Ádám Péter XIX. századi francia klasszikusok egy-egy rövid szemelvényén keresztül mutatja be, mi a baj a régi fordítással, és mit adhatna egy új. Harmadikként Flaubert regénye kerül terítékre.

A XIX. századi francia regények magyar tolmácsolását illetően azért olyan különleges Gustave Flaubert Madame Bovaryja (1857), mivel a XX. század elejétől az évszázad végéig nem kevesebb, mint öt kiadásban jelent meg magyar nyelven. Ami mindenképp rekord a hazai fordításirodalomban. Az öt közül kettő azonban, időrendi sorrendben a második meg a harmadik – vagyis Hajó Sándoré[1] meg Benamy Sándoré[2] – a legnagyobb jóakarattal se nevezhető elfogadhatónak. A két kudarcban nyilván az is közrejátszott, hogy a flaubert-i stílus, a prózavershez közel álló, nemegyszer ritmikus és nagy műgonddal megformázott flaubert-i mondat[3] rendkívül nehéz helyzet elé állítja a fordítókat. És akkor a szövegértelmezés problémáiról meg az egész regényt átható iróniáról nem is beszéltem.

Az első magyar Bovaryné viszont – ez Ambrus Zoltánnak a netről is letölthető munkája[4] – figyelemreméltó és értékes kísérlet, már csak azért is, mert a fordító rendelkezett a mű megértéséhez szükséges nyelvtudással; bár Ambrus nyelvi anyaga mind a szófűzést, mind a szókészletet illetően még a XIX. század végét idézi (jellemző módon a keresztneveket is magyarosítja), sokat emel a tolmácsolás színvonalán szépírói gyakorlata meg az inspiráció. Nem csoda, hogy az Európa Könyvkiadó az ötvenes évek végén nem is akart új fordítást, eredetileg csak az Ambrus-féle Bovaryné átdolgozására kérték fel Gyergyai Albertet, ő azonban addig-addig javítgatta, csiszolta az akkor már jó negyvenéves szöveget, míg végül a fordítást teljesen sajátjának érezte[5].

Ami a Pór Judit-féle Bovarynét illeti[6], az új fordítás születésére nem a Gyergyai-féle szöveggel való elégedetlenség a magyarázat, hanem az a tény, hogy az Európa Könyvkiadó már nem rendelkezett az utóbbi jogaival, a regényt pedig mindenképp szerepeltetni akarta katalógusában. Bár Gyergyai Albert fordítása a kilencvenes évekre erősen elöregedett, furcsamód mégis sokkal hívebben adja vissza az eredetit a Pór Juditénál, akinek tolmácsolásában sok a bizarr megoldás meg a félreértés. Ami a saját szövegváltozatomat illeti, kizárólag pontosságra és gördülékenységre törekedtem. Mentségemre – és elődjeim mentségére - legyen mondva, hogy – miként a Bovaryné első magyar fordítója, Ambrus Zoltán írja a fordításához csatolt bevezetőben – „az ilyen nagy művészetet halványan se tükrözheti semmiféle fordítás. A leglelkiismeretesebb fordítás is csak a tartalommal számolhat be híven; még csak nem is sejtheti a forma tökéletességét”[7].

* 

Gyergyai Albert

Ott ültünk mind a tanulószobában, amikor belépett az igazgató, utána egy új fiú, akin még nem volt egyenruha, és az egyik szolga, aki jókora pulpitust cipelt. A szundikálók felébredtek, s mindegyikünk úgy kelt fel, mint akit munka közben lepnek meg.

Az igazgató intett, üljünk le; aztán a felügyelőhöz fordult:

– Roger úr – szólt hozzá halk hangon –, figyelmébe ajánlom ezt a növendéket, most kerül az ötödikbe. Ha jól dolgozik, s jól viseli magát, átengedjük a nagyok közé, mert a kora megvan hozzá.

Az új fiú eközben ott állt a sarokban, az ajtó mögött, úgyhogy nem is igen láthattuk; falusi legénykének látszott, talán tizenöt esztendősnek, termetre magasabb volt mindegyikünknél. A haja elöl rövidre nyírva, akár egy falusi ministránsnak, s éppoly illedelmesen, mint zavartan viselkedett. Bár nem volt éppen széles vállú, zöld posztóból készült és fekete gombos zekéje biztosan szorította a hóna alatt, s vöröses csuklóján, ahogy kibújt a kabát kézelője alól, látszott, hogy nem ismeri a kesztyűt. Lábán kék harisnya volt, sárgás színű nadrágját feszesre húzta a nadrágtartója. Jó erős bőrcipőt hordott, szögeset, alig fényezettet.

