A Goethe Intézet és a Szépírók meghívása, hogy a Könyvfesztiválon Ingo Schulzéval beszélgessek, remek lehetőséget adott arra, hogy az NDK-ra gondolva cserszömörcés hársfateába mártogassam a hajdani Győri Keksz- és Ostyagyár madleine-ként fungáló háztartási kekszét és elmerengjek a keletnémet világon, ha már a nyáron úgyis láttam a Netflixen egy NDK-témájú James Bond-paródiavázlatot lazán kezelt történeti háttérrel, és sokat röhögtem.

Essünk túl a vallomásos részen gyorsan: nyolcévesen az egykori NDK volt a harmadik külföldi ország, ahol valaha jártam, 1968 volt az évszám és július volt. Papa, mama, Trabant. Dél felé vonuló keletnémet katonai alakulatok. Winnetous voltam, kihisztiztem, hogy ellátogassunk Radebeulbe, Karl May emlékházához, a buchenwaldi KZ meglátogatása fontos családtörténeti elem, ezt már megírtam máshol. Hogy a kelet-berlini ismerősök utcája a Falban végződött, erős élmény. Cseregyerek is voltam és nyári diákmunkás (VEB Fischwerk Sassnitz) – ám utána már Nyugat-Berlin érdekelt, Iggy Pop és David Bowie, Nina Hagen és Nick Cave. Konrád és Petri. 1989. november 11-én, a Ku’damm környékéről közelítettük a brit zónában a tájseben ütött lyukat, van egy fotóm süldő diplomatajelölt koromból Hans-Dietrich Genscherrel az ezt követő időszakból. Nagyon nyugatosok voltunk sokakkal akkoriban, irigykedtünk, hogy az NDK „instant Marshall-segélyt” kap, élből EU és NATO-tag lesz, és az volt az előfeltevés, hogy az NDK-sok napi négy órát nyugati tévét néznek, westernizáltak legbelül, ezért kicsit megdöccentünk Günther Grass mondásán, hogy az NDK-nak – legalábbis egy ideig – külön országnak kéne maradnia, viszont volt bennünk büszkeség, hogy akkoriban demokratizálódó országunk szerepet játszott a hidegháború legundorítóbb szimbólumának lebomlasztásában.

Munkám ismerői tudják, hogy fontos szelete működésemnek a popkultúra iránti figyelem és kritika. Engedjék meg, hogy felhívjam a figyelmet egy új sorozatra, a Kleo című német alkotásra. 1987-90-ben járunk, az NDK-ban, Nyugat-Berlinben, Mallorcán és Chilében, és a címszereplő egy Stasi-szuperhősnő, a rettegett keletnémet titkosszolgálat bérgyilkosa. Julle Haase által megformált Kleo azonban nem egy Eva Green – a Vesper Lynd karakternevű Bond-girl a Casino Royale c. Daniel Craig-filmből – a maga adottságaival, hanem egy mackónadrágos, flórzoknis Mata Hari, nyugat-berlini merénylettel a helyi CIA-rezidentúra vezetője (később kiderül: diverzáns Stasi-ügynök) ellen, előkerül a történetben egy támadás Ronald Reagan ellen is, a BND (Bundesnachrichtendienst – nyugatnémet hírszerzés és elhárítás) kettős ügyvitele, a Fal-omlás után fegyverekkel seftelő szovjet katonák, expresszionista DDR-tapéták, balfasz nyugati rendőr, KGB, az induló Berghain, a Tachales, az egyesült Berlin techno-szcénája, miegyéb. Erich Mielke volt endékás nemzetbiztonsági miniszter tíz évvel korábbra rendezett halála