Margarete Schneiderrel, aki annak idején az óvónőm volt, három napja találkoztam Drezda Klotzsche nevű városrészének régi temetőjében, amikor egy osztálytalálkozó előtt fölkerestem a nagyszüleim sírját. Schneider asszony nem egyedül volt, hanem egy valósággal elegánsnak mondható fiatalember társaságában, akinek távol-keleti arcvonásai láthatólag a Margarete Schneiderrel való rokonságról árulkodtak.

Amit az utóbbi napokban megtudtam kettejükről, annak forrása régi osztálytársaim és anyám elbeszélése. Nem tudom, anyám miért nem mesélt korábban minderről, hiszen a történet valamelyest engem is érint.

Schneider kisasszony, így szólítottuk akkoriban, valamikor 1968-ban vagy ’69 elején, elköszönt tőlünk, gyerekektől: elköltözött. Ezt senki nem sajnálta közülünk, én legalábbis biztosan nem. Óvónőnk ritkán, szinte sosem mosolygott, vagy pláne nevetett. Gyerekként birkaszerűnek láttam az arcát. Ennek talán kevésbé a kisasszony hosszú orra volt az oka, inkább a két kőbe vésett kosfej az óvoda bejáratának jobb és bal oldalán. Keményen markoló keze volt. Ha megragadott valakit, hogy áthúzza a másik sorba, az mindig fájt.

Próbálom elképzelni, milyen volna, ha ma is ott laknék, ahol felnőttem. Vajon másképp látnám a dolgokat, ha az utcák, amelyeken az iskolába, a buszhoz, a temetőbe vagy a városi erdőbe, a Dresdner Heidébe mentem, mindvégig a hétköznapjaim részei lettek volna, és ma is a jelenemhez tartoznának?

Körülbelül tizenöt éves voltam, amikor először láttam viszont Margarete Schneidert. Sovány, magas alak; a szüleivel tartott a templomba.

Eltekintve attól a meglepetéstől, hogy templomba megy az egykori óvónőm, azon a vasárnap délelőttön éltem meg először, milyen az, amikor hirtelen felbukkan valaki, akit nyolc-kilenc éve nem láttál. Engem újfajta múlt-tudattal töltött el, s így a szuverenitás érzésével ajándékozott meg a találkozás. Margarete Schneider viszont már öregnek tűnt számomra. Bár csak futólag biccentettem oda neki – üdvözlésem viszonzatlan maradt –, pontosan emlékszem a szánalomnak és az ijedtségnek arra a keverékére, amellyel pubertás gőgömből lenéztem rá.

A rákövetkező években ahányszor csak láttam Margarete Schneidert egy-egy óvodáscsoporttal az utcán vonulni, mindig világosan érezni véltem, hogy ennek az asszonynak az élete híján van az örömnek és a boldogságnak, hiába lakik hatalmas, régi villában, amelynek nagy kertje a Dresdner Heidével határos. Vasárnaponként templomba ment a szüleivel, karácsonykor egészen elöl ült, a lehető legközelebb a szószékről igét hirdető paphoz, és hangosan énekelte: „Szép rózsabimbó nyílt ki”. A végén padsorról padsorra végigjárta a templomot, és hosszú rúdra erősített adománygyűjtő zacskójával (amely az almákat a magas ágakról levadászó eszközhöz hasonlított) rezzenéstelen türelemmel időzött el a hívek előtt, míg a makacskodó alma le nem hullott végre a helyére.

A katonai szolgálatom és az egyetemi éveim alatt elfelejtettem Margarete Schneidert. Ritkán utaztam haza. Karácsonykor inkább sétálni mentünk, mint a templomba; vendégeink, anyám afrikai vagy arab orvoskollégái miatt is, akik, ha nem velünk jönnek, a közös szolgálati szállásukon kuksoltak volna. A Vietnámból érkezett Ho nem orvos volt. Anyám egy barátnője vezette körbe őt meg pár más hallgatót a Műszaki Egyetemről a drezdai galériában, aztán Ho valahogy nálunk kötött ki. Ez, úgy emlékszem, 1985 vagy ’86 karácsonyán volt.

