1749: Ingo Schulze új regénye nyilvánvalóan egy nyitott végű mű; igen lényeges kérdések maradnak eldöntetlenül avagy eldönthetetlenül – az olvasó indíciumokat talál, amelyekre feltételezések alapozhatók, de bizonyossággal a regény nem szolgál. Ám egy nyilvános beszélgetésben a kérdező mondhatni, szükségképpen a nyitva hagyott kérdés, kérdések valódi megoldását, a „helyes”, a „szerzői szándéknak megfelelő olvasatot” firtatja. Nem árt-e egy ilyen típusú műnek egy pódiumbeszélgetés vagy interjú?

ISCH: Én boldog vagyok, ha alkalmam nyílik beszélni erről, mert úgy vettem észre, hogy az olvasókban a regény szerkezete sokszor nem tudatosul. Egy három részből álló regényről beszélünk, melynek első kétharmadában egy pedánsan, régies modorban elmesélt történetet olvasunk egy antikvárius életéről, fejlődéséről; a főhős 1953-ban született, és az első rész nagyjából 2013-ig követi az életét, majd hirtelen, egy mondat közepén szakad félbe. Ha az elbizonytalanodott olvasó tovább olvas, a második részből megtudhatja, hogy amit eddig olvasott, nem más, mint egy kézirat; a második rész narrátorának kézirata, aki elhatározta, hogy Norbert Pauliniről ír, valamint megtudja, hogy ennek a második részben beszélő írónak nem semleges, hanem érzelmekkel jócskán átitatott a viszonya a főalakjához csakúgy, mint az első részben felidézett miliőhöz: jelen van ebben a viszonyban a féltékenység Paulini iránt, ahogy a csodálat és a fölnézés is, valamint az írónak az a vágya, hogy „visszaszeressen” egykori pátriájába [a ’60-as, ’70-es és ’80-as évek Drezdájába – T. S.]. A második rész végén az olvasó azt is megtudja, hogy ennek az elbeszélőjét Schultzénak hívják, a neve tehát kimondva azonos az enyémmel, írásban látható, hogy egy plusz „t” a különbség, továbbá e második rész végén egyfajta showdownra kerül sor a főhős és a róla író elbeszélő között. Az ezeket követő harmadik részből megtudjuk, hogy Paulini meghalt. E harmadik résznek új narrátora van: az a kiadói lektornő, aki Schultze lezáratlannak tűnő, de a második részt, tehát Schultzénak a részben vallomásos műhelytudósítását már tartalmazó kéziratát gondozza, illetve lektori szerepben mérlegre teszi. Ebből a konstellációból olyan lehetséges olvasata adódott a regénynek, amelyre írás közben, mielőtt idáig jutottam volna, nem is gondoltam. Például amikor a második rész fináléját írtam, kétségek nélkül azt gondoltam, hogy ez a főhős leleplezése: Paulini szélsőjobbos vezér és felbujtó lett, sőt esetleg cselekvő módon radikális, ámde a regény, ahogy az már lenni szokott, okosabb nálam, tehát föl kellett vennem a lehetőségek közé, hogy mindössze arról van szó: Paulini csupán az ellen akar tiltakozni a fenyegetésével, hogy Schultze írjon róla, értsd: hogy valaki kisajátítsa, és a maga szája íze szerint, alkalmasint ellenőrizhetetlen torzításokkal ábrázolja az alakját. A harmadik részben beszélő lektornő először abszolút ridegnek mutatkozik, Paulini és Elisabeth halála nemigen izgatja, sőt bizonyos értelemben örül neki, tudniillik így már szinte bizonyosan nem kell személyiségi jogi pertől tartaniuk: elhárult egy lényeges akadály az elől, hogy ütős könyvet csináljanak a kéziratból. Később azonban gyanút fog [ti. Paulini és Elisabeth turistabalesetnek látszó halálának körülményeit illetően. Elisabeth élettársa és szerelme volt Schultzénak, ám előzőleg Paulinival is együtt élt; a féltékeny Schultze nem is biztos benne, hogy viszonyuknak vége van. – T. S.]. Ez a gyanú arra ösztönzi a lektornőt, hogy elutazzon Szász-Svájcba, és fölkeresse Paulini és Elisabeth halálának színhelyét, és nem mondható, hogy megszabadult volna a gyanútól.