Hohenschönhausen (a Stasi központ) börtönkórházában, a vicces hajszíne miatt a népnyelvben Lila Hexének (Lila Boszorkánynak) nevezett pártfőtitkári feleség Margot Honecker is fontos ortályoskodó – róla tudjuk, hogy hitvesével, Erich-hel, az NDK volt első emberével chilei száműzetésben találkozott teremtőjével. Még a hidegháború vége utáni eseménysor idején is van működő Stasi-védett ház Kazahsztánban, némi Goodby Lenin-hangulat (ebben a 21 év előtti filmben ismerhettük meg napjaink vezető német férfiszínészét, Daniel Brühlt), dübörög a ká-német nosztalgia, a mai német széljobb (AfD) bázisán. Amiért ezzel az egésszel idehozakodom, az a történetvezetési és dramaturgiai komparatisztika kényszere, nem csak a fehér zoknik, makkos cipők és a felgyűrt ujjú öltönyzakók hasonlósága. Volt egy magyar sorozat, az Aranyélet, Thúróczy Szabolccsal, Ónodi Eszterrel és Anger Zsolttal, aminek a mai maffiózós részei nem is voltak rosszak, noha a rendszerváltás hajnalára visszatekintő részek primitívre sikeredtek, vagy ott volt a Besúgó c. nettó történelemhamisítás, melynek forgatókönyvét mintha maga Schmidt Mária írta volna. Persze a Kleo is csak egy streaming-sorozat, de jobb, mint a magyar megfelelők, és a kor és az egykori NDK szerelmeseinek szórakoztató, én épp jókor nézem, hogy a DDR-élményt szidolozzam.

Ingo Schulze nem egy streaming-sorozat, noha roppant termékeny szerző, és a nagyjából korombeli írónak is fő témája a rendszerváltás, a hidegháború vége, a Fal-omlás a hasonló élményvilág és a generációs együttrezdülés miatt – úgy is, mint az ezzel a témakörrel valamiért nagyon távolságtartóan foglalkozó magyar irodalomból kilógó 1989 c. regény szerzője – élből éreztem a rokonságot. Schulze könyvei realisták, megvilágítóan tényalapúak, de beléjük látok olyan finoman mágikus, irracionális elemet, amitől nem lettek ugyan latin-amerikai mód mágikus realisták, de kicsit azért annak éreztem. Úgy, ahogy Roberto Bolaño mondotta volt egyszer valahol, ahhoz a bizonyos mágiához szükséges exoticáról: „Németország egzotikus? Igen, Németország egzotikus. És mi Németországban az egzotikus? A sörcsarnokok, az utcai Schnell Imbissek és a koncentrációs táborok romjai.” Ingo Schulze könyveiben pont ehhez az egzotikához találtam útmutatót, az elmúlt 35 év történéseihez: azoknak a magyarországihoz képest fokozott drámaiságához, a változás még gyorsabb folyásához. A „keleti provincia”, ahogy Schulze hívja, leginkább olyan, az ingerküszöböt másutt is megütő széljobber sokkolók híreit küldte a világba, mint a Rudolf Hess – egy időben Hitler helyettese – sírjához zarándokló volt FDJ (KISZ für DDR) tagságot, Hoyerswerda és Rostock korai szkinhed őrjöngőit, a Pegida („Patriotische Europäer gegen die Islamisierung des Abendlandes”) és az AfD („Alternative für Deutschland”) extrémjobb szervezeteinek népszerűségét Thüringiában, Szászországban és másutt a volt NDK-ban. Az NSU (Nazionalsozialistischer Untergrund) Gastarbeiter-gyilkosai, ami a magyarországi 2008-09-es romagyilkosságokhoz hasonlítható. Az NSU egy terrorsejt volt, halálbrigád, akik bevándorlókat öltek, és Münchenben tárgyalták az ügyüket. A három tagú kommandó a thüringiai Chemnitzből (leánykori nevén: Karl Marx-Stadt) jött, 11 embert ölt meg, döntően németországi törököket, egy görögöt és tűzharcban egy német rendőrnőt. Magam akkor az un. cigánygyilkosságok – helyesen: „romák sérelmére elkövetett rasszista és terrorista sorozatgyilkosságok” – perével foglalkoztam, az NSU-ügy tárgyalása jó komparatisztikai lehetőségnek tűnt, az is volt, el is látogattam a müncheni Nymphenburger Strassén álló Justizpalastba. A számomra megvilágosító pillanat az volt, mikor tárgyalási szünetben német újságírókkal – a Der Spiegel, a Frankfurter Rundschau és más, nem kimondottan széljobber lapok tudósítóival – kávéztunk, és megemlítettem, hogy van nekünk a hungarista Györkös bácsink, aki a hatvanas évek elején tinédzserként volt SS-önkéntesekkel guggolt Tökölön, ez, hogy úgy mondjam, gyökeresen meghatározta a Weltanschauungját, a rendszerváltás után neonáci szkinhed-neveldét működtetett. Győr mellett, Bőnyben lett egy nagyobb birtoka, ott katonai kiképzőtábort hozott létre. Német újnácik is járnak oda kiképződni állítólag, hallottak róla? – kérdeztem a kollégákat. Volt egy pillanatnyi dermedt csend. („Míg a kivégzőosztag újratölt.”) Megfagyott levegő. Kényelmetlen pillantások. Majd a lélegzetvételnyi csönd után egyikük azt mondta: „Háááát, végülis, lehet, hiszen a magyarok nem szlávok”. Dzsííííí, gondoltam hirtelen megvilágosodva, rosszízű satori, miért is volt a csönd, a dermedt fagy, a másodpercnyi kényelmetlenség. Ezeknek a derék, zöld, liberális, szociáldemokrata zsurnalisztáknak le kellett pörgetniük fejben az egész Mein Kampfon alapuló rassz-katalógust a válaszhoz. Na ennyit a thüringiai nácikról, és a közvetlen halálbrigád egyetlen életben maradt tagjáról – a két fegyveres végrehajtó, Uwe Mundloss és Uwe Bonhardt az elfogás során, khm, öngyilkos lett –, így csak a később az életfogytiglanra ítélt „diszpécser” Beate Zschäpét szemlélhettem a tárgyalóteremben. De, szemben a magyar „nyomozati minimumra” törekvéssel, Németországban a szélesebb szélsőjobboldali hálózatot is vizsgálták és vád alá is vonták, hat vádlott volt, míg nálunk csak a négy közvetlen résztvevő. (Igazságtalan az egész német szélsőjobbot a keletnémetek nyakába varrni; az 1945 utáni wessie idevonatkozáshoz tessék megnézni Fassbindertől a Maria Braun házasságát, a ’70-80-as években pedig nem csak szélsőbaloldali terrorizmus volt az NSZK-ban, de ott volt a Wehrsportgruppe Hoffmann is, egy felfegyverzett neonáci szervezet, ami úgy volt nyugatnémet, mint a BMW vagy a Hugo Boss. A keleti országrész produkálja ugyan most és a közelmúltban az extrémista jobboldaliságot, de AfD már van nyugaton is.