Amikor Drezdába jöttem, többnyire Hóval is találkoztam. Nagyjából tíz évvel volt idősebb nálam, bár nehezen tudtam megbecsülni a korát. Ragaszkodott hozzá, hogy javítsam ki a németben ejtett hibáit. Szeretett volna barátnőt, de ezt feltehetőleg nem nézték jó szemmel hivatalosan, sőt talán egyenesen tiltották. Ho úgy gondolta, a német nők nem tartják őt „kívánatosnak”. Jó szó erre a „kívánatos”? – tudakolta. Azóta, hogy megérkezett Drezdába, egyre csak járta a sportszerboltokat, 26-os túrabiciklit keresve, s anyám egy betege révén végül sikerült is neki egyet fölhajtanunk. Amikor előhozták neki a vadonatúj Diamant márkájú kerékpárt, Ho megrázta a fejét, zavartan mosolygott, és azonnal elhagyta az üzletet. Szóhoz sem jutottam a megdöbbenéstől. Túl remek darab volt, magyarázta aztán, túlságosan fényűző, ezzel Vietnámban nem menne semmire. Ezután egy Simson mopedre kezdett gyűjteni. Egy mechanikus varrógép megfizethetetlen valami volt a szemében. Nem akarta elhinni, hogy mi évekkel korábban elajándékoztuk a miénket.

Nőgyógyász anyám érdeklődött a betegeinél; kiderült, hogy Margarete Schneider nem használja már a varrógépét. Hóval madarat lehetett volna fogatni. Most megnősülhet otthon, Vietnámban. Leendő asszonya a varrógépnek hála fog tudni dolgozni otthon, és hozzákeresni valamennyit a férje jövedelméhez.

Utolsó találkozásunk után elkísértem Hót a villamosig. Akkor beszélt először a háborúról. Nagyon fiatalnak kellett abban az időben lennie; tizennyolc-, tizenkilenc éves lehetett. Nem tudom, jól értettem-e, amit mondott; nagyon gyorsan beszélt, mintha még levegőt is alig vett volna. Az egysége rendkívüli adag ellátmányt kapott, majd parancsot kaptak, hogy ússzanak oda egy hajóhoz egy aknával. Ho fölnevetett, és máris a következő epizódot mesélte. 

Vasárnap a templomba menet Margarete Schneider különösen sápadtnak és vékonynak hatott; szeme alatt fekete karikák. Viszont nem lehetett nem észrevenni, ahogy a hasa domborodik. Margarete Schneider fiúnak adott életet, Sebastian Schneidernek. Minden lehetséges alkalommal büszkén prezentálta a fiát. Természetesen pusmogtak, terjesztettek ezt-azt róla, de aligha akadt olyan, aki ne gratulált volna neki.

Margarete Schneidert a CDU jelöltjeként a fordulat után már az 1990. májusi önkormányzati választásokon beválasztották Drezda városi közgyűlésébe. Kedvence lett a kampánystratégáknak, akik roppantul örültek mindenkinek, aki 1989 után lépett be a pártba. Margarete Schneider képzéseken vett részt, és fölfedezte magában a nagyszerű kampány- és parlamenti beszédekre képesítő tehetséget, ámbár ezek valamelyest mindig prédikációkra emlékeztettek. De Margarete Schneider olyan valaki volt, akinek hittek az emberek. Minden megélt keserűséget hitelesen képes közvetíteni, valósággal az arcára van írva, amit átélt, írták róla egy hírlapi tudósításban. Margarete Schneider beszélt a mindenütt jelenvolt kiskorúsításról és fojtogató gyámkodásról, a hívő keresztények elnyomásáról és a keletnémet óvodákban és iskolákban a nevelőket és tanárokat béklyózó rettenetes direktívákról. A választási plakátokon mosolygott, s közben csak a szája két oldalán mutatkozott két aprócska ránc. Ő lett az oktatásért és a nevelésért felelős közgyűlési képviselő helyettese. A nagyszülők ennek megfelelően sokat foglalkoztak Sebastiannal.

A klotzscheiek körében leginkább az okozott meglepetést, hogy nemcsak a Schneider-villa képezte Schneiderék tulajdonát, hanem egy fél tucat az erdő szélén álló legszebb házak közül is. A nagyapa a ’30-as években különböző szabadalmakat jelentett be, amikből meggazdagodott. Schneider kisasszony apja 1990 végén, amikor egészen valószínűtlen magasságokba szöktek az árak, eladta két házát, a megmaradtakat pazarul berendezte, valamint szerencsés kézzel licitált a kényszerárveréseken is. Schneiderék egyszer csak többszörös milliomosok lettek nyugatnémet márkában.