1749: Bár a Vilém Flussertől való mottóval részben mintegy magára a regényre, annak saját logikájára, „akaratára” hárítod a felelősséget azért, hogy épp olyan lett a cselekményszövés, sőt a mű kimenetele, amilyen – azt kérdezném: hogyan alakult ki benned ez a bízvást ravasznak, meglepetéseket tartogatónak mondható struktúra?

ISCH: Erről a struktúráról először semmiféle előképem nem volt; meglehetősen naivan kezdtem neki, hogy egy olyan szépen elbeszélt történetet írjak, amilyen Joseph Roth Leviatánja. Roth a Leviatánban Nissen Piczenik korallkereskedő történetét beszéli el, és ha egymás mellé tesszük az ő meg az én regényem első fejezetét, meg is ijedhetünk, mennyire hasonlóak. Mindenesetre folytatva a munkát azt kellett észrevennem, hogy amit reméltem, és amit a harmadik részbeli lektornő is megfogalmaz, hogy ti. a konvencionális túlhangsúlyozásának, a megszokott elbeszélői hang és modor választásának az lesz a következménye, hogy az olvasók távolságot fognak tartani a történettől, legföljebb részlegesen következett be: a részletek előzetes felolvasásainak közönsége, kevés kivétellel, nagyon szépnek és készpénznek vehetőnek találta, amit hallott. Ekkor gondoltam egyet, és fölvettem a regénybe egy én-elbeszélőt (ez Rothnál is megvan), minek folytán el kellett gondolkodnom azon, hogy miféle én ez tulajdonképpen. És ebben a pillanatban el is tértem az eredeti koncepciómtól, ami arra irányult, hogy valami ismerősen és megszokottan szépet írjak, és problematizáltam ezt a konvencionálisan szép, jólfésült iránti vágyamat, továbbá kíváncsi voltam, milyen az, ha az ember a saját ifjúságáról, iskoláséveiről és annak helyszíneiről mintegy a legendák tónusában mesél; „Élt egyszer egy antikvárius Drezda Blasewitz nevű városrészében…”[1] – így a saját életéről, ifjúságáról normál esetben nem beszél az ember, engem viszont izgatni kezdett, ki az, aki így beszél a saját egykori élményeiről, élettapasztalatairól.

Volt továbbá egy másik irodalmi előképem Roth mellett: Nabokov Pnyinje [melynek új magyar fordításáról a 1749-en is írtunk]. Az író hét fejezetben mesél erről a Pnyinről, aki orosz emigráns tudós, és az USA keleti partján egy college-ban tanít. Hat fejezeten át a hasunkat fogjuk a nevetéstől, amilyen komikus figura ez a Pnyin, és csak a hetedik fejezetben forr a torkunkra a nevetés, amikor rájövünk, hogy nem is Pnyint ismertük meg, hanem azt a képet, amelyet egy Pnyint folytonosan utánzó amerikai professzor festett az orosz csodabogárról, aki egyáltalán nem olyan, amilyennek amerikai kollégája leírja. Ebből a nagyon emlékezetes olvasmányélményemből az a probléma izgatott, milyen az, amikor ismerni vélünk egy irodalmi alakot, mert megbízunk abban az elbeszélőben, aki tudósít róla, majd hirtelen arra eszmélünk, hogy a megismerni vélt alak valójában egészen másmilyen. Szóval hogy ebből szükségképpen egy olyan elbeszélés kerekedik ki, amelynek a szavahihetősége, megbízhatósága egy bizonyos ponton, adott esetben „utólag”, megkérdőjeleződik.

