Javier Cercas: Terra Alta (részlet)
Fotó: IvanAbramkin / Shutterstock
Javier Cercas: Terra Alta (részlet)

Javier Cercast számos oldaláról ismerheti már a magyar olvasó, de krimiszerzőként a héten megjelenő regényével debütál. Cercas-napunk első állomásaként a Terra Altából közlünk részletet Eőry Zsófia fordításában.

Melchor még mindig a közös irodában rostokol, éppen kis lángon forralja türelmetlenségét, amellyel az éjszakai műszak végét várja, amikor megcsörren a telefon. Az ügyeletestársa keresi a kapitányság bejárata mellől: elmondja, hogy két holttestet találtak az Adell-kúriában.

– Ők az Adell Papír tulajdonosai? – kérdezi Melchor.
– Pontosan – feleli a másik rendőr. – Tudod, hol van a házuk?
– A Vilalba dels Arcs felé vezető országútnál, ugye?
– Ahogy mondod.
– Van már ott valaki?
– Ruiz és Mayol. Most hívtak.
– Máris indulok.

Idáig békésen telt az éjszaka, mint mindig. Ezekben a hajnali órákban jóformán senki sincs a kapitányságon, és miközben Melchor lekapcsolja a lámpát, bezárja az iroda ajtaját, lesiet a kihalt lépcsőn, majd felveszi a zakóját, a nyugalom egészen összesűrűsödik, és feleleveníti benne az itt, Terra Altában töltött kezdeti időszakot, amikor még a városi zajok megszállottja volt, nem tudott elaludni a vidék csendjében, amely álmatlan éjszakákra ítélte – ő pedig regényekkel és altatókkal vette fel a harcot ellenük. Ez az emlék rég elfeledett képet idéz fel előtte, azét a férfiét, aki négy évvel ezelőtt volt, amikor megérkezett Terra Altába, emellett eszébe jut a nyilvánvaló tény is: az az egyén és ő két különböző személy, éppúgy ellentétei egymásnak, mint egy bűnöző és egy törvénytisztelő állampolgár – ahogy kedvenc regényében, A nyomorultakban a meghasonlott, ellentmondásos főszereplő, Jean Valjean a későbbi Madeleine úrnak.

Melchor leér a földszintre, kiveszi a fegyverek közül a kilencmilliméteres Walther P99-ét meg egy lőszeres dobozt, majd megállapítja magában, hogy túl rég olvasta utoljára A nyomorultakat, és bele kell törődnie abba, hogy aznap nem reggelizhet a feleségével és a lányával.

Beszáll egy Opel Corsába a garázsban, és miközben elindul a kapitányság előtti játszótér irányába, felhívja Blai őrmestert.

– Imádkozz, hogy tényleg fontos legyen, amit mondani akarsz, te spanyolbuzi – morogja az őrmester, akinek a hangját még átjárja az álmosság. – Mert ha nem az, a golyóidnál fogva foglak fellógatni.
– Két holttestet találtak az Adell-birtokon – feleli Melchor.
– Adell? Melyik Adell?
– Az övék az Adell Papír.
– Ne szívass!
– De igen – mondja Melchor. – Most telefonált egy járőr. Ruiz és Mayol már ott vannak, én is elindultam.

Blai őrmester egyszerre magához tér, és azonnal utasításokat adna.

– Nem kell megmondanod, mi a dolgom – szakítja félbe Melchor. – Csak egy kérdésem van: felhívjam Salomot és a helyszínelőket?
– Nem, a hívásokat majd én elintézem – feleli Blai őrmester. – Mindenkit értesíteni kell. A te feladatod, hogy biztosítsd a helyszínt, lezárd a házat…
– Nyugalom, őrmester – szakítja félbe ismét Melchor. – Öt perc és ott vagyok.
– Nekem kell még fél óra– mondja Blai őrmester, majd mintha már nem is Melchorhoz, hanem saját magához beszélne, azt dünnyögi: – Adellék, a kurva életbe. Ebből baromi nagy botrány lesz.

Melchor nem kapcsolja be a szirénát, sem a villogót az autó tetején; teljes gázzal hajt végig Gandesa utcáin, amelyek ebben az órában majdnem olyan kihaltak, mint a kapitányság lépcsői és folyosói. De csak majdnem: időnként egy biciklisnek öltözött biciklis, egy futónak öltözött futó vagy egy olyan autó keresztezi az útját, amelyről nem tudni, hogy vajon egy hosszúra nyúlt szombat éjszakából tér haza, vagy éppen egy hosszú vasárnapnak néz elébe. Hajnalodik Terra Altában. A hamuszín égbolt borongós reggelre utal, Melchor pedig balra kanyarodik a Piqué Hotelnél, és a Vilalba dels Arcs felé vezető országúton elhagyja Gandesát. Gyorsít, majd néhány perc múlva letér az úttestről; egy földúton megy tovább, amely száz méter után egy kúriánál ér véget. Magas kőfal veszi körül, amelybe üvegcserepek is keveredtek, és gyakorlatilag benőtte a borostyán. A kúria hosszú, téglalap alakú, barna fémkapuja félig nyitva van, előtte egy járőrautó parkol, kék fényei bágyadtan villognak a hajnalban. A jármű mellett Ruiz szemlátomást vigasztalni próbál egy indiános kinézetű asszonyt, aki egy padkán ül és zokog.

