A francia irodalmi szcéna két – részben – szenegáli származású, számos díjat elnyert, külföldön is jól ismert írót mondhat magáénak, a Femina- és Goncourt-díjas Marie NDiaye-t és a most egyre szélesebb körben népszerűvé váló David Diopot, aki Frère d’âme (Éjjel minden vér fekete) című 2018-as könyvével elnyerte – annyi más elismerés mellett – a Középiskolások Goncourt-díját (Goncourt des Lycéens), illetve a Nemzetközi Booker-díjat (International Booker Prize). (Persze ott van még a 2021-ben a „nagy” Goncourt-díjat elnyerő, s azóta is sikert sikerre halmozó Mohamed Mbougar Sarr is, de ő annyiban különbözik a fent említett szerzőktől, hogy nem kettős, hanem „tisztán” szenegáli származású.) A frankofón irodalom önmagában is nagyon rétegzett, hiszen körébe sorolhatók a volt és jelenlegi francia gyarmatokon élő, francia nyelvű szerzők (legyenek akár helyiek vagy éppen a gyarmatosítók leszármazottai, hiszen kis számban ugyan, de léteznek ilyenek is), a Franciaországba bevándorlók, vagy azok leszármazottai (akik többségükben természetesen a volt gyarmatokról érkeznek, de jönnek/jöttek természetesen egészen más területekről is, teljesen eltérő, például kelet-közép európai  kulturális háttérrel). Az előző csoportnak létezik egy sajátos alhalmaza, amikor a gyermekek-unokák már vegyes származásúak, vagyis családi alapon egyszerre kötődnek teljesen eltérő karakterű kultúrákhoz, amelyek közül az egyik éppen a francia: ez utóbbi kategóriába sorolható e két elismert, többes kötődésű szerző, Marie NDiaye és David Diop, akik vegyes identitásának véleményem szerint nem kevés hatása érzékelhető életpályájukon és szövegeik számos jellegzetességén. (És még egy fun fact, előrevetett utalásként: nem tudom, mennyire szándékos játék David Diop részéről, hiszen gyakori családnevekről van szó, de a bemutatandó regény két főszereplőjét éppen Ndiaye-nek és Diopnak hívják). Ami jelen kritika tárgyának szerzőjét, David Diopot illeti: Párizsban született francia anyától és szenegáli apától, ám ötéves korától a középiskola elvégzéséig Dakarban lakott; az egyetemet viszont már Toulouse-ban és Párizsban, a Sorbonne-on végezte, azóta a Pau-i egyetem oktatója. Minden bizonnyal nem véletlen tehát, hogy irodalomtörténészként PhD-dolgozatában kitüntetetten Afrika és az afrikaiak reprezentációjával foglalkozott a 17-18. századi francia (utazás)irodalomban.

Szóban forgó – egyébként második – regénye, a Sötétben minden vér fekete az ún. szenegáli tüzérség katonáinak (tirailleurs sénégalais) állít emléket (akik valójában nem csak Szenegálból származtak, egész Nyugat-Afrikában toborozták őket). Posztkolonialista perspektívából a regény vádiratként is értelmezhető a gyarmatosító Franciaország ellen: 

a szenegáli lövészeknek – akik a francia kolonialista birodalom Fekete Hadseregének részeként kétszázezren vettek részt az I. világháború európai csataterein, harmincezren pedig oda is vesztek – úgy kellett tehát bevonulniuk és saját gyarmatosítóik mellett kiállniuk a csatatéren, hogy a háború legkevésbé az ő ügyük volt.

(Sőt, valójában indirekt módon saját érdekeik ellenében kockáztatták az életüket, tudniillik hogy az európai országok a fejük felett eldönthessék, ki igázhatja le az országukat.) Diop munkájához igyekezett levelezéseket is felhasználni, bár hamarosan rádöbbent, regényéhez voltaképpen nincs írásbeli anyag, a fekete katonáktól nagyrészt csak adminisztratív vagy nagyon személytelennek ható feljegyzések maradtak fent: ezeket a leveleket általában nem is az afrikaiak vetették papírra, hiszen túlnyomórészt analfabéták voltak, sőt franciául sem mindig beszéltek. Diop ehelyett tehát megalkotta egy szenegáli katona belső monológját.

Ugyanakkor a regény általában is vádirat mindenféle háború, agresszió ellen, hiszen a szerző a főszereplő mellett harcoló fehér közkatonákat is szimpátiával, áldozatként ábrázolja: ők az ún. „csokoládékatonák” mellett többnyire bajtársként, barátként tűnnek fel, s úgy vannak párhuzamba állítva, hogy fekete-fehér mozaikba rendeződnek, vagy akár össze is mosódnak velük: „A katonák, akár fehérek, akár feketék, azt mondják, igenis” (21); „Az ellenség arca nem szürke volt, mint a fehér vagy fekete katonák arca” (31); „A fehérek és a csokoládék, ahogy a kapitány mondja, továbbra is megveregették a vállam” (39) stb. Egyébként a magyar cím – amely egyébként az angol verzió címének átvétele a nehezen fordítható francia (kb. ’lelki testvér’) helyett – ugyancsak erre a kettőségre utal: minden harctéri halál egyformán tragédia.

