A legtöbb XIX. századi francia klasszikust az ötvenes-hatvanas években fordították. Bár sokan kötődnek ezekhez a régi szövegekhez, nemcsak az a baj velük, hogy nyelvileg elöregedtek, probléma az is, hogy hatvan-hetven évvel ezelőtt még nem várták el a fordítótól a mai értelemben vett szöveghűséget, és a fordítónak lehetősége se nagyon volt rá, hogy – a rendelkezésére álló Sauvageot- vagy Eckhardt-nagyszótáron túlmenően – akárcsak a Littrében is utánanézzen egy-egy célzásnak, nehezen érthető szókapcsolatnak. Végül, a XIX. századi szerzők nagyon stilizált nyelven beszélnek a szexualitásról, és ha régi fordításban olvassuk ezeket a részeket, nemegyszer nem is nagyon érteni, miről van szó. Mivel e művek újrafordítására egyelőre nincs lehetőség, talán nem érdektelen egy-egy rövid szemelvényen bemutatni, mi a baj a régi fordítással, és mit adhatna egy új.

Á. P.

Balzac
Goriot apó
(Lányi Viktor fordítása - részlet)

Végül Vauquer-né szarkaszemével megpillantott néhány örökjáradék-kötvényt, s a számadatok hozzávetőleges összeadásából kiderült, hogy az öreg Goriot-nak nyolc-tízezer frank jövedelme lehet. Attól fogva Vauquer-né, leánynevén de Conflans, aki akkor ténylegesen negyvennyolc éves volt, de csak harminckilencet vallott be, holmi gondolatokat kezdett forgatni a fejében. Attól eltekintve, hogy Goriot szemhéja kifordult, megduzzadt és lefittyedt, úgy, hogy elég gyakran kellett törülgetnie, az özvegy kellemes, jó külsejű embernek tartotta. Egyébként az özvegy jámbor lakójának alkalmasint olyan erkölcsi tulajdonságaira is számított, amelyeket húsos, kidomborodó lábikrája és hosszú tömpe végű orra sejtetett, gyermekesen együgyű holdvilágképe pedig megerősített. Jól megtermett öregember, képes ez rá, hogy józan eszét érzelmekre fecsérelje. Kétfelé fésült hajzata, melyet a Műszaki Főiskola fodrásza naponta rizsporozott, öt csücsökben nyúlt le alacsony homlokára, és tetszetősen keretezte ábrázatát. Kissé otromba alak volt, de oly rendesen öltözködött, oly sűrűn csippentett és szippantott a tubákjából, mint aki biztos lehet benne, hogy szelencéjéből sosem fogy ki a finom makuba-dohány - így hát aznap, mikor Goriot beköltözött hozzá, Vauquer-né este úgy forgolódott az ágyában, mint fogoly a nyárson, annyira föltüzelte a vágy, hogy búcsút mondjon Vauquer szemfedőjének, és mint Goriot-né szülessen újjá. Férjhez menni, eladni a penziót, karját nyújtani a polgári rend e díszpéldányának, tekintélyes dámává emelkedni a kerületben, adományokat gyűjteni az ínségesek javára, vasárnap ki-kirándulni Choisy-ba, Soissyba, Gentillybe, színházi páholyban ülni, amikor kedve tartja, nem várni júliusig, amikor valamelyik penziólakótól szabadjegyet kap: megálmodta a párizsi kis háztartás egész eldorádóját. Senkinek sem vallotta be, hogy fogához vert garasokból negyvenezer frankja gyűlt össze. Vagyoni tekintetben mindenesetre tűrhető partinak vélte magát.
– Ami a többit illeti, érek annyit, mint az a jóember! – mondogatta forgolódás közben, mintha meg akarna bizonyosodni bájairól, melyeket a kövér Sylvie minden reggel viszontlátott az ágyban, homorú lenyomatban.

*

Goriot apó
(Új fordítás - részlet)