Melchor kiszáll az autóból, és megkérdezi Ruiztól, hogy mi történt.

– Nem tudom – feleli a járőr, majd az asszonyra mutat. – Ez a nő szakácsnőként dolgozik a házban. Ő telefonált. Azt mondja, két holttest van odabent.

A nő egész testében reszket, könnyek áztatják az arcát, még mindig zokog, és a kezeit tördeli az ölében. Melchor megpróbálja megnyugtatni, és ugyanazt a kérdést teszi fel neki, mint Ruiz, de válaszként csak rémült pillantást és érthetetlen motyogást kap.

– És Mayol? – kérdezi Melchor.
– Bent van – feleli Ruiz.

Melchor megkéri a társát, hogy zárja le a bejáratot, maradjon ott, gondoskodjon a nőről, és várja meg a többieket. Azután belép a kapun, amelyet két zártláncú kamera figyel, sebes léptekkel indul meg az ösvényen, áthalad egy szépen gondozott kerten – a pázsiton fűzfák, eperfák, cseresznyefák, rózsák, gyűszűvirágok, margaréták, bazsarózsák, liliomok, muskátlik, ibolyák és jázminok nőnek –, majd egy kanyar után feltűnik a háromszintes, öreg kúria homlokzata, amely a kereszteződésből is látszott; súlyos faajtó és rácsos erkélyek tartoznak hozzá, a padlás nyitott ablakait pedig díszes párkány fogja egybe. Mayol az egyik ajtófélfának támaszkodik; épp az imént látta meg Melchort, enyhén behajlítja a lábait, mindkét kezével rámarkol a pisztolyára – sötétkék egyenruhája tisztán kirajzolódik az okkersárga homlokzat előtt –, és odainteget a másiknak, hogy jöjjön közelebb.

Melchor kiveszi a fegyverét a tokjából, és felismeri egy gumiabroncs barokkos lenyomatát a földösvényen, amely egyre szélesedik, a résnyire nyitott ajtó előtt pedig sík területbe torkollik.

– Bementél már? – kérdezi Melchor Mayolt, miközben az az ajtófélfának veti a vállát.
– Nem – feleli Mayol.
– Van bent valaki?
– Nem tudom.

Melchor észreveszi, hogy az ajtó zárja nincs felfeszítve. Aztán Mayolra pillant: az úszik az izzadságban, a szemében pedig félelem csillog.

– Gyere mögöttem – mondja neki Melchor.

Berúgja az ajtót, és belép az épületbe. Megteszi a szükséges óvintézkedéseket – Mayol a nyomában –, és átvizsgálja a félhomályban úszó földszintet: előszoba, egy fogas, egy láda, könyvszekrények, fotelek, egy lift, egy fürdőszoba, két hálószoba ruhásszekrényekkel, érintetlen ágyakkal és kerámiakorsókkal, egy telipakolt pince. Aztán felmegy az emeletre egy kőlépcsőn; az közvetlenül egy nagy nappaliba vezet, amelyet csak a mennyezetről lelógó lámpa fénye világít meg. A látvány hosszú másodpercekre a felfoghatatlanság nyomasztó érzetébe süllyeszti, amelyből csak a padlóra hányó Mayol fájdalmas nyögései tudják kiszakítani.

– Uramisten! – motyogja a járőr, és újabb adag undorító pépet, epe és ételmaradék keverékét öklendezi a padlóra. – Itt meg mi történt?

Melchor még nem járt gyilkossági helyszínen, mióta megérkezett Terra Altába, de korábban már sokat látott, és még csak hasonlót sem tud felidézni.

*

A Terra Alta ezen a héten jelenik meg magyarul a Helikon Kiadó gondozásában, Eőry Zsófia fordításában.

A cikk szerzőjéről
Javier Cercas (1962)

Spanyol író, egyetemi tanár. Legutóbbi kötete magyarul: A határ törvényei (Európa, 2015)

A fordítóról
Eőry Zsófia (1991)

Babits Mihály-ösztöndíjas műfordító, szerkesztő. Legutóbbi fordításkötete: Puskás - Második élet (G-Adam Kiadó, 2021).

Kapcsolódó
Javier Cercas: Az álomolvasó
Javier Cercas: Egy kortárs babonáról
Javier Cercas: A tiszta kéz
Javier Cercas: Ne olvassatok!