Kiskoromtól fogva az orosz irodalom nagyon fontos számomra. Tolsztojt édesapámtól örököltem, akinek könyvesszobája maga a világegyetem volt. Igazából ez nem is egy, hanem két egymásba nyíló szoba a pici lakásban – három soros, faltól falig érő könyvespolcokkal. A "kertre-üvegezett ablak" előtt az ő íróasztala, és a polcok mélyedéseiben, a könyvek között írók portréi. Ezek közt alkotta époszait, és ezek közt nőttünk mi fel nővéremmel, kíváncsian az ott látott szakállas, szigorú, könyöklő, távolba révedő írók életére. Ami Papának fontos volt, nekünk is az lett. Barátaink lettek az írók, és kötelező olvasmányok a könyveik. "József Attila, Leo Tolsztoj és Thomas Mann, Petőfi Sándor és Miroslav Krleža mint egy szellem-fa fény-levelei borítanak be lomb-egészükkel engem, vonzanak fényük sejtjeire és erezetére" - írta költő apám, és ez lett a mi örökségünk. Az, hogy vágyjunk arra, minket is borítson be a költészet- és vers-lomb. Elkezdett érdekelni, hogy ugyanazt írja-e vajon mindegyik alkotó, csak más természeti és történelmi anyagból szőve? Mi az, ami összekapcsolja a számunkra kiválasztott írókat, akiket fontosnak tartunk, akiket szeretünk? Egy eszme, egy vezérfonal, egy látás? Tolsztoj sok versben, így a Halott feketerigóban is meg van idézve, egész pontosan az 1886-os Ivan Iljics halála és a Háború és béke, amik bár nem tipikus gyermekkönyvek, nekem mégis a kamaszkort hozták el. Meg a Feltámadás, ami kiemelt helyen volt a polcon. Jegyzeteltem a könyveket, a szereplőket és a fontos mondatokat kis füzetbe írtam ki, amit mindig magammal vittem, hogy a buszon vagy villamoson olvasás mellett is tudjak jegyzetelni. Faltam a sorokat, és igyekeztem érteni azokat a belső küzdelmeket, amivel Ivan, Pierre, Andrej és később Anna Karenina is küzd. Pontosabban mi is küzdünk azóta, de talán másképp. Nagy mágus volt Tolsztoj, tudjuk, aki végig olyan világot hirdet, ahol van megváltás, remény a megjavulásra, remény a jóra, és látjuk a fájdalmat, a hiúságot, a felszínes életet is. Látjuk a házasságot és látjuk a vágyat a szerelemre, a vágyat a kiválásra. Az Anna Kareninát rengetegszer elolvastam, és legutóbb már arra gondoltam, vajon ma olyan világban élünk-e, ahol más választások is lennének, ahol a regény, így Anna élete másképp végződhetne? Ivan Iljics utolsó mondata ez: "Milyen boldogság!", az Anna Karenina elsője pedig: "A boldog családok mind hasonlók egymáshoz, minden boldogtalan család a maga módján az.." - és rájöttem, ezt a boldogságot és boldogtalanságot is keresem a könyvekben, keresem Papa könyvtárszobájában és keresem az emberek tekintetében is.
Az egyetem alatt is foglalkoztatott az orosz lélek, kerestem, mi az, amire Gogol és Dosztojevszkij válaszol nekem, meg Tolsztoj, Csehov darabjai, a festő Repin, Tarkovszkij, Nyikita Mihalkov meg a többiek. Nem a közhelyek érdekeltek és érdekelnek, hanem a mélység, az a valami, ami a transzcendenshez éppúgy közel van, mint a lelketlenséghez, ami valahol megfoghatatlan, ezért kutatom a könyvek által. Ha tovább megyek, Viszockij és darabjai, 700 dala, ami valahol a szovjet élet enciklopédiája – máig felejthetetlen Schiller Erzsébet szemináriuma az ELTÉ-n –, és persze Ulickaja, akinek legutóbbi kötete igazán lenyűgözött. A lélek testéről kötet főszereplői nők, akiket mindig fókuszba helyez az írónő, de van itt „abszurd dráma” is, például az Aqua allegoria című novellában az almalepkévé változó nővel, ahol Ulickaja Franz Kafka Az átváltozására utal – ismét egy kapcsolódás alkotók között. Talán úgy tudnám megfogalmazni, hogy Ulickaja úgy viszi bennem tovább az orosz irodalmi hagyományt, hogy megidézi a múltat, de már nagyon mai is – mai embereket, mai sorsokat mutat be. Embereket, mert mindig az ember érdekli.
De befejezésül visszakanyarodom a kezdetekhez, a rózsadombi könyvtárhoz, az abban merengő költőhöz és Tolsztojhoz – akinek "szakálla lobogva és bolyongva széterjedt a Földgolyóban, mint egy gömbölyű átlátszó üvegpalackba fújt cigarettafüst, így játszottam kamaszként: gömbölyű üvegbe fújva a lopott cigaretta füstjét, és földgolyó-töltet füstvattagombóc szakállában ősz angyalok ültek zokogva." A gyerekkori képben benne van már a biai faluvégén teremteni készülő (költői) világ – ami a mi világunk is lett, és mindannyiunké, ha elővesszük a könyveket és elolvassuk őket.