Végül Vauquer asszony[1] sasszemével észrevett pár életjáradék-kötvényt[2] [Goriot szobájában]: elég volt megközelítően összeadni a címleteket, máris kiderült: a kiváló férfiúnak negyedévente körülbelül nyolc-tízezer frankra rúghat a jövedelme. Vauquer asszony, leánykori nevén de Conflans, bár bevallani csak harminckilencet vallott be, már negyvennyolcadik évét taposta, de attól a naptól fogva átadta magát az álmodozásnak. Goriot-nak, igaz, a szemhéja duzzadt volt és piros, amiért is az öregúr a szemét gyakran törölgette, de az asszony a férfit ennek ellenére is jóképűnek és társadalmilag elfogadhatónak tartotta. Különben is, ez utóbbi már lakója telten domborodó lábikrájából és hosszú szögletes orrából is Goriot férfias érdemeire következtetett[3], annyival inkább, mivel a feltételezést, ami az asszonynak egyáltalán nem volt kedve ellen való, Goriot holdvilág képe, jámbor naivsága és keménykötésű alkata is erősítette. Bírja ez még a strapát, gondolta, egész biztosan képes rá, hogy ne a józaneszét, hanem a szívét kövesse. A Műegyetem[4] fodrásza minden reggel megjelent a penzióban, hogy berizsporozza az öregúr középen kétfelé választott haját; a hajviselet, amelynek két íve éket rajzolt a homloka közepén, előnyösen emelte ki a vonásait. Bár volt benne valami vidékies, adott az öltözködésére, és olyan bőségesen szolgálta ki magát a burnótszelencéjéből, olyan magabiztosan szippantotta fel az apróra vágott makuba-dohányt[5], mint aki el se tudja képzelni, hogy valaha is híjával lehet a tubákolni valónak; nem csoda, hogy aznap, amikor a penzióba beköltözött, Vauquer asszony este az ágyban – mint pók a hálóját – rögtön nagy terveket kezdett szövögetni, olyan erős volt benne a vágy, hogy végre eldobja az özvegyi fátylat, és a múltat végleg lezárva Goriot-néként kezdjen új életet. Bizony, nem is volna rossz férjhez menni, eladni a penziót, és ebben az ő városnegyedében[6] egy tekintélyes polgár karján rangos polgárasszonnyá lépni elő, pénzt gyűjteni a szűkölködőknek, vasárnaponként Choisyba, Soisyba, Gentillybe kirándulni[7]; Goriot-néként biztos nem kellene júliusig várnia, hogy valamelyik lakójától tiszteletjegyet kapjon, akkor vehetne színházjegyet, amikor csak akar, és nem ám a földszintre, hanem valamelyik emeleti páholyba. És ahogy ábrándozott, már látta is maga előtt egy párizsi kisháztartás paradicsomát. Azt, persze, el nem árulta volna senkinek, hogy garasonként negyvenezer frankot gyűjtött össze[8]. De ettől függetlenül is úgy gondolta, ami a vagyont illeti, társadalmilag nagyon is elfogadható parti.

– Érek én is annyit, mint az a jóember! – tűnődött az ágyban forgolódva, mintha önmagának akarná bizonyítani, hogy még mindig milyen vonzó; és tény, hogy a bájainak a reggeli ágyazásnál a terebélyes Sylvie is láthatta a negatív lenyomatát.

*

Jegyzetek:

[1] A Madame társadalmi rang is, amit az elözvegyült penzió-tulajdonos végül is megérdemel, az olvasónak mégis az a benyomása, hogy a szemelvény – ha igaza van Pierre Barbérisnek – homályosan utal Vauquer asszony (ejtsd voké) sötét múltjára, vagyis arra, hogy fiatalabb korában vagy utcalány, vagy bordélyházat vezető „madám”, vagy házasságszerző (marieuse) lehetett, máskülönben nem volna olyan erős benne a vágy, hogy tiszteletreméltó polgárasszony legyen. (Pierre Barbéris, Le Père Goriot, Paris, Larousse, 1972, 202-203. o.)

[2] Balzac a „Köztartozás regiszteréről” (Grand-livre de la Dette publique), vagyis egyfajta államkölcsönről beszél; ezt egy regiszterben tartották nyilván; a köztartozásról az állam egyfajta nyugtát, vagy ha úgy tetszik, kötvényt adott a hitelezőnek, amin a tartozás összege is fel volt tüntetve. Balzac nem mondja meg, hogy a jövedelem mennyi időre szólt (ezt nyilván magától értetődőnek tartotta), de ez az összeg, ami mai pénzben húsz-huszonkétezer euró lehet, egy évre számítva kevés lett volna, egy hónapra pedig túl sok.

[3] Balzac jól ismerte Johann Kaspar Lavater (1741-1801) műveit, és meg volt győződve az arcvonások meg a jellem közti szoros kapcsolatról. A térdnadrágot viselő férfiak telten domborodó lábikráját akkortájt a kiemelkedő szexuális teljesítmény jelének tartották.

[4] Az 1794-ben alapított egyetemet 1804-től a Szent Genovéva hegyen (montagne Sainte-Geneviève) az egykori Navarrai Kollégium épületében helyezték el (az épület ma a Felsőoktatási és kutatási minisztériumé). Az egyetem tehát nagyon közel volt Vauquer asszonynak az egykori rue Neuve-Sainte-Geneviève-ben levő penziójához.

[5] Martinique szigetéről importált minőségi dohány.

[6] Ennek a Latin negyed és a faubourg Saint-Marceau negyed közti városrésznek ma Gobelin-Saint-Médard a neve.

[7] Ezek a francia főváros környéki falvak (amik ma már részei a párizsi agglomerációnak) a XIX. század első felében kedvelt kirándulóhelynek számítottak.

[8] Ma körülbelül 85 ezer euró.