Margarete Schneider azonban senki más férfit nem fogadott a kegyeibe, és továbbra sem mulasztott el egyetlen istentiszteletet sem. Sebastiannal az oldalán, aki, még ha nem viselt is sötét öltönyt (mint gyakran), legalább fehér ingben és kötött kabátban volt, s a szülei, Sebastian nagyszülei között lépdelt a templom felé. Most, hogy mindenki ismerte Schneideréket, mondták a volt osztálytársaim, egyre-másra köszönéseket kellett viszonozniuk.

Sebastian Schneider ma a jó néhány alkalmazottat foglalkoztató Schneider & Schneider ingatlancég tulajdonosa.

Amikor az osztálytalálkozó előtt megpillantottam anyát és fiát, valósággal méltóságteljesnek láttam őket. Sebastian ugyanolyan magas volt, mint az anyja, aki belekarolt a fiába. A kor meglágyította Margarete Schneider vonásait. Megálltam, hogy előreengedjem őket a keskeny úton. Egy pillanatig azt gondoltam, hogy neki, hogy éppen Margarete Schneidernek sikerült más irányt adnia a múló időnek, hogy sikerült megfordítania. Viszonozta az üdvözlésemet, anélkül, hogy igazán rám nézett volna. Sebastian is biccentett üdvözlésképpen.

Sebastian apjáról az osztálytársaim semmit nem tudtak. Csak azon csodálkoztak, miért érdekel engem ennyire Margarete Schneider és a fia, Sebastian.

Kiegészítés: 2021

Az utóbbi években többször gondolkodtam azon, mikor lenne itt az ideje Margarete és Sebastian Schneider történetét aktualizálni. Soha ennyire nem állt távol attól, hogy puszta mese legyen.

Tizenkét év telt el, amióta a két Schneidert a temetőben láttam. Eleinte valóban kacérkodtam a gondolattal, hogy írjak valamit kettejükről; talán egy hosszabb elbeszélést. Ámde hét vagy nyolc éve valósággal ki lett csavarva a kezemből ez a történet; magától talált utat a nyilvánossághoz. Margarete Schneider híres lett, még ha a legtöbb ismerősöm inkább szomorú hírnevet emlegetne is. Drezdában Schneider asszonyt szinte mindenki ismeri – vagy ismerte; az idő, mint tudjuk, repül. Margarete Schneider az elsők között lépett ki demonstratívan a CDU-ból és csatlakozott az AfD-hez. Mindenkinek, aki csak kíváncsi volt rá, deklarálta, hogy nem ő változott meg, hanem a körülmények és az egykori pártja. Ő semmi mást nem mond, mint korábban, állította, majd kifejtette, hogy mindig is kötődött a hazájához, és jellemző volt rá a szociális érzékenység, és mivel német nő, és németül beszél – ez már csak így van és punktum –, persze, hogy a német nők és férfiak érdekeit képviseli. Ez így teljesen normális. Egyáltalában: azt reméli, hogy végre az ország is visszatér a normalitáshoz. Margarete Schneidernek ezeket a nézeteit és hasonló nyilatkozatait megtalálni a világhálón; utánanézhet, akit érdekel. Én akkor hagytam fel azzal, hogy a neve alatti hírekre kattintsak, amikor a buchenwaldi lelkész, Paul Schneider[1] özvegyéhez hasonlította magát, akinek szintén Margarete volt a keresztneve. Paul Schneider özvegye 2002-ben hunyt el, így ezt nem kellett megérnie. Hozzá kell tennem mindehhez, hogy egykori óvónőmnek jelentős anyagi eszközök álltak rendelkezésére a választási kampányához. Hogy valóban feláldozta-e a kampány oltárán valamelyik házát vagy netán többet is, ahogyan beszélik, nem tudom. Másfél éve Margarete Schneider megbetegedett; szükségét érezte hangsúlyozni, hogy nem koronavírus-fertőzésről van szó. Alattomos betegség kényszeríti arra, nyilatkozta, hogy visszavonuljon a közszerepléstől. Csend lett Margarete Schneider körül.

