Leïla Slimani Le pays des autres. La guerre, la guerre, la guerre („Mások országa. Háború, háború, háború”) című regényének nyitókötete az első és a második világháborút megjárt marokkói nemzedékek, nagyapák, apák történetét tartalmazza, és az ország 1956-os függetlenedésével zárul. A Regardez-nous danser („Nézd, hogyan táncolunk”) című idei folytatás Elena Ferrante Nápolyi regények-tetralógiájához hasonlóan a szereplők rövid bemutatásával indul. A Belhadzs család tagjainak vázlatos felvonultatása, születési dátumaik említése az olvasók és a szerző számára is emlékeztetőül szolgál. A regény előterében a család hatvanas-hetvenes évekbeli történései állnak. A háttérben zajlik a marokkói államcsíny, a gyarmati sorstól megszabadult ország lázongása, valamint az 1968-as franciaországi diáklázadás. Az elbeszélői beállítottságra mintha részben Aïcha Belhadzs közömbössége lenne jellemző. A fiatal lány Strasbourgban folytat orvosi tanulmányokat, ám szinte tudomást sem szerez az egyetemeken és a társadalomban folyó felfordulásról. Visszavonultsága elszigeteli az eseményektől, csak a stúdiumok elvégzése, az oklevél megszerzése, majd a hazatérés foglalkoztatja. Slimani elbeszélője emberileg angazsálja magát elbeszélt világának történései iránt, 

művészileg azonban mintha jóval kevésbé lenne felkészült mindennek érdemi fikciós transzponálására.

Leïla Slimani prózája, nyelve, közlésmódja továbbra is publicisztikai tapasztalatán alapul. Ezért is érdekes, hogy az érintett aktuális történelmi eseményekkel kapcsolatban nem alakít ki sem elemző, sem értelmező viszonyulást. A marokkói saga alapját képező dokumentumban, Mathilde Belhadzs, a nagyanya önéletrajzában is a beszámoló jelleg dominál. A nem hivatásos írótól a hivatásos alkotótól eltérően más nem várható el. A „Mások országa” poétikáját mintha a felszínen maradó dokumentálás alakítaná. Korábbi benyomásaim most sem sokat változtak. Slimani műveit az átlagos ízlésű olvasók és kritikusok fenntartások nélkül fogadják, az igényesebb elvárásokban azonban sok a hiányérzet.

A „Nézd, hogyan táncolunk” valamivel mozgalmasabb az első kötetnél. A családtagok tevékenységei, egymás közötti viszonyai és súrlódásai mellett több figyelmet tanúsít a köröttük zajló folyamatok és változások iránt is. Ebből azonban egy jelzésszerű társadalmi körkép bontakozik ki.

Egyedi világokat, reakciókat, saját nyelvi szólammal jellemezhető személyiségeket hiába keresünk.

Az alakok, szereplők mintha valami vázlatba, sémába szorult körvonalak lennének. Hasonló észrevételt tesz Tilman Krause, a Die Welt kritikusa is. Az elbeszélésben az újságírói tényközléssel járó külső látószög érvényesül, s ez egyhangúvá, árnyalás nélkülivé teszi a beszédmódot. Mintha az eseménysorok is inkább leírások, nem megjelenített cselekvések lennének. És főképpen nem drámaian elbeszéltek és szerkesztettek. A jelenetek, epizódok, helyzetek megformálásából is hiányzik a hatásosság. Valaki határozottabb cél nélkül, a biztonsági kamerákhoz hasonlóan rögzíti mindazt, amit éppen befog a műszer látószöge. A fikciónak azonban saját belső logikát kell kialakítania ahhoz, hogy a cselekményvezetést motivációk vagy éppen véletlen fordulatok alakítsák.

A „Nézd, hogyan táncolunk”-ban a váratlan fordulatokat inkább az előre nem látott történelmi események képviselik. Az államcsínyek, lázongások nem változtatnak a családi birtok, az ültetvény tulajdonosai, a Belhadzs szülők helyzetén. Megszilárdult anyagi és társadalmi pozíciójukat inkább az őket is kiszolgáló helyi alkalmazottak, a korábban a franciáknak, most nekik alárendelt, kiszolgáltatott zsellérek, szolgák esetleges lázadása veszélyeztetheti. Korábban úgy tűnt, hogy a Belhadzs család alapító párja, az arab Amine és a francia Mathilde egyénisége, a kétféle tradíció és mentalitás együttese és ellentétei válnak a családtörténet drámaiságának meghatározóivá. Idővel és a nemzedékváltással derül ki, hogy a férj és a feleség különbözőségénél meghatározóbbak a generációs szemléletváltozások. Az a korszak, amely Marokkóban és Európában is nézetek, életmódbeli, ideológiai, művelődési modellek szembesülésével járt. 

Immár nem a kivonult gyarmatosítók és az ország berber, arab lakosságának kulturális és társadalmi ellentétei hangsúlyosak, hanem a korábbi szokás- és elvárásrendszert képviselő szülők és az értékrendjüket elutasító fiatalok közötti konfliktusok.