Ingo Schulze könyveiből sokat értettem meg ezeknek a jelenségeknek a hátteréből, lelkiségéből, szociálpszichológiájából. Például azt, hogy nincs még egy olyan hely, ahol olyan kevés lenne a helyben született gazdasági, közigazgatási vezető, mint a volt NDK-ban. És eszembe jutottak repülőegyetemi szovjetológia professzorom, Szabó Miklós történész szavai a nyolcvanas évekbeli magánszemináriumok egyikéről, hogy Közép-Európában a Schlamperei (slampos lazaság) enyhített a diktatúrán, keletebbre – Szovjetunió, Románia – fokozta azt. Az NDK nem volt slampos, döntően a megélt és elhitt kommunizmussal nyakon öntött filiszter kockaság alapesete volt, soha nem felejtem azt a nőt Rügen szigetén, a halkonzervgyárban, ahol éjszakai műszakban rodáztunk a haverokkal, műanyagvödörből öntöttük a paradicsomszószt a makrélák futószalagjára, és a nő csak állt a fakkos gyártósor mellett, és mozdulatlanul, merev arccal rakta, csak rakta a makrélákat a rekeszükbe. Éjjel kettő és három között volt „ebédszünet”, a nő minden éjjel a kantinban megevett egy Curry Wurstot (nagyon bitang krinolint még bitangabb curry-szószban) egy Brötchennel (zsömle), ivott egy Brausét (kátrány-, vagy pakura alapú üdítőt), és ment vissza a munka frontján folytatni a harcot a kapitalizmus erői ellen. Ebben a környezetben természetesen szemet szúrt, mikor a Huszka Gyula és én kivonszoltunk egy kisebb konténer halat a halkonzervgyár tengerparti felületére, azokat eldobáltuk a sirályoknak, ügyesen kapták el a levegőben, és néztük, ahogy kihajózik a komp Sassnitzból a svédországi Trelleborg felé. Persze vágyakoztunk. Pedig nem az ABBA-rajongói voltunk, hanem protopunkok. 1975 volt az évszám. Magatartásunkkal nem nyertünk gömbalakú hangszórót – lásd: Egri János kvízműsorát a hajdani királyi tévén – egy hét után magához intett Kaderkomissar Dernikowski, a személyzetis, és jól kirúgott minket.

*

Az Adam és Evelynt olvastam most először, a szerző szerint a könyv alapötlete Bacsó Pétertől származik, nyilván filmet akart volna a vén ravaszdi, az nem született meg. Adam és Evelyn egy szabó és egy pincérnő, 1989 nyarán magyarországi üdülésre szánják el magukat, ami nem ment bizonyos bürokratikus vacakolástól, nem is együtt érkeznek, becsatlakozik egy Katja nevű karakter is, és mások is, és azt mondják, hogy „ahol Ikaroszról nevezik el az autóbuszt, ott sok jóra nem lehet számítani”. Schulze könyve könnyed narratívájú, az erős emberi érzelmeket tekintve rendkívül sűrű és összetett konstrukció, szikár, könyörtelen, az „Ostalgie" mindenféle fajtájától mentes, és Nádori Lídia fordítása minden szempontból lenyűgöző. „Schulze kétségtelenül a keletnémet rendszer megszűnésének legfőbb magyar szépirodalmi krónikása lett” – írták róla a megjelenéskor, és Adamnak az események kezdetekor meg sem fordul a fejében, hogy emigráljon az NDK-ból, és odahagyja az otthonát (noha a rendszerrel szembeni ellenérzéseit minduntalan kinyilvánítja), kizárólag azért követi megcsalt kedvesét Prágán és Komáromon keresztül a Balatonra, Budapestre, vissza megint Badacsonyba és tovább, hogy bizonyítsa és igazolja előtte szerelmét és vágyakozását, és visszahódítsa őt. Olyan ismerősek a helyszínek, a zugligeti tábor a Szarvas Gábor úton Kozma atyástól (Máltai Szeretetszolgálat) és felsejlik a helyzet egykori magyarországi ismerőjében Csilla von Böselager nyúlánk alakja is. A balatoni kempingek a megzavarodott siófoki, füredi, keszthelyi Stasi-kommandatúrákkal, a Sopron környékén odahagyott Trabantokkal és Wartburgokkal. Olvastatni kéne mindkét országban ezt a könyvet a GenZ olvasóközönséggel, hogy megértsék az előtörténetüket. Esterházy Péter az előszóban műfaji mintaként John Cheever és Raymond Carver szövegeit említi, valamint Quentin Tarantino Ponyvaregényét és Robert Altman ugyancsak Carver-szövegeken alapuló Rövidre vágva című filmjét. Joggal. Aztán felfedődik a történet, a magyar olvasó számára már ismeretlen része, az osztrák gyűjtőpont és a bajor láger. Az őszi változások, százezres tüntetések Lipcsében és másutt, a Neues Forum és Ibrahim Böhme. (Utóbbi, 15 másodpercre híres NDK-s ellenzéki vezető nincs nevesítve.)

