Ravatalok, börtönök, kalitkák, képkeretek, térképek, múzeumok… sorolja Kutasy Mercédesz Párduc márványlapon című esszé(?)kötetének bevezetőjében a köztes tereket, átmeneti helyeket, „ahol a befogadói figyelem kiélesedik, vagy ahol a néző, olvasó kényelmetlenül fészkelődni kezd a székében” (12). De nyugodt szívvel folytathatná a listát a tér anyagi fogalmán túllépve, hogy említést tegyen kétes besorolású műalkotásokról, megbízhatatlan hitelességű tudósításokról, vagy épp diegetikus szintekről. Ahogy ezt elemzései során csakugyan meg is teszi.
Az 1978-ban született Kutasy Mercédesz a kötet írásait 2016 és 2018 között, Kállai Ernő művészettörténeti és műkritikusi ösztöndíjasként szerkeszti össze, és saját szavaival élve, „a köztesség és a képzőművészeti-irodalmi keretek lehetőségeit és alakzatait” (11) vizsgálja. E két művészeti terület térben és időben széleskörű példáit megragadva szinte önmagának teszi fel a kérdést: hol a műalkotás materiális határa (ha egyáltalán van neki)? Hol a különböző műfajok, művészeti ágak, vagy épp a művészet és a valóság közti határvonal? És a fikciós szintek között? Egyáltalán mi az, hogy „között”? Hol a kinn és hol a benn, és mi történik abban a pillanatban, amikor a kettő helyet cserél? Mindehhez pedig mi közöm van nekem, a befogadónak?
A kérdések szinte megválaszolhatatlanok, de Kutasynak nem is egy zárt, szigorú irodalomelméleti vagy művészettörténeti alapokra helyezett rendszer megalkotása volt a célja; írását sokkal inkább gondolatkísérletek soraként fogja fel. Ezáltal maga a kötet is köztes műfajiságúvá válik, sőt, tükörképe lesz önnön kérdésfelvetésének, hiszen igyekszik a papír által elkerülhetetlenül lezárt formát, a kezdő nagybetű és a záró pont, vagy a borító fedő- és hátlapja közé szorított könyvet tárgyi keretein kívül emelni, és hozzáteszi: az elemzések „tetszés szerint folytathatók”. (12)
A kötet erőssége páratlanul széles referenciakészlete: kreatívan nyúl a latin-amerikai irodalom kihagyhatatlan nagyjaihoz (Borgeshez, Cortázarhoz, García Márquezhez), de a hazai köztudatban kevéssé elterjedt Vicente Huidobróhoz vagy Virgilio Piñerához, sőt az utóbbi időben berobbanó, Kutasy által is fordított Roberto Bolaño írásaihoz is. Utaláshálójában helyet kapnak a világirodalom jeles képviselői, köztük Sterne Tristram Shandyje, és bőven akad magyar kapcsolódási pont is: nemcsak Pilinszky vagy Kassák, de a náluk kevésbé ismert Attalai Gábor személyében is, akinek 1973-as My biggest contrast work című, soha meg nem valósult installációjára az esszékötet címe is utal.
Mindemellett szintén érdemként említendő, hogy a példarengetegben a hétköznapi netizen is könnyen talál támpontot, hiszen referenciái közt olyan, az internet világában is széleskörű sikert arató művészeti megnyilatkozások is szerepelnek, mint Banksy 2018-as önmegsemmisítő Girl with Balloonja, vagy a 2017-ben a Szajna partjára kivetett bálna, melyről később kiderül, hogy a Captain Boomer Collective hiperrealista műalkotásáról van szó.
Ahogy Sterne regénye se irodalmi vonatkozásában, hanem a híres fekete lap révén vizuális minőségben, Malevics monokrómjai mellé helyezve jelenik meg, a szerző olvasataiban a megszokott műfaji határaink újra és újra áthágásra, vagy legalábbis megkérdőjelezésre kerülnek. A kubai Guillermo Cabrera Infante „Página para ser quemada viva” (’Ezt az oldalt elevenen kell elégetni’) című írását, melyben a szerző felszólítja olvasóját, hogy ragadjon gyufát és lobbantsa lángra a lapot, happeningként olvassa, sőt, Banksy önmegsemmisítő képével rokonítja; Octavio Paz Angyalfejének fejcseréjét, mely során a fejét vesztett kislány a számára épp alkalmas új fejet szinte véletlenszerűen választja ki magának, duchampi ready-made-ként értelmezi; és könnyedén talál párhuzamot a chilei Huidobro creacionismója és Kassák képarchitektúrája közt is.
Kutasy határfeszegető, örvénylő gondolatáramáról óhatatlanul Závada Péter Je suis Amphitryonjának vége jut eszembe, ahol a szereplők-színészek a nyitott-zárt színpadi térben örökké kettős identitásuk határán állnak: „Hogyan tudom a színpadon legpontosabban / jelezni, hogy civil vagyok, nem pedig / szerepet játszom?”, kérdi az Első menád. „Így. Én én vagyok. (Meghajol és kimegy.)” – érkezik az egyik lehetséges, de továbbra is megkérdőjelezhető válasz.
Kutasy Mercédesz: Párduc márványlapon. Barangolások a latin-amerikai irodalom és művészet határterületein. Budapest, Jelenkor, 2019.
