Jack Ketchum tíz évvel első könyve, a Holt idény után írta meg a folytatást, ami magyarul az Ivadék címet kapta (az eredetiben van egy kis szellemes összecsengés a címekben: Off Season / Offspring). A történet is egy évtizeddel később játszódik, ugyanott, Dead Riverben, és hasonló szituációba keveredünk: az emberek az otthonaikban valósággal kinyílnak (kettébe és hosszába), csecsemők és belső szervek tűnnek el:

visszajöttek a kannibálok.

„Nem hiszem, hogy rejtőzködtek volna”, mondja az ügyet nagyon is jól ismerő nyugalmazott zsaru. „Szerintem inkább csak vándoroltak.” (35) Valóban, úgy tűnik, hogy a bizarr kommunában élő emberhentesek mit sem törődnek azzal, hogy láthatatlanok maradjanak. Mi több, a nemrégiben ideköltözött játékfejlesztő páros előtt is megjelenik egy lány az erdőben, aki valamiért nagyon nézegeti a házukat: mint az nézőpontfejezetének narrációjából kiderül, az ott lakó újszülött érdekli.

Ketchum az első néhány oldalon megad minden jelzést és figyelmeztetést, hogy aki nem bírja, ne olvasson tovább. Rögtön a nyitófejezetben brutális otthoni mészárszéket ír le, nem kíméli az olvasó érzékszerveit, és leszögezi, hogy senki nincs biztonságban. Aki szereti már a könyvesboltban megkóstolni a könyvek első fejezetét, nyelve hegyén az összetéveszthetetlen, fémes vérízt érzi majd, szóval még megteheti, hogy visszateszi a kötetet a többi közé.

Mégsem tesszük vissza, nem igaz? Ketchum a jelek szerint itthon sem népszerűtlen. Valamit jól csinál. Valamiért nem bírunk elfordulni a borzalmaktól. Míg a Holt idény egy elsőkönyves szerző nehézkes belépése volt a horrorpiacra, az Ivadék már egy rutinosan (és gyanítom, gyorsan) megírt regény – a próza minőségében viszont nehéz nagy különbséget tenni. Ketchum már a kezdetektől lazán, de élvezetesen ír, 

rövid mondatai és bekezdései azonnal ütnek, mintha írógép helyett szögbelövővel dolgozna.

Ez a legegyszerűbb magyarázatom: hiába a visszataszító tartalom, ha a szöveg olvastatja magát. Pedig valójában tartalmi szempontból nincsenek itt nagy és érdekes dolgok – mondjuk, Stephen Kingnél, ha valaki megkérdezi, miért olvasok ilyen rettenetes dolgokat, őszintén tudok arról beszélni, hogy jellemrajzai és kisvárosi szociográfiái páratlanul jók, de Ketchum esetén nehezebb meggyőző indokokkal előállni.

Itt, ha két oldalnyi jellemzést, háttértörténetet kapok egy karakterről, már soknak érzem, de leginkább csak azért, mert félek kötődni bárkihez is. Hiszen minden megtörténhet. Ketchum tudja ezt, és tudja, hogy mi tudjuk. Az egyik angol kiadás utószavában írja, hogy nem szereti a folytatásokat, még filmekben sem, de hát ilyen a biznisz. Az Ivadék már-már komiszan hanyagnak látszó, feleslegesnek tűnő könyv, amit mégsem lehet letenni. Nem tudok érvelni, hogy miért olvasom (a Holt idény kapcsán egy elsőkönyves erőfeszítés eredménye érdekelt, a Szomszéd lány esetén egy valódi bűneset miértjeit kerülgetjük), hacsak nem azért, mert látni akarok egy újabb véres végkifejletet. Ketchum nagyon könnyen farag belőlünk pszichopatát, hm-hm.

És valóban, az Ivadék majdnem ugyanaz a könyv, mint a Holt idény, nagyjából egy nap alatt játszódik, gyorsan váltogatunk a potenciális áldozatok, a nyomozó rendőrök és a kannibálok nézőpontja között. A hangsúly viszont ezúttal némiképp eltolódik a kannibálok belső élete felé: Ketchum igyekszik személyiséget adni a gyilkosoknak, és sima degenerált vadállatokból próbál sajátos törvények, szokások és hiedelmek mentén tevékenykedő degenerált vadállatokat faragni. Az egyik központi alakja ennek a szektának a Nő, egy anyafigura, az előző könyv túlélője, aki a többieket mozgatja.

És anyák a kiszemelt áldozatok is, a játékfejlesztő Amy, aki férjével és újszülött gyermekével éldegél békében, illetve a hozzájuk érkező Claire, aki kamaszodó fiával jön látogatóba, az ő erőszakos exférje pedig ígéretet tesz, hogy hamarosan ő is megjelenik a színen. Nyilván akkor esik be, amikor már megy a szeletelés, de azért mennyire jól meg vannak itt csavarva a dolgok! Ketchum ezúttal nem csak kidobható szereplőket teremt, sőt, van némi mondanivalója arról, hogy ha a nők kiállnak magukért, még a legdurvább szituációkban is felcsillan a remény. És valóban, amikor eljön az invázió éjszakája, valamivel kiegyensúlyozottabbnak tűnik a harcmező: az anyák bevállalósabban küzdenek vissza.

A nagy leszámolásban a próza mintha kicsit szétesne, a regény gyorsan váltogat nézőpontok között, mondatnyi bekezdésekben villant fel impressziókat, mintha nem is azt várná el, hogy lineárisan olvassuk, hanem a papíron ide-oda cikázó tekintetünkkel kapjunk el félinformációkat. Ketchum vagy kapkod, vagy tudatosan igyekszik az idő múlását és az események egyidejű zuhatagát hatékonyabban érzékeltetni – akárhogy is, 

a könyv utolsó harmadából kiszakadni pont olyan, mintha valami lázálomból ébrednénk.

Gyorsan ér véget, megérteni sincs időnk.

Érdekesség, hogy ebből a könyvből (nem is az elsőből) 2009-ben készült egy nem túl jó fogadtatású filmadaptáció, Ketchum pedig társszerzőként közreműködött egy újabb folytatáson, amiből szintén film készült, de még annak is lett egy spinoffja. Így esett, hogy Jack Ketchum, aki nem szerette a folytatásokat, a jelek szerint mégiscsak egészen jól elvolt ezen a vonalon.

Jack Ketchum: Ivadék. Fordította Rusznyák Csaba. Budapest, Agave, 2024. 232 oldal, 4480 forint.