Így éreztem szükségét az én, az én-elbeszélő bevezetésének, akivel kapcsolatban mindenképp fölvetendő, körüljárandó kérdés, hogy ki ő, ki az, akiről beszél, miért mesél róla, és akinek, mármint ennek az én-elbeszélőnek az alakját írás közben egyre kétesebbnek, gyanúsabbnak éreztem. Ezt az egyes szám elsőben beszélő figurát Schultzénak neveztem el, mert úgy éreztem, sok tekintetben olyan, mint én. Nem én magam vagyok, legalábbis remélem, hogy én másmilyen vagyok, de a miliő, amely sok tekintetben meghatározza őt, az az én közegem, környezetem is.

Mivel a narrátor Schultze megbízhatóságát kétségesnek találtam, egy második, vagy ha tetszik, harmadik elbeszélő instanciának is szükségét éreztem, aki Schultze eredeti, Pauliniről szóló kéziratát is és az írói munkafolyamatot kísérő, arról biografikusan tudósító elbeszélést is ismeri és kívülről látja, ugyanakkor jóindulattal viseltetik Schultze iránt. Ő lett a regényben Schultze lektora, Theresa, akinek feltűnik, szöget üt a fejébe valami, amiről először nem tudja, micsoda, ám aztán egy nyomasztó gyanú alapja, melegágya lesz.

Így alakult ki ez a szerkezet; nem akarom bő lére ereszteni, de annyit még elárulhatok, hogy a harmadik rész eredetileg egészen másmilyen volt, ha mégoly kézenfekvő ötlet is a lektornő felléptetése, az első, már a kiadónak is leadott változatban ő nem szerepelt; egy barátom utolsó pillanatban érkezett kritikája vonatta vissza, és íratta át velem a kéziratot; az illetőnek sírig hálás leszek, amiért nem riadt vissza attól, hogy megmondja, abban a formában nem működik, elhibázott a harmadik rész; neki köszönhetjük ezt a javított változatot.

1749: Epikus művekről beszélve standard kérdés valóság és fikció, avagy képzelet viszonya, úgyhogy én sem hagyom ki. Voltak-e hús-vér modelljeid? A köszönetnyilvánításban egy bosnyák író egyik regényfiguráját említed, akiről a regényedben váratlanul igen fontos szerephez jutó Juso Livnjak, Paulini Boszniából a háború nyomán és miatt Németországba menekült antikváriussegéd alakját mintáztad, más modellekről viszont nem ejtesz szót. Ezek szerint képzelt alakokkal van benépesítve a regényed?

ISCH: Nem voltak élő modelljeim egyetlen, a második rész elején valamelyes szerepet játszó mellékalak kivételével; az ő modellje a drezdai Albertinum szoborgyűjteményének vezetője vagy helyettes vezetője volt; a szakmai gyakorlatomon, egyetemistaként ismertem meg, és ő vezetett be bizonyos körökbe; nos, őt annyira a regény adott helyére illőnek éreztem, hogy beépítettem az irodalmi mását, de ez minden.

1749: Paulini maga tehát költött alak, nem volt hozzá modelled.

ISCH: Paulini költött alak; ugyan drezdaiaktól megkaptam a szemrehányást, hogy egy hús-vér antikváriust írtam bele a regénybe, de ebből csak annyi igaz, hogy egy valódi drezdai helyszín inspirált: kilencediktől tizenkettedik osztályos koromig (ez egy fontos, fogékony életkor) ebben a bizonyos Blasewitz nevű városrészben jártam iskolába, és itt valóban ismertem egy antikváriumot (valósággal megijedtem, amikor kiderült, hogy a valóságban is a Brucknerstraßén van, mert erre már nem emlékeztem), ez az antikvárium egy lakóház első emeletén volt, mondhatni, zárt vevőkörrel, mert nem hirdették sehol, csak ha egyébként tudtál róla, akkor találtad meg. Csöngettél lent a kapunál, fölcaplattál az emeletre, ott újra csöngettél… szóval, hogy föl kellett menni a könyvekhez, ez fontos volt számomra, és maga a hely is jellemző volt a városrész atmoszférájára.