Az önállósodó Aïcha Belhadzs a regény központi alakjává válhatna. Saját útját járja anélkül, hogy családjával és a társadalmi közeggel nyíltan szembeszegülne. A regény értékének vélem azt, hogy Aïcha meggyőződésből, saját alkalmassága tudatában kitartóan végzi stúdiumait, majd otthoni környezetében kíván orvosként szolgálni. Anyja, Mathilde önkéntes munkáját követi, aki laikusként vált környezetében a törzsi gyógyító szokásokat korrigáló segítővé. Aïcha igyekezete tehát emberileg nem megalapozatlan, kár lenne bármely divatos ideológia példájának tekinteni, noha már most érzékelhető, hogy a feminizmus képviselői saját igazolásukként ünneplik. Minthogy a történet 1972-vel, Aïcha lakodalmával zárul, elképzelhető, hogy a marokkói orvosnő alakja a trilógia harmadik kötetében jut majd kiemelt szerephez. Kár lenne, ha másként történne.

Aïcha öccse, a törékeny lelkületű Selim ugyancsak különös egyéniség, és a szerző remélhetőleg nem a kor nagy veszélyét jelentő droghasználat modelljeként szerepelteti. Selim elsősorban az apai szigor és a közösségi értékrend esendő, vétlen áldozata. A tekintélyelvű patriarchális közegben érzelmi, érzéki fogékonysága miatt megvetik a fiút. „Így működött az akkori világ” – olvassuk a regényben. Az idősek átadták tudásukat a fiataloknak, s így folyt át a múlt a jelenbe. Ezért kellett megcsókolniuk az apa vállát vagy kezét, hajlongani előtte és jelenlétében teljes alázatosságot tanúsítani. A fiatal férfiak csak akkor szabadultak meg mindettől, amikor maguk is apává lettek, s átvették az uralom jogát. Az élet a hűségre kényszerítésre hasonlított, amit a fiúnak az apától kezdve a közösség minden elöljárójával, főnökével szemben tanúsítania kellett. Mindannyian az uralkodó alárendeltjei voltak, akit kézcsókkal kellett illetniük. Selimet apja lenézése az ugyancsak kivetett, konvenciókat elutasító apai nagynénjéhez vezeti. Férfiúi beérésének és emberi elbizonytalanodásainak sorszerű következménye, hogy végérvényesen kiválik a családból. A hatvanas-hetvenes évek fordulóján a lázadó amerikai, európai fiatalok hippiközösségei Marokkóban is megtelepedtek. Selim a hagyományos kötöttségeket elvetve hozzájuk csapódik, és követi az életmódjukat, kábítószer-fogyasztásukhoz alkalmazkodva pedig jó időre vagy talán véglegesen eltűnik a család szeme elől.

Forrongó, átmeneti korszak tehát a regény ideje,

 amelynek hatásai eredendően a fiatalabb nemzedéket érintik, jöjjenek akár az új afrikai diktatúrák a konzervativizmust propagáló vallási ortodoxia és az arabizáció felől, vagy éppen az ekkoriban terjedő, szabadelvű amerikai vagy a baloldali, európai politikai irányokból. Döntéseik és cselekedeteik irányvétele nehezen mentesülhet a befolyásuktól. A megosztottságok újabb lehetőségei és formái alakulnak ki világszerte. Mindenkit megigéz a Holdra szállás 1969-es eseménye, mialatt a marokkói király változatlanul azt hangoztatja, hogy sem az alternatív életformát követő lázongókra, sem az emancipációt követőkre, sem a művelődés, a tanulás iránti elkötelezettekre nincs szüksége az uralma alatt álló országnak. Az izgalmas, sok kiélezett helyzet által emlékezetes évtizedeket Leïla Slimani a saját származásának vidékére, környezetére és a családi emlékezetben fennmaradt mozzanatokra összpontosítja. Az egyik családtag, Omar hűséges alárendeltje az éppen fennálló rendszernek, így segédkezik az 1965-ös diáklázadást követő tömeggyilkosság nyomainak eltüntetésében. A történelmi és kortörténeti tények jobb megértését segítő szakembereknek, kutatóknak szóló szerzői köszönetek közül különösen az Instance Éqiuté et Réconciliation (Méltányossági és Megbékélési Bizottság) tanúságtevőinek elismerése érdemel figyelmet, minthogy a gyarmatosítás megszűntével az afrikai kontinens különféle régióiban a meghurcoltatások új formái alakultak ki.

Fenntartásaim ellenére indokolatlan lenne elvitatni Leïla Slimani vállalkozásának érdemeit. Elismertsége, sikerei, az idegen nyelvű fordítások által sokakhoz eljutnak regényei. Azt továbbra is csak sajnálni tudom, hogy igyekezetéhez nem társul elegendő művészi invenció.

Leïla Slimani: Le pays des autres. 2. Regardez-nous dancer. Párizs, Gallimard, 2022.