A Netflix saját gyártású sorozata, a 3-test probléma (3 Body Problem) március 21-én debütált a streaming szolgáltató műsorkínálatában. A sorozat első évada, nyolc közel egyórás epizóddal egyszerre jelent meg a Netflix felületén, és döntően pozitív kritikákat kapott internetszerte. Ez még annak tudatában is komoly teljesítmény, hogy a sorozat Cixin Liu Hugo-díjas regénytrilógiáját adaptálja, hiszen

a konkurencia igen erős: a 3-test-probléma csak az elmúlt hetekben olyan tévés blockbusterekkel versenyez, mint a James Clavell regényéből készült Sógun (Hulu; FX), vagy a videojáték-adaptáció Fallout (Amazon Prime Video).

 A Trónok harca révén ismert showrunnerek, bármennyire megosztó is a korábbi munkájuk, ismét maradndót alkottak, amire vélhetőleg alapműként fog hivatkozni a legtöbb sci-fi rajongó a jövőben.

A sorozat képileg hozza a hasonló produkciók színvonalát: a vizuális effektjei kielégítőek, olykor egészen innovatívak: az idegen kvantumszámítógépek keletkezésétől egy hajó konkrét felszeleteléséig rengeteg lenyűgöző jelenetet tartalmaz. A film vizuális stílusa jól illeszkedik a kortárs sorozatok képi manírjaihoz. A kameratorzítások, a képszéli elmosódások, az out of focus játékok a ma legdivatosabb szériákat idézik; a színek, a fények, a VR-jelenetek szürrealitása mind-mind hibátlan. A soundtrack talán az egyetlen kevésbé izgalmas, bár szerencsére kevéssé tolakodó eleme a filmnek. A filmváltozat 

legfőbb erényei azonban mégsem annyira a képekben, mint inkább a dramaturgiában és az adaptáció megoldásaiban keresendők.

A sorozat alapvetően A háromtest-trilógia első kötetét, A háromtest-problémát dolgozza föl, a következő évadjai pedig, ha elkészülnek, a másik két regénnyel foglalkoznak majd (A sötét erdő, A halál vége). Az alábbiakban a sorozat és az eredetije közti párhuzamok és különbségek kapcsán arra a kérdésre keresem a választ, hogy sikeres adaptáció-e a 3-test-probléma, azaz volt-e értelme megfilmesíteni Liu regényét. (A későbbieket megelőlegezve a válasz egy határozott igen, a részletesebb kifejtéshez azonban óhatatlanul is bele kell mennünk néhány tartalmi részletbe – szóval spoiler-veszély.)

Liu regényének egyik legfőbb erénye a globális, galaktikus perspektívája volt. Az a fajta történet, amely a folyamatos perspektíva- és léptékváltásai mellett is képes volt napirenden tartani az eredeti problémakörét, a Föld és egy idegen faj, a trisolarisiak közti küzdelmet. A trilógia, ahogy haladt előre, egyre feljebb srófolta a tétjeit, a harmadik kötetben pedig időben is visszalépett, más érákra is kiterjedt, míg végül egy transzhumán állapotban ért nyugvópontra, egy új ősrobbanás küszöbén. (A sztori természetesen közel sem ilyen egyszerű, itt viszont meg kell elégednünk ennyivel.) 

A galaktikus perspektíva és a hatalmas léptékváltások ára az volt, hogy a regény karakterei zömmel papírvékony alakok, és ez az egyik a pont, ahol a sorozat képes újat mutatni.

A filmváltozat amellett, hogy érzékelteti a globális, bolygóközi perspektívát és téteket, ezt hús-vér karaktereken keresztül teszi, akikkel képesek vagyunk azonosulni. Míg az eredetiben a karakterek szinte csak átutazók voltak a hatalmas léptékű és időintervallumú történések közepette, addig itt több szereplő sorsát is végig fogjuk kísérni a későbbi évadokban (az eddigiek legalábbis erre engednek következtetni). A karaktercseréknek és -összevonásoknak azonban megvan az ára: azzal, hogy a sorozat egy szűk baráti körre redukálja az időben-térben távoli karaktereket, a történet világát is összébb húzza, illetve elveszi azt az érzést, hogy a cselekmény lassan, fokról-fokra bomlik ki előttünk.

Az első évad tehát alapvetően az első kötet eseményeit követi, bár néhány elemet és eseményt máris megelőlegez a második, sőt a harmadik kötetből. A szereplőváltásokat dramaturgiailag úgy oldja meg, hogy 

több eredeti szerepet összevon, a zömmel kínai karaktereket részben nyugatiakra cseréli, a fő helyszínt pedig áthelyezi Kínából az Egyesült Királyságba.