1749: A német médiában már bőven kibontakozhatott a regény visszhangja, utóélete; én magyarul egy beszámolót olvastam a regény magyar kiadásának ugyanitt tartott bemutatójáról, és egy viszonylag rövid recenziót az egyik napilapunkban. Az volt a benyomásom, hogy egyöntetűen dicsérik a hagyományos poétikát követve írt, az olvasásnak és az olvasókat, az írott kultúrát mostoha időkben és körülmények között, ha tetszik, ellenszélben is szolgáló könyvbolond férfinak emlékművet állító első részt, ugyanakkor a regény sokrétűségéről, bonyolult és egyéni leleménynek mondható szerkezetéről nemigen, vagy legalábbis indokolatlanul csekély hangsúllyal vettek tudomást. Mi a helyzet a német nyelvű fogadtatással – netán ott is elsikkadt ez az aspektus?

ISCH: Ó, hát ezeket újra meg kéne nézni… Mindenesetre összességében az volt a benyomásom – akadt a recenziók közt elmarasztaló is, elismerő is – hogy a kritikák jelentős része félreértést tükrözött, avagy a lényeg meg nem értését, illetve sokszor tanácstalanság érződött rajtuk. Szimptomatikus volt például, hogy a Spiegel szerkesztője, Volker Weidermann hevesen tiltakozott, amikor azt mondtam, a fő vétkes a regényben mégiscsak Schultze; Weidermann hallani sem akart erről. És a visszhang általában is erről tanúskodott: nem akarták észrevenni vagy tudomásul venni, hogy itt valaki a saját miliőjéről, a saját céhéről (írókról, irodalmárokról) nyilatkozik meg kritikusan.

Abszolút fontos és helyes rámutatni arra, ha valahová beférkőzik, valahol teret nyer a szélsőjobboldaliság, de nagyon nem mindegy, hogyan figyelmeztetünk erre, milyen okokból eredeztetjük, és hogyan viszonyulunk a jobboldali radikalizmust képviselő emberekhez. És egyáltalán nem utolsósorban: ne akarjuk megúszni ama kérdés föltételét, hogy mi dolgom van nekem mindezzel, hol az én felelősségem ezekben a folyamatokban. Én úgy érzékelem – persze általánosítok, és persze hozhat az idő ebben pozitív változást –, hogy ezzel kapcsolatban a leggyakrabban hárítást, semmilyen saját felelősségről tudomást nem vételt tapasztalni: ez a mások problémája, az ő gondjuk, amihez nekem nincs közöm, őket kell megregulázni, ha szelídebb eszközökkel nem megy, akkor büntetni. Ez mint önfelmentés egyszerű és kényelmes, csak az a baj, hogy nem oldja meg, amit pedig meg kéne oldani.

1749: Lehet, hogy ez is sablonos kérdés, de a magyar olvasókat – hiszen a regényben egy apolitikus, egyébként pedig szellemileg az európai, közelebbről a német „klasszikus” kultúrába szocializálódott könyvimádó-könyvfaló áll be a szélsőjobb táborába – alighanem érdekli: milyen okokra vezethető vissza, hogy a szélsőséges nacionalizmus, az idegenellenesség, sőt a rasszizmus eszméi és jelszavai iránt a volt NDK-ban lényegében az újraegyesítés pillanatától fogva nagyobb volt a fogékonyság, mint a régi szövetségi tartományokban?

ISCH: Egyrészt úgy gondolom, hogy a népesség bizonyos hányada – s e tekintetben mindegy, hogy Keletről vagy Nyugatról beszélünk – egyszerűen fogékony bizonyos eszmékre, gondolatokra, amelyek szemben állnak a liberalizmussal, a demokráciával, minden ember egyenlőségének gondolatával; általában ugyanők nagyon erőteljesen a nemzeti identitásuk felől határozzák meg magukat, roppant nagyra tartva a vélt vagy valós nemzeti hagyományokat. Megjegyzendő, hogy erről beszélve is mindig egyszerűsítésekkel, pillanatfelvételek kimerevítésével dolgozunk; valójában ezek mind folyamatok, időben változó konstellációk, és rendre ellentmondásosak is: az egyértelműség iránti vágy csak a mesékben elégül ki, de azokban sem mindig.

