A Különböző ötletek folytatásában César Aira azt állítja, hogy az irodalomban „nincs értelmező. Az olvasó nem értelmező; a kísérletezések a Sántaiskolában az »aktív olvasóval« szánalmasan gyerekesek.” Aira – akit nemrég idéztem meg ezeken a hasábokon [ti. Cercas Fehér botok [Palos de ciego] című rovatában, az El Paísban] – az egyik legjelentősebb spanyol nyelvű író, ennek ellenére azt hiszem, téved. Hát persze, hogy vannak az irodalomban értelmezők; hát persze, hogy az olvasó maga is értelmező: mi más is lenne? Az irodalom önmagában, az olvasótól elszigetelve nem létezik; egy szöveg olvasó nélkül csak holt betű, az irodalom varázsa pedig csak akkor lép működésbe, mikor az olvasó kinyitja és elkezdi olvasni a könyvet, vagyis értelmezni, és ami addig élettelen volt, feltámad, a szerző által absztrakt jelekbe öntött világ pedig életre kel az olvasó elméjében. Julio Cortázar, akit Aira kevéssé tisztel, pedig sokkal tartozik neki, nálam jóval szemléletesebben elmagyarázta mindezt egy mikronovellában, amelyben egy rakás nyomtatott oldal varázslatos módon rendre újsággá alakul, valahányszor egy olvasó kezébe veszi és olvasni kezdi.

Az az igazság, hogy a könyv csupán partitúra, amit az olvasó szólaltat meg; ha nincs olvasó, könyv sincs. Nyilvánvaló, hogy minden olvasó a maga módján értelmez, így aztán a Don Quijotének vagy a Sántaiskolának épp annyi olvasata van, ahány olvasója. Az aktív olvasó-diskurzus se nem gyerekes, se nem kísérlet; a „passzív olvasó” kifejezés igazából oximoron: minden olvasó aktív olvasó. Nem minden olvasó ugyanolyan aktív, ahogy nem is minden értelmezés ugyanolyan jó. De akárhogy is értelmezzünk egy könyvet, az olvasó épp annyira alkotója, mint az író. Attól tartok, itt nem árt tisztázni, hogy mindez nem valami populista szólam – épp ellenkezőleg. A populizmussal még véletlenül sem vádolható írónő, Virginia Woolf az olvasókhoz intézett csodálatos, egyszersmind feddő szavakkal így fogalmazta meg mindezt: „Úgy tűnik, Önök szerényen azt gondolják, hogy az írót más anyagból gyúrják, és ezért többet tudnak az emberekről. Nem is tévedhetnének nagyobbat! Ez az író és olvasó közé húzott határvonal, az önök alázatossága és a minket körüllengő kiválasztottság aurája az, ami megrontja és kiheréli a könyveket, melyeknek a köztünk lévő szoros és kiegyensúlyozott szövetség egészséges gyümölcseinek kéne lenniük.” Lehet, hogy alulértékeltem az olvasót, amikor azt mondtam, épp annyira alkotója a könyvnek, mint az író: lehet, hogy az olvasó még fontosabb is az írónál, legalábbis a legjobb könyvek és olvasók esetében. Így gondolta Paul Valéry, az intellektuális antipopulizmus hősies megtestesülése is: „Sosem a szerző teszi a mesterművet. A mestermű az olvasónak, az olvasók minőségének köszönhető. A finoman, lassan, szigorúan dolgozó, idővel és őszinteséggel felvértezett olvasónak. Csak ő állíthat elő mesterművet.” Ez a megszállott olvasó az, akiről mi, írók mindannyian álmodunk.

Hogy megérdemeljük-e? Az idézett könyv egy másik passzusában Aira elmeséli, hogy korábban lenézte az íróknak írt, belső használatra szánt, endogám irodalmat, de az évek múlásával rájött, hogy az igazán eredeti irodalom mindig ilyen, és hogy az átlagolvasóhoz – ahogy ő fogalmaz, a „nagyközönséghez” – már csak az irodalom lebutított formái jutnak el. De azután hozzáteszi: „Az biztos, hogy az igazán jó irodalom, még ha a sajátjainak szól is, »irodalmiasítja« a kevésbé bennfentes olvasót is.” Pontos észrevétel, bár, talán mert valamivel fiatalabb vagyok Airánál, én még abban a szakaszban vagyok, amikor az ember megveti az elitizmust, az ugyanis szerintem, hogy ismét csak az argentin írót idézzem, „az irodalom legvitálisabb közönségének, a nem irodalmár olvasóknak az elárulása”. Mi több: gyanítom, hogy ez a fajta irodalom a gyávaság és elbizakodottság egy formája, ami a kiválasztottság írókra ruházott aurájából és saját, lenézésnek álcázott, átlagolvasóval szembeni félelmünkből adódik. Azon tűnődöm, vajon ahhoz, hogy kiérdemeljük Valéry olvasójának szigorát, finomságát és őszinteségét, nem arra kellene-e törekednünk az átlagolvasó semmibevétele helyett, hogy olyan irodalmat alkossunk, amely a kevésbé bennfentes olvasót is képes „irodalmiasítani”?