(A karakterösszevonások mellett ennek ellentettjét is alkalmazza a sorozat. Az első regény főszereplőjét, Wang Miaót például két karakter – a nanotechnológus Auggie és az elméleti fizikus Jin – között osztja fel. Ezzel azt az eredeti regény kapcsán gyakran kritizált problémát oldja fel, hogy Wang nem igazán érdekes karakter, és hamar ki is íródik a történetből – itt azonban sejthetően komolyabb funkciót tölt majd be a történet egészében a két karakteríven keresztül.) A különböző események sűrítése, a szerepösszevonások és -szétválasztások a legtöbb esetben indokoltak, és nyilvánvalóan az eleve bonyolult történet fogyaszthatósága érdekében volt rájuk szükség. Más esetekben azonban, különösen a későbbi kötetek ismeretében, zavaróak és nehezen megindokolhatóak: olyan csapdákat vetítenek előre, amelyekből csak nehezen fognak tudni kikecmeregni az alkotók, ha egyáltalán. Egyetlen példa. Az évad befejező részében megjelennek az emberiség túlélési stratégiáját képviselő „Falképzők”, egyikük a sorozat fizikus főszereplője, Saul. Luo Ji, Saul megfelelője az eredetiben, a „kozmikus szociológia” szakértője volt, amely diszciplína kulcsfontosságú lesz a trisolarisiak elleni küzdelemben. 

A fizikus Sault azonban nehezebb lesz eladni a társadalomtudomány fenegyerekeként,

bár mindenképpen érdekes lesz látni, hogy miként vezeti le a kozmikus szociológia axiómáit. A kozmikus szociológiánál maradva: a diszciplína kulcsa az Enrico Fermi nevéhez kötődő paradoxon, amely a földönkívüli civilizációk létezésének valószínűsége és a tényleges hiányuk közti ellentmondásra mutat rá: hol vannak a többiek? A Fermi-paradoxon és a mögöttes csillagközi paranoia a sorozat első évadában még nem jelenik meg egyértelműen, bár a Falképző alakja máris előrevetíti a későbbi fontosságát. Ahogy az sem igazán érezhető az első évad alapján, hogy 

a trisolarisiak maguk is csak apróhalak egy hatalmas óceánban – vagy óvatos vadászok egy sötét erdőben, ahol mindenki mindenkire vadászik.

Az utóbbi motívumok kifejtése a következő évadokra vár.

Bosszantó apróság, hogy bár az angol eredetiben is sokat káromkodnak (és csak úgy röpködnek benne a Jesus, fuck!-ok), a magyar fordítás még ezt is képes fokozni a maga sajátos invencióival (az idézett angol mondat a magyarban „Az apjuk faszát!”-ra módosul, ami egészen elidegenítő az adott kontextusban). Mondanunk sem kell, hogy az eredetiben ez a legkevésbé sem jellemző. A mérnök-informatikus Liut sokkal jobban érdeklik a grandiózus ötletei, mint a karakterei reakciói a 11-dimenziós proton-komputerekre. Az eredeti könyvek ismeretében a sorozat plusz érdekességét éppen ez adja, hogy látjuk az eltéréseket, a sűrítéseket és az összevonásokat, és hogy előre sejtjük, hogy ezek hogyan illeszkednek majd a történet szélesebb folyamába. A 3-test-probléma sikere nagyban függ majd attól, hogy mennyire lesz képes az utóbbira, a folytonosság megteremtésére, és mennyiben tér majd el az eredetijétől. 

Kérdés, hogy a harmadik kötet megfilmesíthető-e egyáltalán,

az absztrakciói és az antologikus szerkezete miatt – másfelől könnyen érvelhetnénk amellett, hogy ez részben máris megtörtént, mivel a készítők számos elemét átemelték az első évadba. Ha lesz második vagy harmadik évad, a készítők alighanem ehhez a bevált formulához fognak folyamodni: az antologikus harmadik részt és az elvontabb történetszálakat a történet hagyományosabb és könnyebben fogyasztható rétegeivel fogják vegyíteni – ezt pedig már önmagában is érdekes lesz végigkövetni.

3-test-probléma. Amerikai-angol sci-fi sorozat, 2024. Rendezte Minkie Spiro, Jeremy Podeswa, Derek Tsang és Andrew Stanton. Elérhető a Netflixen