Belefogtunk a leckék felmondásába. A fiú csak úgy hegyezte a fülét, úgy figyelt, mint egy szentbeszédre, s a világért se merte volna keresztbe tenni a lábát, vagy felrakni a könyökét; amikor aztán két órakor megszólalt a jelzőharang, a felügyelőnek kellett rászólni, hogy odaálljon közénk a sorba.

Az volt a szokásunk az osztályba lépve, hogy földhöz vágtuk a sapkánkat, s így szabaddá tettük a kezünk; már az ajtó küszöbénél oda kellett vágni a pad alá, hogy aztán nekiütődjék a falnak, és minél több port verjen fel: ez volt köztünk a legújabb divat.

De akár azért, mert nem vette észre ezt a hadműveletet, akár mert nem mert velünk tartani, már az imádság is véget ért, s az új fiú a sapkáját még mindig a térdén tartotta. Furcsa szerkezetű süveg volt, félig kucsma, félig csákó, részben afféle kalap, részben vidrabőrös kalpag, részben hálósipka, egyszóval olyan szánalmas holmi, amelynek néma csúnyasága olyan kifürkészhetetlen, akár egy agyalágyult ábrázata. Halcsontokkal kifeszített három kör alakú hurkán nyugodott; utána, piros csíkkal elválasztva, négyszögletű bársony- meg nyúlprémdarabkák váltakoztak; majd egy bugyor következett, mely keménypapírral bélelt sokszögű idomban végződött, azon pedig csupa bonyolult sujtáshímzés, s annak végén, hosszú és igen vékony zsinóron, aranyfonálból készült kis bojt, mint valami végső díszgomb. Vadonatúj lehetett, az ellenzője csak úgy fénylett.

* 

Pór Judit

A tanulószobában voltunk, s egyszer csak bejött az igazgató, utána egy kinti ruhás új gyerek meg az egyik iskolaszolga egy nagy írópolccal. Aki aludt, felriadt, és mindannyian úgy álltunk fel, mintha a munkában zavartak volna meg.

Az igazgató intett, hogy üljünk le; aztán a tanulószoba felügyelőjéhez fordult:

– Ajánlom figyelmébe ezt a tanulót, Roger úr – szólt hozzá halkan –, az ötödik osztályba kerül. Ha jól tanul és jól viselkedik, majd átmegy a nagyokhoz, mert a kora szerint oda tartozik.

Az új gyerek az ajtó mellett állt a sarokban, alig lehetett látni – tizenötéves-forma falusi fiú volt, mindnyájunknál magasabb. Egyenesre volt vágva a haja a homlokán, mint egy falusi kántornak, az arca értelmes és igen zavart. Nem volt széles vállú, mégis mintha szűk lett volna fekete gombos zöld posztóujjasának karöltője, és a cifra kézelőhajtóka hasítékán kivereslett ruhához nem szokott csuklója. Sárgás pantallóját feljebb húzta a feszes nadrágtartó, kilátszott kék harisnyás lába. Kétes tisztaságú, erős szöges cipőt viselt.

Felmondtuk a leckét. A fiú elmerülten hallgatta, mint a prédikációt, még a lábát se merte keresztbe tenni, még a padra könyökölni se mert, és amikor két órát csengettek, a felügyelőnek kellett rászólnia, hogy álljon be a sorba.

Az osztályba bemenet mindig lehajítottuk a földre a sapkánkat, hogy ne legyen elfoglalva a kezünk; az osztályajtó küszöbéről kellett a pad alá vágni, úgy, hogy a falhoz csapódjon, és jól felverje a port; ez volt a módszer.

Hanem hát vagy nem vette észre az új gyerek a hadműveletet, vagy nem mert részt venni benne, de már az imával is végeztünk, neki még mindig az ölében volt a sapka. Összetett fejfedő volt, rajta a kucsma, a csákó, a keménykalap, a nutriaszőr kalap és a kötött hálósipka elemei, szóval szerencsétlen egy darab volt, néma rútságában a félkegyelműek kifejezésének áthatolhatatlan mélyrétegei. A halcsonttal merevített, tojásdad alakú tárgy három körkörös hurkával kezdődött, fölötte, piros szalaggal elválasztva, bársony- és nyúlbőr rombuszok váltakozó sora, majd egy zacskóforma rész következett, az pedig cifra paszománnyal dúsan díszített kemény sokszögben végződött, amelyről hosszú, de vékony zsinóron aranyszálból készült bojtszerű kis fityegő lógott. Új sapka volt; ragyogott az ellenzője.

