A legtöbb XIX. századi francia klasszikust az ötvenes-hatvanas években fordították. Bár sokan kötődnek ezekhez a régi szövegekhez, nemcsak az a baj velük, hogy nyelvileg elöregedtek, probléma az is, hogy hatvan-hetven évvel ezelőtt még nem várták el a fordítótól a mai értelemben vett szöveghűséget, és a fordítónak lehetősége se nagyon volt rá, hogy – a rendelkezésére álló Sauvageot- vagy Eckhardt-nagyszótáron túlmenően – akárcsak a Littrében is utánanézzen egy-egy célzásnak, nehezen érthető szókapcsolatnak. Végül, a XIX. századi szerzők nagyon stilizált nyelven beszélnek a szexualitásról, és ha régi fordításban olvassuk ezeket a részeket, nemegyszer nem is nagyon érteni, miről van szó. Mivel e művek újrafordítására egyelőre nincs lehetőség, talán nem érdektelen egy-egy rövid szemelvényen bemutatni, mi a baj a régi fordítással, és mit adhatna egy új.

Az alábbi három bekezdés rendkívül fontos része a regénynek, itt derül ki, hogyan lehetséges, hogy a harmincas éveiben járó és férjezett Madame de Rênal engedett egy tizenhét éves forma sihedernek (a regényből nem derül ki, hogy Julien Sorel pontosan hány éves). Az író a szemelvényben egyszerre jellemzi Rênalnét, mutatja be örömtelen és boldogtalan házasságát, és „ágyaz meg” a fiatalasszony és Julien Sorel közti szerelmi kapcsolatnak.

Á. P.

Stendhal
Vörös és fekete
(Fordította Illés Endre[1])

Magas, jó alakú nő volt [mármint de Rênalné], a megye szépsége, így nevezték. Párizsi szemmel tekintve megjelenése egyszerű és fiatalos; természetesség, grácia, ártatlanság és élénkség jellemezte, s mindez édes, érzéki gyönyörűséget ígért. De ha az asszony tudta volna, hogy milyen hatást kelt, mélyen elpirul. Nem ismerte a kacérságot és a szenvelgést. Azt beszélték, hogy régebben Valenod, a szegényház gazdag igazgatója udvarolt neki, sikertelenül; s azóta még jobban tisztelték, mert ez a Valenod jól megtermett, széles vállú, piros arcú és tömött, fekete hajú férfi volt, azok közé a duhaj, szemtelen és lármás alakok közé tartozott, akiket vidéken szép férfiaknak neveznek.

A nagyon félénk, látszólag tétova de Rênalnét különösen Valenod örökös hadonászása, és fel-felcsattanó hangja sértette. De Rênalné sohasem vegyült el a verrières-i vidám szórakozásokba, s ezért azt híresztelték róla, hogy büszke a származására. Pedig ilyesmi eszébe sem jutott; csak elégedetten megállapította, hogy a kisvárosiak ritkábban keresik fel. Nem titkoljuk: a verrières-i hölgyek butának tartották őt, mert egyáltalában nem tudott férjével ravaszkodni, és elszalasztotta a legkitűnőbb alkalmakat is, amikor Párizsban vagy Besançonban gyönyörű kalapokat vásároltathatott volna magának de Rênal úrral. Ha hagyták egyedül bolyongani szép kertjében, semmi nem hiányzott neki.

Gyanútlan lélek volt; még addig sem jutott el, hogy véleményt formáljon férjéről; és bevallja önmagának: unja őt. Ha nem is gondolt rá, feltételezte, hogy férj és feleség között nincs gyöngédebb kapcsolat. Akkor szerette legjobban de Rênalt, amikor a férfi a gyerekek jövőjét tervezgette: az elsőt a hadseregnek, a másodikat a hivatalnak, a harmadikat a templomnak szánta. Mindent összevetve, úgy látta: de Rênal még mindig sokkal kevésbé unalmas, mint azok a férfiak, akiket ismert.

* 

A Piros meg a Fekete[2]
(Új fordítás)

[Rênalné[3]] magas termetű volt, és jóalakú, afféle „faluszépe”, ahogy fenn a hegyekben mondogatták. Természetesen viselkedett, és volt valami fiatalos üdeség a mozgásában; egy párizsi férfiban[4] egész biztosan gyöngéd érzelmeket, heves vágyakat keltett volna. De ha tudomására jut, milyen nagy a sikere férfiak körében, nyilván fülig pirul. A kacérság ugyanis idegen volt tőle, és idegen a pipiskedés is. Valenod úr, a szegényház dúsgazdag igazgatója, azt beszélik, egy darabig csapta neki a szelet, de vajmi kevés sikerrel – ami igencsak különös fényt vet az asszony erényességére[5]. Pedig ez a Valenod, ez a jól megtermett, tagbaszakadt fiatalember a pirospozsgás ábrázatával meg a dús fekete pofaszakállával azoknak a faragatlan, rámenős és hangoskodó fickóknak a sorába tartozott, akiket vidéken „jóképű férfinak” szokás nevezni.