Nyilván elmondható, hogy a szellemi-filozófiai szférában Gottfried Benn, Ernst Jünger, Ernst von Salomon vagy mondjuk Heidegger – egy bizonyos olvasatban legalábbis – alapot, ösztönzést, ha tetszik, muníciót kínált nacionalizmusoknak, végső soron akár a rasszizmusnak, illetve az antiszemitizmusnak is… Itt tehát egy olyan, gyakran felületesen értett vagy kiforgatott eszmekörről van szó, amelynek évszázadokon át való továbbörökítése viszonylag konstans jelenség; ehhez a hagyományhoz némelyek meglepő módon ma is csatlakoznak, úgy gondolom azonban, hogy ők, akiket ez motivál, és ez a hagyomány visz a szélsőjobb táborába, a kisebbség.

Annak magyarázata, hogy miért van Keleten több AfD[2]-szavazó, mint a nyugati tartományokban, nem igazán egyszerű. Az én hipotézisem – mint minden általánosítás, ez is torzít –, hogy az AfD-re jellemzően azok szavaztak, akik nagy eufóriával élték meg 1989-et, akik nagyon gyorsan jelszavukká tették, hogy „egy nép vagyunk”, „egyetlen közös hazánk Németország”, akik a nyugatnémet márka azonnali átvételét szorgalmazták, és büszkén vallották: „mostantól mi is a Szövetségi Köztársaság vagyunk”. Egészen korán hallatta hangját a kritika és a szkepszis is e lelkesedéssel szemben – számomra ugyanúgy, mint szerintem mindenki számára is világos lehetett: az nem működhet, hogy 1990 júniusában mindenki keletnémet márkában kapja meg a fizetését, júliustól viszont mindenért nyugatnémet márkával fizet, és attól kezdve csak felívelés van. Ezt bárki felismerhette (volna); az első nagy sztrájkokra már ’90 augusztusában sor került. Gondold el: az NDK-ban a nemzeti össztermék 70 százaléka az iparból származott; ezeket a gyárakat az újraegyesítés után villámgyorsan leállították; a termelés és így a jövedelem 70 százaléka úgyszólván egyik napról a másikra kiesett. A statisztikák azt mutatják, hogy 1991-től folyamatos volt a fellendülés – ez kétségtelen, ám előtte olyan mértékű volt az összeomlás, hogy tizenhét év kellett az 1989-es gazdasági szint eléréséhez. És ebben az átalakulási folyamatban Kelet-Németország Európában egyedülálló országrésszé lett a tekintetben, hogy az ott élő népességnek alig van saját föld- és ingatlantulajdona, alig birtokol valamit az ottani üzemekből, és ami a vezető pozíciókat illeti, még a keleti országrészben is (nem beszélve össz-Németországról) kisebbségben van. Azaz: egy teljességgel az ország nyugati fele által meghatározott és uralt országrészről beszélünk. Akik gyors és radikális pozitív változásokban reménykedtek, eleinte átmeneti jelenségeknek tarthatták ezeket, csakhogy azután mindinkább stabilizálódott az összes visszásság és aránytalanság, ami rossz közérzetet szült. Annál is zavarba ejtőbb vagy bénítóbb ellentmondás volt ez, hiszen olyan jelenségek, tendenciák (az újraegyesítés, a kapitalizálódás hátulütői) ellen kellett volna most küzdeni, amelyeket ’89-ben teljes meggyőződéssel támogattak és sürgettek. Az okok és az okozók keresésekor pedig nem a baloldali pártban (Die Linke) találnak rá a „belső ellenségre”, hiszen ők elkötelezettek a szociálpolitika iránt, hanem az ellentmondásos, elbizonytalanító és le még jószerével nem is zárult változások után újabb változásokat követelő Zöldekben.