A következő Schulze könyv a nemrég a Prae-nél megjelent Jóravaló gyilkosok volt. Norbert Paulini köztiszteletnek örvendő antikvárius Drezdában, az a könyvész, akit minden bölcsész vágyakozik ismerni. A könyvek szerelmesei bármikor kincsekre vagy hasonló gondolkodású emberekre találhatnak, ha betérnek hozzá, kvaterka, kávé nélküli kávéház, boltja olvasóterem, méla gondolatok csendes röptetője, egy csepp szabadság az NDK szigorúan ellenőrzött világában. A Vasfüggöny lebontását követő időkben a régi vevők elmaradoznak, hiszen legálisan bejön a nyugatnémet paperback, és ő akkor is igyekszik megtartani státuszát és a könyveit. Mérsékelt sikerrel. Ám hirtelen egy indulatos, békétlen, embergyűlölő lesz Norbert Paulini, akit ráadásul az a vád is ér, hogy idegenellenes akciókban vett részt. Elképzelhető-e, létezik-e olyan életút, hogy a szenvedélyes olvasó, a könyvek remek embere gonosztevővé lehetett? A regény végén eljutunk egy rejtélyes halálesetig, nincs megoldás, az olvasó úgy fejezheti be magának a történetet, ahogy éppen akarja. De nyitva is maradhat, megoldás nélkül, mert a kérdés fontosabb, mint a válasz. A Mások élete c. filmben a jóravaló, melegszívű Stasi-tiszt, Otto Mühle a váltás után immár újságkihordóként örülhet a távolból megfigyeltje, a Sebastian Koch-karakter irodalmi sikerének, melyben némi giccsel ismeretlenül is pozitív szereplő, és sajnálkozhat Koch szerelme, Martina Gedeck idő előtti, kikényszerített halálán. Schulze ravaszabb, nem fedi fel az inherent vice-t, a beépített bűnt. (Lásd még: Th. Pynchon.)

Schulze önironikusan „ügyeletes ossie-nak” mondja magát, de megörül, mikor egy interjúban a mai élet és nem az elmúlt NDK krónikásának nevezik. „Nekem meghaladta a képzeletemet, hogy Németország egyesülni fog. Meg sem fordult a fejemben. Végtére is hogyan is lehet két teljesen különböző rendszert összehangolni? Kisajátították, bekebelezték az NDK-t.” A magyar kötődés erős nála: „1978-ban, tizenöt éves koromban jártam először Budapesten. Nem volt valami egyszerű dolog endékásként egy hetet Pesten tölteni. Az NDK-márkával nem sokra ment az ember. Emlékszem, privát szálláson laktunk, és ágyneművel fizettünk érte, de volt nálunk más cserekereskedelemre alkalmas keletnémet iparcikk is. Étteremre gondolnunk sem lehetett, de ez mindegy is volt, hiszen Budapest a mi szemünkben maga volt a Nyugat. Könyveket, lemezeket és divatos pólókat lehetett kapni, amelyek otthon elérhetetlennek számítottak. És akkor még nem szóltam a szabad és világvárosi atmoszféráról.” Pont úgy gondoltak az akkoriak Pestre, mint a mai pestiek ebben a hosszú szabadságmegvonásban Berlinre, és nem csak azért, mert persze régóta tudjuk, hogy a magyar – és persze nem csak a magyar – írónak a német megjelenés a kapudrog a világhír mámorához. Schulze Kertész és Esterházy Egy történet című közös könyvét megtoldotta egy saját történettel, úgyhogy az eredeti közös könyv a német kiadásban Eine, zwei, noch eine Geschichte/n címmel „hatkezessé” bővül. Schulze történetében a Budapestről Bécsbe látogató író – újabb finom tisztelgés – úti