* 

Új fordítás[8]

Mindannyian[9] a Tanulószobában voltunk, amikor egyszer csak kinyílt az ajtó, és bejött az Igazgató egy új fiúval, akin még nem volt egyenruha[10], majd utánuk az iskolaszolga, nagyoknak való padot[11] cipelve. Akik aludtak, felébredtek, és úgy kászálódtunk fel, mint ha elmélyült tanulásban zavartak volna meg minket.

Az Igazgató intett, hogy üljünk le, majd a nevelőtanárhoz:

– Roger úr – mondta halkan –, hadd ajánljam ezt a tanulót a figyelmébe, egyelőre ötödikbe megy. De ha szorgalmas és jó a magaviselete, áttesszük a nagyokhoz, mert tulajdonképpen oda való[12].

Az új fiú egészen beszorult az ajtó mögé a sarokba, alig lehetett látni; tizenöt év körüli vidéki gyerek lehetett, és mindannyiunknál magasabb. Homlokán a haját egyenesre vágták, mint egy falusi kántornak; látszott rajta, hogy szófogadó, meg az is, hogy nem tudja, hová legyen zavarában. Bár nem volt különösebben széles vállú, a fekete gombos zöld zakó hónaljban erősen szoríthatta, és a felhajtott mandzsetta hasítékában látni lehetett kesztyűhöz nem szokott vörös csuklóját. A nadrágtartóval kelleténél feljebb húzott piszkossárga pantallója alól kilátszott kék zoknija. A bakancsa strapabíró volt, ápolatlan, szögekkel kivert.

Felmondtuk a megtanulandó latin verssorokat[13]. Az új fiú mindezt olyan érdeklődéssel hallgatta, olyan áhítatos figyelemmel, mint a szentbeszédet, még ahhoz se volt bátorsága, hogy keresztbe tegye a lábát, vagy rákönyököljön az iskolapadra; kettőkor pedig, amikor a csengő megszólalt, a nevelőtanárnak kellett figyelmeztetnie, hogy ő is álljon be a sorba.

A tanterembe lépve igyekeztünk a lehető leggyorsabban megszabadulni a sapkánktól, mégpedig úgy, hogy már a küszöbről olyan erővel vágtuk oda a padlóhoz, hogy a padok alatt végig szánkázva minél nagyobb porfelhőben csapódjon oda a falhoz; akkor ez volt a menő.

Az új fiú vagy nem vette észre, hogy itt ez a szokás, vagy nem merte követni a példánkat, mindenesetre már az imádkozást is befejeztük, de ő még mindig ölében szorongatta a sapkáját. Bár ez a sapka több – egymáshoz egyáltalán nem illő – részből állt össze, nem volt nehéz felismerni benne a katonai prémkucsma[14], a szögletes katonacsákó[15], a kerek papi kalap, az ellenzővel ellátott vidraprémes vadászsapka meg a hálósapka alkotóelemeit[16]; egyszóval szánalmas egy portéka volt, és ugyanolyan érzelmi mélységeket sejtetett csöndes csúnyaságával, mint a gyengeelméjűek ábrázata. A halcsonttal kimerevített tojásforma sapka három körkörös hurkával kezdődött; ezután, piros szalaggal elválasztva, bársony- és nyúlszőr-rombuszok váltakoztak egymással; majd zacskószerű rész következett, amely kartonra rádolgozott és bonyolult sujtásokkal díszített sokszögben végződött, innen hosszú vékony zsinór lógott lefelé legvégén – bojt gyanánt – aranyszálból sodort rudacskával. Vadonatúj sapka volt, még fénylett az ellenzője[17].

*

Jegyzetek:

[1] Gustave Flaubert, Madame Bovary. Vidéki erkölcsök; ford. Hajó Sándor; Est Lapok, Bp., 1935 (Filléres klasszikus regények).

[2] Gustave Flaubert, Bovaryné. ford. Benamy Sándor; Epocha, Bp., 1943.