Ebben a helyzetben, amikor felgyűlt és összetorlódott a feszültség, az elégedetlenség és az ellenállás, érte Európát és Németországot a menekülthullám, majd később a koronavírus-járvány, amelyekre kvázi mint az aktuális történelem által tálcán kínált bűnbakokra, rengeteg mindent rá lehetett vetíteni. Nagyon érdekesnek találtam, amikor megtudtam, hogy a hírhedt Pegida-mozgalom eredetileg PegAdának akarta nevezni magát, ami annyit tesz: Európai Patrióták a Napnyugat Amerikanizálása Ellen [a végül konszenzusosan elfogadott Pegida betűszóban a drezdai székhelyű mozgalom a Napnyugat iszlamizálása elleni szövetségként definiálja magát. – T. S.]. Ez remekül rávilágít arra, hogy a szélsőjobb számára voltaképpen nem az iszlám a nagy ellenség; az iszlám szellemiségével vagy legalábbis a muszlim országok társadalmi gyakorlatával az ő beállítódásuk számtalan párhuzamot mutat (antidemokratikus, antifeminista, szigorú hierarchia által korlátozza az egyéni szabadságot), tehát a radikális jobboldaliaknak eredendően nem a muszlimokkal van bajuk, ők csak, amennyiben Európában akarnak letelepedni, rossz helyen vannak; az ősellenség, a patás ördög a liberalizmus és a demokratikus princípium; elég felidéznünk, miért sürgették annak idején sokan a Weimari Köztársaság végét: ez a liberalizmus, a dekadens demokrácia, a jogállam – ebből nem kérünk, elegünk van.

Úgy gondolom, a szélsőjobboldali választók és tüntetők nagy része attól fél, hogy a menekültek megjelenésével-befogadásával harmadosztályú német állampolgárrá csúszik le; „mi, keletiek már eleve másodrendű állampolgárok vagyunk; Isten őrizz, hogy tovább deklasszálódjunk!”; volt is egy ilyen könyv: Először minket integráljatok; azzal a világos üzenettel, hogy Németország szerencsésebb, gazdagabb, hatalomközelibb részének először az eleve hátrányos helyzetből induló és az újraegyesítés utáni társadalmi-gazdasági folyamatokból is vesztesként kikerülő honfitársakkal kéne törődnie, mielőtt idegen etnikumoknak, idegen kultúrák szülötteinek nyújt segédkezet.

1749: Kerüljünk újra közelebb a regény világához. Hogyan kell elképzelnünk az első részben ábrázolt olvasó-, illetve tájékozódási-művelődési szigetek (amilyen Paulini antikváriuma is) pozícióját, élet- és mozgásterét a korabeli NDK-ban? A „munkás-paraszt államban” tudvalevőleg kemény cenzúra járta, amelyet a múlt szerzőire is kiterjesztettek; a könyvek, a Párt által nyilvánvalóan jóváhagyottakat leszámítva, eleve gyanús portékák lehettek, valamiféle lázító-bujtogató szellem hordozói, a szabadságigény kifejezői. Egyéb retorziókkal is számolniuk kellett e körök tagjainak, vagy „csupán” a titkosszolgálat, a Stasi-besúgók általi megfigyeléssel?