A regény főszereplője a fiatal, tanulatlan, világot sosem látott, erős parasztfiú, Alfa, aki legjobb barátjával, a hasonló körülmények közül származó, de vézna és okos Mademba Dioppal vonul be a hadseregbe az első világháborúban. Amikor Mademba megsebesül – az ellenség felhasítja a hasát –, hosszasan könyörög barátjának, hogy ölje meg, ne hagyja szenvedni – de az erkölcsi szabályok, beidegződések olyan erősek Alfában, hogy ezt nem teszi meg. Innentől kezdve a rettenet megtapasztalása és a lelkifurdalás (főleg, hogy Madempa az ő cukkolására ugrott ki a lövészárokból) olyan erősen dolgozik benne, hogy egyre vadabbul kezd viselkedni. Bosszút áll a „kékszemű” ellenségen (Madempa így írta le támadóját): mindenkit, aki hasonlóan néz ki, ugyanúgy öl meg a csatatéren, mint ahogy barátjának kellett meghalnia; majd – mint harci trófeát – levágja, begyűjti a kezüket. Eleinte ezt értékelik is saját századában (az erőszak addig dicséretes, amíg a bajtársakban nem okoz félelmet), de egy idő után inkább hazaküldik pszichiátriai kezelésre. Alfa kórházi monológjából megismerjük az előzményeket, a családi viszonyokat, mély barátságát, testvériségét Madempával – s mindezzel együtt a falu életét, a szövegből kibontakozó antropológiai-kulturális hátteret.

A regény szerkezetét – miközben kronológiai értelemben előbb előrefelé haladunk, majd az elmegyógyintézetből vissza-visszaugrálunk Alfa gyermek- és kamaszkorába – talán úgy lehetne a legjobban jellemezni a rendelkezésre álló információhalmaz felől, mintha a kamera által adott perspektíva egyre inkább kinyílna. Attól a szűk fókuszú, de mindent eldöntő jelenettől kezdve, amikor Alfa és Madempa a sárban fekszenek, és utóbbi kínkeservesen haldoklik, szépen lassan ismerjük meg előbb a harctéri körülményeket, bajtársakat (miközben Alfa bosszúhadjáratba fog), majd a kórházi tartózkodástól kezdve az afrikai faluban történteket. Mindeközben voltaképpen egy tudatfolyam-regénnyel van dolgunk, a fiú gondolatait követjük nyomon. Ezzel Diopnak az is célja volt, hogy a háborús trauma következményeképp jelentkező csöndet a belső hang megszólaltatásával oldja fel (szerinte sokan azért nem beszélik el később az általuk megtapasztalt szörnyűségeket, mert szeretnék megóvni hozzátartozóikat, szeretteiket – miközben ezek kibeszéletlenül ott dolgoznak, zakatolnak tovább bennük). A gazdagon áradó, körkörösen repetitív szöveg alapján viszont nehéz eldönteni, vajon mi inkább meghatározó: szépsége, líraisága, képi gazdagsága, ritmusossága (sokan az afrikai orális törzsi költészet, illetve történetmesélés sajátosságait is felfedezni vélik benne), vagy hogy a kedvesnek, őszintének és naivnak ható – sőt a maga módján morális alapokon gondolkodó – fiatalember beszédmódja mögött a repetitivitásban a kényszeresség, a gyilkos őrület jegyei is felfedezhetők. (Egyébként – itt utalva Kökény Tibor pszichológus könyvbemutatón elhangzott véleményére – a fiú éppen fiatal kora miatt van kitéve talán másoknál is jobban a mentális zavar veszélyének: húszéves kor körül többnyire még nem alakul ki olyan erős identitás, amely erős trauma esetén kellő támaszt tudna nyújtani.)

Az előbbi, regénypoétikai sajátossághoz járul továbbá – a fent említett fekete-fehér kettősség részeként, valamint talán az általánosabb háborúellenes interpretációt is erősítendő – az összetett, transzkulturális és egyfajta vallásközöttiséget megvalósító motívumrendszer és regénynyelv, amely minden valószínűség szerint ugyancsak nagy hatást gyakorol az olvasóra. Ide tartozik a zsidó-keresztény kultúrához – főként az Újtestamentumhoz – és a Koránhoz kapcsolódó motívumok együtt jelentkezése az afrikai mítosz- és hitvilág elemeivel (a történet végén egy afrikai mese is beékelődik a narrációba).

Éppen e meghatározó poétikai sajátosságok révén megfogható a regényszöveg ereje: ahogy Lucy Hughes-Hallett, a Nemzetközi Booker-díj kuratóriumának elnöke fogalmazott, a könyv tragikusságát az a kettősség adja, hogy 

„mennyire borzalmas, amit elmond, és mennyire szép az, ahogyan ezt kifejezi.”

E nyelvi szépség kapcsán pedig érdemes utalni a magyar fordító, Balla Katalin érdemeire is, akinek sikerült egyszerre visszaadnia a francia szöveg líraiságát, ritmikusságát és rögeszmésen ciklikus szerkezetét.

David Diop: Éjjel minden vér fekete. Fordította Balla Katalin. Budapest, Metropolis Media, 2023. 160 oldal, 4990 forint