Ennek a cikknek a címe egy Barcelona Poblenou negyedében található könyvesbolt, a Nollegiu nevét idézi fel. Imádom ezt a nevet. Erre persze azt fogják mondani, hogy egy olyan rémisztő olvasási statisztikákkal rendelkező országban, mint a miénk, felesleges efféle tanácsot adni, mert sokan anélkül is követik azt. Ami elképzelhető. Gabriel Zaid ugyanakkor megfigyelte, hogy az igazi kulturális problémát nem az írástudatlanok jelentik, hanem azok, akik semmit sem olvasnak, de folyton írnak; Zaid mindezt még jóval a social media térhódítása előtt jegyezte meg, de már akkor is igaz volt. Mert a problémát nem a közösségi hálók hozták el (hiba lenne démonizálni őket: a gazdáikat kellene kontrollálni, hogy ne legyenek egyúttal a mieink is); valójában a dolog régebbre nyúlik vissza.

Mind hallottunk már másokat beszélni Marcel Proust Az eltűnt idő nyomában című, hét vaskos kötetből álló regényéről, melyet az egyetemes irodalom egyik csúcspontjának tartanak. Én megpróbáltam elolvasni tizennyolc éves koromban, és untam, így aztán, mivel a „kötelező olvasmány” fogalmát mindig is oximoronnak találtam, száz oldal után abbahagytam. A következő években számtalan tanárt, irodalmárt és újságírót hallottam beszélni a nagy műről: mind el voltak tőle ragadtatva, némelyikükre pedig irodalmilag is hatott. Mikor bevallottam, hogy nem olvastam, egy részük leplezetlen hencegésbe fogott; a kíméletesebbje beérte a lenézéssel. Így teltek az évek, míg egy nap, már túl a harmincon, valami ismeretlen oknál fogva újra rányitottam a regény első oldalára, és nem tudtam letenni, míg egy évnyi teljes munkaidős olvasás után, melynek során sutba vágtam minden munkahelyi és családi kötelezettségemet és közveszélyessé váltam, be nem csuktam az utolsó s egyben legjobb kötet utolsó mondatánál.

Amikor az élmény felkavaró hatása alatt kissé szégyenkezve visszatértem a tanárokhoz, irodalmárokhoz és újságírókhoz, akik letorkoltak, amiért nem boldogultam a könyvvel, minden kétséget kizáróan rájöttem, hogy egyikük sem olvasta azt végig, ami az egyetlen igazi módja az olvasásának, mivel csak a végén nyer értelmet minden és kapjuk meg az utolsó kulcsot a regényhez (vigyázat, spoiler: Marcel író lesz): legfeljebb átlapozták, vagy az első részt olvasták, esetleg a Swann szerelme című részt az első kötetből. Ez revelációként ért. A Hogyan beszélgessünk olyan könyvekről, amelyeket nem olvastunk? lapjain Pierre Bayard zseniálisan érvel amellett, hogy valakit nem olvasni akár kreatív aktus is lehet; de amint azt minden kritikus tudja, sokkal könnyebb olyan könyvekről beszélni, melyeket nem olvastunk, mint amiket igen; mert valójában minél többet foglalkozunk egy könyvvel, annál nehezebb beszélni róla, nemhogy megítélni. Mindez megmagyarázza, miért írnak annyi recenziót alig olvasott vagy Kennedy-módszerrel olvasott könyvekről, mellyel oly sikeresen kísérletezett Woody Allen, mikor egy szempillantás alatt befalta a Háború és béke ezer oldalát. „Az oroszokról szól”, állapította meg. Ezzel azt akarom mondani, hogy nem azokkal van a baj, akik sosem fedezték fel az olvasás örömét (nekik részvétünk), hanem azokkal, akik nem olvasni szeretnek, hanem elmondani, hogy olvastak; akik nem azt olvassák vagy „olvassák”, amit valójában szeretnek, vagy ami tetszhetne nekik, hanem amiről azt gondolják, hogy szeretniük kellene; amit illik vagy illene elolvasni; amit illik vagy illene szeretni. Ők azok, akiket a franciák (vagy legalábbis Molière) sots savants-nak, az angolok (vagy legalábbis Shakespeare) learned foolsnak hívnak, mi pedig „művelt hülyéknek”, vagy még inkább „olvasó hülyéknek” kellene nevezzük őket (végsősoron egy igazán művelt ember nem lehet hülye).       

Ők jelentik az igazi problémát: nem az analfabéták, hanem a balgák. A Poblenou könyvesboltjának zseniális neve kétértelmű; Nollegiu nem csak azt jelenti, „Ne olvassatok!”, hanem azt is, hogy „Nem olvastok”: nem csak tanács, állítás is. Én azt mondanám, nekik szól.