ISCH: Nos, én nem vagyok szakértője ennek a területnek; annyi bizonyos, hogy az állam a ’60-as, ’70-es években máshogyan viszonyult ezekhez a körökhöz, mint a ’80-as években, sőt különbözőképp a ’80-as évek első és második felében. Én úgy 1983–84-től tünedeztem fel ebben a szcénában, soha állandó tagja semelyik körnek-társaságnak nem voltam, de lelkes rokonszenvvel figyeltem őket. A szabadság lokális terei lassacskán egyre kiterjedtebbek lettek, mindazonáltal – kissé sarkítva – elmondható, hogy végső soron mindig az állam hallgatózott és figyelt a zugokban. Én úgy éltem meg, például a színházban, hogy az állam, a pártvonal képviselői, legalábbis a gorbacsovi politika szétsugárzásával, egyre inkább defenzívába szorultak, de minden olyan könyv is, amelyből szabadságigény vagy az ellenállás példája sugárzott – esemény volt például Peter Weiss regényének, Az ellenállás esztétikájának a megjelenése –, egészen új lehetőségeit nyitotta meg a beszédnek és a közös gondolkodásnak – értelemszerűen csak az egyetemi és az értelmiségi szférában –; ettől az újságok még ugyanazt írták és sulykolták, de egyszerre csak beszélhettél a Gulagról, a sztálinizmusnak a német kommunista párton belüli ellentmondásos szerepéről, azaz mindenki számára nyilvánvaló, de addig szigorúan a szőnyeg alá söpört dolgokról. Másfelől komolyan nekiláttunk a nemzetiszocialista múlt feldolgozásának; ebben bizonyos értelemben a Nyugat előtt jártunk.

E diskurzusok résztvevőinek nyilván számolniuk kellett a megfigyeléssel, a besúgókkal, ám a dolog ezzel együtt létezett, működött (részben abszolút polgári, „konszolidált” keretek között), lett légyen szó a Prenzlauer Berg művészvilágáról vagy a magánlakásokon szűkebb-tágabb körben folytatott beszélgetésekről.

A keleti országrészben az antikváriumok alapvetően a könyvek tartalmára fókuszáltak, a bibliofília (az is szempont tudott lenni természetesen) másodlagos volt: talán nem volt egészen érdektelen, milyen kiadásban van meg a Nietzschéd, de az volt a fő, hogy megvan. Elvben bármelyik könyvkereskedés megváltoztathatta az életedet, ez ma is így van, ma mindazonáltal – nem függetlenül attól, mennyi mindent találni meg az interneten – tudatosabban és tervszerűbben keresed a téged érdeklő könyveket. ’89–90 előtt valószínűleg több olyan könyvet vásároltál, amelynek szerzőjéről még csak nem is hallottál, aztán egyszer csak valamilyen apropóból rácsodálkoztál: „Nahát, ez meg micsoda?”. Be kell vallanom, hogy 1990 után számos felfedezéssel szolgált a saját könyvespolcom: még az NDK-ban több olyan könyvet megvettem, amelynek nem ismertem a szerzőjét, nem is jutottam hozzá, hogy azonnal elolvassam, aztán meglepődtem, amikor rátaláltam a könyveim között; amikor 1995–96-ban a short story mint műfaj foglalkoztatott, hirtelen fölfedeztem, hogy nocsak, hiszen Raymond Carver itt van a polcomon.

Ennek éppen a hiány, az alig-hozzáférhetőség kedvezett (ezt persze nem kívánjuk vissza), de tény, hogy az akkori „kurrens csemege”-szerzőket, különösen, ha valamiféle ellenzékiség aurája is körüllengte őket, vagy a korábban csak erősen megrostálva-cenzúrázva kiadott klasszikusokat kifejezetten sokan olvastuk egyidőben, vagy egymásnak továbbadva közvetlenül egymás után, úgyhogy ezekről a lényegében közös olvasmányélményekről tudtunk is beszélgetni. Erre ma már egyértelműen kevesebb az esély.