[3] A flaubert-i mondatról, l. Roland Barthes, „Flaubert et la phrase”, in Le degré zéro de l’écriture suivi de Nouveaux essais critiques, Paris, Seuil, 2002, 131-139. old.

[4] Gustave Flaubert, Bovaryné; ford. és bev. Ambrus Zoltán; Révai, Bp., 1904 (Klasszikus regénytár). L. https://mek.oszk.hu/09500/09550/09550.htm

[5] Gustave Flaubert, Bovaryné; Ambrus Zoltán nyomán ford., jegyz. Gyergyai Albert; Európa, Bp., 1958 (A világirodalom klasszikusai). A regény későbbi kiadásaiból az „Ambrus Zoltán nyomán” kitétel el is tűnik.

[6] Gustave Flaubert, Bovaryné; ford. Pór Judit; Európa, Bp., 1993 (Európa klasszikus regények).

[7] Gustave Flaubert, Bovaryné; ford. és bev. Ambrus Zoltán, id. mű, V. old.

[8] A fordítás a következő kiadásból készült: Gustave Flaubert, Madame Bovary, Moeurs de province, édité par Béatrice Didier, Livre de Poche, 1983. A fordításhoz a regény legújabb angol kiadását is felhasználtam: Gustave Flaubert, Madame Bovary, a new translation by Margaret Mauldon, Oxford University Press, 2004.

[9] A regénykezdetnek a többesszám első személyű francia személyes névmás, a nous az első szava. Mintha a Charles-t bemutató első részt a főhős egyik közelebbről meg nem nevezett volt osztálytársa mesélné el, majd a regény egy idő után észrevétlenül átvált személytelen és szenvtelen hangra. Írói figyelmetlenség? A magam részéről inkább azt valószínűsíteném, hogy a szerzőnek azért van szüksége erre a megoldásra, mert Charles-t már első megjelenése pillanatában is nevetségesnek akarja beállítani, márpedig nincs nevetségesség „közönség”, vagyis nézőpont nélkül…

[10] A franciában: habillé en bourgeois. Arról van szó, hogy az „új gyerek” még „civilben” volt, még nem kapta meg az intézeti egyenruhát. Az „akin még nem volt egyenruha” Ambrus Zoltán leleménye.

[11] A franciában pupître (pontosabban pupître d’écolier), itt nem ’írópolc’ (Pór Judit), hanem (egyszemélyes) iskolapad. Előtte a grand jelző – ezt a két korábbi fordító tévesen értelmezte – nem általában utal az iskolapad ormótlanságára; egyszerűen arról van szó, hogy az „új gyereknek”, aki legalább két évvel idősebb az „ötödikeseknél”, már nagyoknak való iskolapad kell.

[12] Vagyis az „új gyerek” két évvel le van maradva; bár kb. tizenöt éves, és a francia rendszerben már a harmadikosok között volna a helye, egyelőre betették a „kicsikhez”, a tizenkét éves ötödikesekhez. (A francia rendszerben az általános iskola felső tagozatos osztályait visszafelé számolják, a hatodiktól a harmadikig.) Ambrus Zoltán a francia „ötödiket” (az akkori hazai rendszer szerint) „másodiknak” fordítja.

[13] A francia récitation szónak a memoriterként megtanult verssorok felmondása a jelentése. Nyilván az Aeneisről van szó, amiből később – büntetésként – az osztálynak később ötszáz sort kell lemásolnia.

[14] https://fr.wikipedia.org/wiki/Bonnet_%C3%A0_poils

[15] https://fr.wikipedia.org/wiki/Chapska

[16] Ami az öt „fejfedőt” illeti, ezt az eddigi öt közül egyetlen fordítónak se sikerült pontosan visszaadnia. L. Ádám Péter – Lőrinszky Ildikó, „Le chapeau escamoté. Étude comparée d’un passage de Madame Bovary dans quatre versions hongroises”, Cahiers d’études hongroises, 11., 2003, 177-181. o.

[17] A regényben eredetileg három giccs-leírás volt, a sapka, az esküvői torta, valamint az Homais-gyerekek játéka. Ez utóbbit azonban Flaubert barátai tanácsára végül kihagyta a regényből. V. ö. Ádám Péter, „Flaubert-lapidárium. Ami a Bovarynéból kimaradt”, Holmi, 9. évf., 1997. december, 1750-1757. o.