Amilyen gátlásos volt és túlérzékeny[6], Rênalné Valenod úrban főleg a hangos beszédet, az állandó gesztikulálást érezte idegesítőnek. Mivel távol tartotta magát mindattól, amit Verrières-ben „földi örömöknek” hívnak[7], az a hír járta, hogy fenn hordja az orrát, és nagyon büszke előkelő származására. Pedig eszébe se jutott ilyesmi, csak örült, hogy a helybéli férfiak nagy ívben elkerülik a házukat. Ez is közrejátszhatott abban, hogy a verrières-i feleségek buta libának tartották, már csak azért is, mert ha férjének Párizsban vagy Besançonban akadt dolga, sohase ragadta meg az alkalmat, hogy csinos kalapokat kérjen ajándékba. Neki már az is bőven elég volt, hogy kedvére sétálgathatott a csodás kertjükben, mindenesetre, panaszkodni sohasem panaszkodott.

Ez a naiv lélek sohase vette volna magának a bátorságot, hogy pálcát törjön az ura felett, és bevallja, hogy az a terhére van[8]. Úgy gondolta, bár ezt sohase fogalmazta meg magának, hogy férj és feleség között elképzelni se lehetne az övékénél gyöngédebb kapcsolatot. Leginkább akkor érzett valami szeretetfélét a férje iránt, amikor az a gyerekeik jövőjéről beszélt: első fiát katonának, másodikat bírónak vagy ügyésznek, harmadikat pedig az egyháznak szánta. Egy szó, mint száz, Rênal urat még mindig elviselhetőbbnek tartotta az általa ismert összes férfinál.

*

Jegyzetek:

[1] Az itt közölt Illés Endre-fordítás súlyosabb hibáit illetően, l. Ádám Péter-Albert Sándor, „A műfordító Illés Endre”, in Klasszikus művek újrafordítása, szerk. Gulyás Adrienn, Sepsi Enikő, Horváth Géza, KRE-L’Harmattan, Budapest, 2021, 137-150. o. Az itt újrafordított szemelvény régi fordítása, l. Stendhal, Vörös és fekete/Pármai kolostor, fordította Illés Endre, Magyar Helikon, Budapest, 1963, 21-22. o. Az eredetinek ezt a kiadását használtam: Stendhal, Le Rouge et le Noir, Préface, commentaires et notes de Michel Crouzet, Le Livre de Poche classique, Paris, 1997.

[2] Magyarországon könnyebben változik meg az ország államformája, minthogy revideáljanak és kijavítsanak egy rosszul fordított regény-, film- vagy színdarabcímet. Gondoljunk csak Truffaut 400 csapására vagy az Őrült nők ketrecére, amiben se ketrec nincs, se őrült nő. A Stendhal-regény általam adott új címe korántsem az eredeti cím szószerinti fordítása, hanem hosszú mérlegelés eredménye. A cím két színneve ugyanis nem általánosságban utal a két színre, hanem nagyon is konkrét referenciáról van szó: a rulett piros és fekete számairól, a vér piros színéről meg a halálról, valamint a hadsereg piros csákójáról és (1914-ig rendszeresített) piros pantallójáról, illetve a reverendáról.

[3] Illés Endre fordításában a de Rênal úr és a de Rênalné személynév de-je is kifogásolható. A francia nyelvszokás szerint ugyanis Monsieur (M.) és Madame (Mme.) után kötelező kitenni a nemesi származást jelölő szócskát, de ha a név önmagában áll (és nem egytagú), a de mindig elmarad. Én a magam részéről vagy szimplán Rênal urat és Rênalnét írnék, vagy a magyar szövegben is átvenném a francia Monsieur de Rênal és Madame de Rênal megnevezést.

[4] Stendhal nyilván azért hozza ide a „párizsi férfit”, mert azt szexuális szempontból felszabadultabbnak tartja a vidéki férfiaknál.

[5] Illés Endre téved („s azóta még jobban tisztelték” – ez nincs is a szövegben), épp ellenkezőleg, arról van szó, hogy a verrières-i polgárasszonyok, akiknek nyilván volt szeretőjük, furcsán és értetlenül néztek rá, amiért nem engedett egy ilyen vonzó férfinak.

[6] Az eredeti 1830-as kiadásban fort inégal szerepel, ezt azonban Pierre-Georges Castex az általa szerkesztett kritikai kiadásban önkényesen fort égal-ra javította, ezt aztán több kiadás is átvette. Pedig épp a hangulatingadozásra célzó inégal jelzi, hogy Rênalnénak a szexualitást illetően lehetett azért valami homályos és persze tudattalan hiányérzete.

[7] Vagyis nem tartott szeretőt.

[8] A mondat (meg a következő is) utalás Rênalné örömtelen házaséletére.