1749: A regény olvasójának nyilván mindenféle párhuzamok bevillanhatnak. Nekem, legalább két okból, Kleist jutott eszembe: egyrészt ha Paulini és Lisa azonos helyen és időben bekövetkezett nem természetes halála kettős öngyilkosság (és ez az egyik, a regényben meg nem cáfolt értelmezési lehetőség), akkor itt életrajzi párhuzammal vagy éppen utalással van dolgunk, másrészt itt van Az eltört korsó című Kleist-dráma, amelyben egy hasonló nyomozásnak vagyunk tanúi, mint A jóravaló gyilkosok harmadik részében. Kleistnél a falusi bíró, Adam de facto saját maga ellen kénytelen nyomozni, ezért a nyomozás tévútra terelése az alapvető érdeke; a regényedben ugyan nem maga a gyanús (a mindkét halottra féltékeny és a regényalakká írása ellen erélyesen tiltakozó antikváriustól ráadásul halálosan meg is fenyegetett) Schultze nyomoz, hanem készülő regényének lektornője, aki ugyan nem szabotálja a nyomozást, de csak akkor érdekelt az igazság kiderülésében, ha ez az igazság Schultzét (akit Paulini segédje, a koronatanú Livnjak a lektornő védencének nevez) tisztázza a gyilkosság gyanúja alól: szóval ugyancsak személyes elfogultsággal, bizonyos ellenérdekeltséggel jellemezhető nyomozóról van szó. Mit gondolsz erről a párhuzamról?

ISCH: Ez egy csodálatos párhuzam; bevallom, ez így nem fordult meg a fejemben. Az elején, illetve a címadáskor a „jóravaló” természetesen eszembe juttatta Kohlhaas Mihályt [a „rechtschaffen” K. M. jelzője Kleist azonos című elbeszélésében – T. S.], de amit említesz, a kettős öngyilkosság, illetve ez a szép utalás Az eltört korsóra gazdagítja a jelentést, úgyhogy köszönöm. Egyébként is áll ez minden könyvre, de erre a regényre különösen, hogy tudniillik okosabb az írójánál, amit én nagyon rendjén valónak találok. Ha az alakjaim folyton csak azt csinálnák, amit én akarok, az igencsak unalmas lenne.

1749: Utolsó előtti kérdésem: mit gondolsz, mennyi esélye van Schultzénak arra, hogy ártatlannak, minden gyanú alól tisztázottnak tartsák? Azért elég súlyos indíciumok szólnak amellett, hogy az ő lelkén szárad Pauliniék halála (ideértve azt a saját elejtett félmondatát, amely szöget ütött a lektornő fejébe, és valamely határozatlan, de annál nyugtalanítóbb gyanút ébresztett benne), és ha expressis verbis nem fogalmazódik is meg a bűnössége a zárójelenetben, amelyben Livnjak elmondja a lektornőnek, amit a három személy, Paulini, Lisa és Schultze kapcsolatáról, továbbá Paulini és Elisabeth haláláról tud, azért ez egyértelműen terhelő tanúvallomás. Mit lehet tehát gondolni Schultze bűntelenségéről?

ISCH: Schultze meg fogja úszni a dolgot, nem lesz, aki följelentse. Livnjak nem teszi meg…

1749: Nem így értettem; nem úgy, hogy vádat emelnek-e ellene, hanem hogy az olvasók mit fognak vajon a regény végén gondolni róla, ártatlannak vagy bűnösnek tartják-e?

ISCH: A könyv mindenképp azt sugallja, hogy jogi következményektől nem kell tartania; ami az olvasókat illeti, én azt szeretném, ha minél többen lennének, akik őt tartják az első számú gyanúsítottnak.

1749: Legvégül: honnan és miért a többes szám a címben – a jóravaló gyilkosok?

ISCH: Ezt nem olyan könnyű megmagyarázni, de azt mondanám, arra utal a többes szám, hogy a valószínűsíthető tettes egy bizonyos miliőből jön, ahhoz tartozik; esete nem egyedi. Sok Schultze létezik.

*

Jegyzetek:

[1] A meseszerű indítást hangsúlyozandó kissé eltértem Nádori Lídia fordításától.

[2] Alternative für Deutschland (Alternatíva Németország számára, de akár Alternatívok Németországért néven is értelmezhető) – 2013-ban alapított német szélsőjobboldali, populista-nacionalista, EU-szkeptikus, határozottan bevándorlásellenes politikai párt. Az ősszel választott Német Szövetségi Parlamentben a negyedik legerősebb frakció az övék; kezdettől fogva a keleti tartományokban nagyobb a támogatottságuk. (T. S.)