Sebastian Schneider további sorsáról azonban alig sikerült megtudnom bármit is. A Schneider & Schneider ingatlanforgalmazó társaság ma is létezik, de már 2012-ben eladták egy hamburgi székhelyű „nemzetközileg aktív” cégnek. Sebastian Schneider a jelek szerint nem él már Drezdában, legalábbis évek óta senki nem látta ott.

Ekkor egy régi szomszéd alakjában jelentkező véletlen sietett a segítségemre. Az illető szomszéd a kiadómon keresztül e-mailt küldött nekem, amelyben egy cikkemet nehezményezte. Fogalmam sincs azokról a dolgokról, amelyekről írok, állította. Most már végképp eltávolodtam tőlük, nem vagyok közülük való. Válaszoltam neki, közelebbi magyarázatot kérve. Rendkívül udvariasan reagált, mint akit kicseréltek, így a következőkben váltottunk még néhány e-mailt. Amikor Schneiderékről érdeklődtem, kiderült, hogy Sandra, a volt szomszédom legkisebb lánya, osztálytársa volt Sebastiannak. Sandra mindig megvédte a fiút, írta a szomszéd, a többiek cseszegetésétől, amikor „fidzsi”-nek vagy „vágott szeműnek” hívták. Később aztán majdnem lett is valami köztük. „Ha lett volna a dologból valami – írta a volt szomszéd –, akkor Sandrának most aranyélete lenne.”

A szomszéd elbeszélése szerint Sebastian, noha egyáltalán nem tud vietnámiul, komoly vagyont szedett ott össze. Mivel az ex-szomszéd nem tudta, vagy nem akarta megírni, honnan tudja mindezt, és hogyan is történt ez a megtollasodás, felhívtam telefonon. De akkor is csak azt ismételgette: „Egy egész vagyont!” Minél tovább tartott a beszélgetésünk, annál indulatosabb lett: „Mindent kivásárol a seggünk alól.” De hogy lett Sebastian Schneidernek ilyen rövid idő alatt ilyen sok pénze? Miből? „Hát az ingeiből! – mondta a szomszéd. – Ha akarja, mindent kivásárol a seggünk alól, mindent!”

Lediktálta a lánya mailcímét; Sandra sokkal többet tud erről az egészről. De Sandra eddig még nem válaszolt. Pedig kíváncsi volnék, van-e köze Ho Vietnámba magával vitt varrógépének az ingekhez, azaz hogy megismerkedett-e vajon az apjával Sebastian.

Anyám, amikor meséltem neki a mailekről és a szomszéddal folytatott beszélgetésről, csak legyintett. Tíz fillért sem lehet föltenni arra, amit az összehord. Mindig is ilyen volt.

– Az a kérdés – mondta anyám –, hogy Sebastian ment el innen az anyja nacionalizmusa miatt, vagy az ő távozása miatt lett ilyen az asszony.

– Vagy – mondtam én –, hogy van-e a kettőnek egyáltalán köze egymáshoz.

– Ez már a te elbeszélői szabadságod.

Zavart a szabadság, az elbeszélői szabadság fogalma. Nem éreztem ideillőnek, mi több, határozottan tévesnek találtam, még ha alapvetően természetesen igaza volt is anyámnak. Így aztán végül bólintottam: – Talán.

*

Jegyzetek:

[1] Paul Robert Schneider (1897–1939) a nemzetiszocialista állammal szembenálló német protestáns gyülekezetekből formálódott ún. hitvalló egyház (Bekennende Kirche) papja. Hitéhez híven és a humánum védelmében többször is konfrontálódott a hitleri rezsimmel, végül 1937 novemberének végén a buchenwaldi munkatáborba zárták (ez csak az 1938. novemberi pogromok után lett a zsidók összegyűjtésére és megsemmisítésére szakosodott koncentrációs tábor), ahol 1939 júliusában túladagolt szívgyógyszer-injekcióval meggyilkolták. [A ford.]      

*

A szöveg eredeti címe és megjelenési helye: Ingo Schulze: "Fast ein Märchen / Nachtrag 2021." In: Der Amerikaner, der den Kolumbus zuerst entdeckte ... S. 305 ff., S. Fischer Verlag, Frankfurt am Main, 2022.