olvasmányként Örkény egyperceseit hozza magával. Magyarország és a magyar irodalom fontos szerepet játszik az életében. Külön kötetben a Mobil záródarabjaként jelent meg a Még egy történet. Finom, rétegzett, nézőpontváltós történet, csupasz hétköznapiság, és a kötet egészében mindegy, hogy épp Kairóban vagy egy észt nemzeti parkban vagyunk-e, a lényeg, hogy a szereplők mindig valami – látszólag? – ok nélküli gyötrelemmel küszködnek, belepusztulnának saját semmilyenségükbe, ha nem lennének túl lusták az elpusztuláshoz. Annyira rokon a szerző, egyszer írtam én is novellát, ahogy egy magyar hochstapler az Ostmark és a nyugati DM váltásán megkeresi egy budai villa árát; szinte összekacsintás. Schulze nem csak Magyarországon világhírű, Adam Thirlwell a The New York Times hasábjain Mielőtt a Fal leomlott c. cikkében kérdi, milyen az ő írói útja és „a megszállottság útjának nevezi”, a szétrohadás prózájának, ahogy a kommunizmus posztkommunizmussá lesz, a balatoni komplex szexkomédiától, a modellekkel hentergő Adam biztonsága Evelynnel nem csak a totalitarianizmustól való szabadulás, de egy másmilyen tömegkultúrába csöppenés pillanata is. Kunderát emlegeti és Philip Roth-ot, Ciorant vagy Nabokovot a kelet popkultúrájának disszidense, akit illúziótlanít a nyugati pop is. Az új ellenségektől, kompetíciótól elég furcsán a totális steril represszivitása is védett.  A párizsi Libération kritikusa (Mathieu Lidon) Schulze karaktereinek nem érzékelhető fontosságát emeli ki, emberekről ír, akik szinte ott sem voltak. Schulze fontos közvetítője a magyar és keletnémet ancien régime átmenetének a „szép új világba”, amit mi sem bizonyít jobban, hogy egy interjújában és a pódiumbeszélgetésben is az utóbbi évek legfontosabb német regényének Krasznahorkai Herscht 07769 c. könyvét mondja, egy kelet-türingiai ember könyvét, hosszú, egymondatos levelét Angela Merkelnek, amit neki kellett volna megírnia. A budapesti beszélgetést megelőző felolvasáson egy hét év előtti könyvéből olvasott, a Peter Holtz. Sein Glückliches leben erzählt von ihm selbst (Peter Holtz. Boldog élete saját elmondásában), mely könyv valószínűleg a következő magyar megjelenése lesz.

Schulze a Keleti pu.-t semmi pénzért nem írná Ostbahnhofnak, Örkény egypercesével, a Kereplővel bíbelődik a bécsi út közben, és egy elmúlt szerelem édesbúja ötvöződik a megnyílt világgal, azzal az emlékkel, mikor Bécs még olyan távolinak tűnt, mint Tokió. Ez a novella a Handy (Mobil) c. novellafüzérben jelent meg külön magyarul. Amiről nekem jól esne újabb Ingo Schulze-könyvet olvasnom, az talán azokat a magyar fiatalokat tárgyalná, akik szakmunkásként mentek ki az NDK-ba a ’70-80-as években, több ezren, a későbbi mindenható filmfőigazgató, Kőhalmi Ferenc volt a KISZ-titkáruk, általában találtak endékás lányt maguknak, és a rendszerváltás után boldogan maradtak, mintegy pandanjaként egykori mesterem, Dušan Makavejev jugoszláv filmrendező filmjének – a Gorilla délben fürdik –, melyben egy szovjet tiszt dezertál, hogy inkább az új Berlinben maradjon.

Mert sok az egzotikus téma Németországban!