Manuel Vilas legutóbbi, Alegría című regényének egyik recenziójában, melyet az argentin kritikus, Damián Tabarovsky jegyez, van egy olyan mondat, amely tökéletes esszenciája koruk egyik legmélyebben meggyökeresedett babonájának, miszerint „a mainstream siker az könyviparban »megbocsáthatatlan«”, mivel „valamiképp mindig magában foglalja a művészi kudarcot”. Más szavakkal: a sikeres regény rossz regény.

Az ötlet bámulatos. Eszerint a Don Quijote, mely kora egyik legnagyobb bestsellere volt, „valamiképp magában foglalja a művészi kudarcot”, s így van ez Shakespeare Erzsébet-korban igen népszerű drámáival is. Valami hasonlót mondhatunk a történelem legnagyobb íróinak legjobb regényeiről is Dickenstől Victor Hugóig, Tolsztojtól Flaubert-ig, Hemingwaytől Nabokovig vagy García Márquezig, akik olyan „művészi kudarcokkal” értek el „mainstream sikert”, mint a Copperfield Dávid, A nyomorultak, a Háború és béke, a Bovaryné, a Búcsú a fegyverektől, a Lolita vagy épp a Száz év magány. Ettől még persze igaz, hogy vannak olyan nagy írók is, mint Melville vagy Kafka, akik nem nyerték el kortárs olvasóik tetszését; de félretéve azt, hogy Kafka egyetlen regényt sem publikált életében (csak novellákat és kisregényeket), a lényeg az, hogy az elmúlt fél évszázadban a Moby Dick és A per bekerült a legolvasottabb regények közé, ami Tabarovsky érvelését követve azt jelenti, hogy bár publikálásuk pillanatában nem voltak rosszak, mára elérte őket a „mainstream siker”, így ideje árnyalnunk irántuk tanúsított lelkesedésünket, ha nem egyenesen megvetnünk őket.    

Akkor ez most azt jelenti, hogy csak a sikeres regények lehetnek jó regények? Természetesen nem. Bár hosszú távon azok a legjobb könyvek, melyeket a legtöbben vesznek és olvasnak – végső soron az egyetlen tévedhetetlen kritikus az idő – rövid távon épp olyan ostobaság a kiadói állásponttal egyetértve azt mondani, hogy egy könyv azért jó, mert jól fogy, mint a kritikusival egyetértve azt, hogy épp ezért rossz: ezek a szellemi restség szimmetrikus alakzatai, egyszersmind pedig az irodalom és a könyvipar összemosásának különösen korlátolt észjárására utaló formái.

Még kínosabb (bár a jelek szerint elkerülhetetlen) felidézni, hogy a valóság – legalábbis rövid távon – az, hogy vannak jó könyvek, melyekből sokat adnak el, és vannak, amelyekből keveset, ahogy vannak rossz könyvek is, amelyekből sok fogy, és olyanok is, amelyekből kevés. Röviden: van itt minden. A jó kritikus munkája pedig pont az, hogy megállapítsa, mely (kereskedelmileg sikeres vagy sikertelen) könyvek jók és melyek rosszak. Bár ennek természetesen számos árnyalata létezik, magától értetődő, hogy ami az irodalomra igaz, az a filmre, a zenére, a festészetre és a színházra is, mert minden művészetet felhasználnak saját kulturális iparága terjesztésére, és mind ismeri a „mainstream siker” (és kudarc) fogalmát. Újra meg kell kérdeznem: hogy lehet, hogy egy ekkora evidenciára emlékeztetni kell az embereket? Hogy lehet, hogy egy ennyire nyilvánvaló valótlanság, mint amit Tabarovsky megfogalmaz, a legcsekélyebb ellenvetéssel sem találkozik, és hittételként terjed? Talán mert már senki sem olvassa a kritikusokat a többi kritikuson és egy-egy megbírált szerzőn kívül? Mert a megtorlástól félve senki sem meri megkritizálni a kritikusokat, s ezért a kritikus büntetlenül, indoklás nélkül és felelőtlenül ítélkezhet?

Nem tudom. De két dolgot igenis tudok. Az egyik már nagyon régi, és úgy szól, hogy a hülyeség legtisztább formája az intellektuális hülyeség: a művelt bolondé, a sot savanté. A második frissebb: a kritika, főleg az irodalomkritika drámai (drámai, mert a jó irodalomkritika nélkülözhetetlen a jó irodalom számára) és jogos irrelevánssá válása. Mégis milyen tekintélye lehet egy olyan kritikusnak, aki ilyen kóklerségeket terjeszt? És melyik jószándékú olvasó bízhat meg benne?