Az amerikai demokrácia 1840-ben közreadott második része korántsem volt akkora siker, mint az első öt évvel korábban. Az akkori olvasó az amerikai intézményrendszer elemzésének folytatását várta az új könyvtől, a „második” Amerikai demokrácia azonban nem az egyenlőség-elvből levezetett alkotmányjogi dimenzióval foglalkozik, hanem azzal, hogy az így leírt politikai rendszer hogyan hat a civil szférára, a szokásokra és életformákra, a kultúrára meg az irodalomra. Tocqueville itt – Madame de Staël Az irodalomról (1800) című művének szellemében[1] – szintén szoros kapcsolatot, kölcsönhatást feltételez egyrészt a kultúra meg az irodalom, másrészt az adott társadalmi-politikai környezet között. Ebben az optikában más az „arisztokratikus társadalmak”, és más a „demokratikus társadalmak” irodalma.

Nem szabad szem elől téveszteni, hogy Tocqueville nem mindig ugyanabban a jelentésben használja a szavakat, mint amiben mi értjük őket. Ő elsősorban nem kiegyensúlyozott parlamentarizmust, elsősorban nem népképviseletet vagy népszuverenitást értett a „demokrácia” fogalmán, hanem olyan világot, amelyben az egyén, miután összeomlott a rendi („arisztokratikus”) társadalom merev hierarchiája, elvben legalábbis, felfelé is meg lefelé is akadálytalanul mozoghat. Másszóval, Tocqueville szemében, a „demokrácia” politikai rendszer is, persze, de mindenekelőtt egymástól elszigetelt individuumokból álló tömegtársadalom. Amiért is az arisztokrácia uralmának megdöntése még nem azonos az egyén szabadságával, már csak azért sem, mert a „demokrácia” – ahogyan a szerző a második rész utolsó nyolc fejezetében utal rá – bizonyos esetekben korántsem veszélytelen az egyén szabadságára nézve.

Ami az irodalmat illeti, Tocqueville amerikai útján megfordult néhány könyvesboltban (színházi előadást tudtommal egyet se látott), beszélt jó pár amerikai értelmiségivel; ő ebből a mégiscsak sovány tapasztalatból következtet arra, milyen is lesz a „demokratikus” társadalom színjátszása és irodalma[2]. Nála ugyanis az amerikai társadalom leírása szétválaszthatatlanul összefonódik a jövő társadalmának az Amerikában látottakból extrapolált látnoki víziójával. Tocqueville a rendelkezésére álló kisszámú tényből kiindulva minden földrajzi vagy kronológiai konkretizálás nélkül általánosít a „demokratikus” jövő irodalmát illetően (ilyen megállapítása például, hogy a könyvekben a „gondolati mélység” rovására egyre nagyobb szerepet kap majd a „fantázia”).

Tocqueville maga is érzi, milyen nagy a tévedés lehetősége a „demokratikus” irodalom általa felvázolt tipológiájában. Nemhiába panaszkodik a második Amerikai demokrácia írásakor Bouchitté abbénak címzett és 1836. május 26-án kelt levelében[3]: „Vannak pillanatok, amikor kitör rajtam a pánik. A könyvem első részében még tartottam magam az [amerikai] törvényekhez, ezek mégiscsak jól látható fix igazodási pontok voltak. Most azonban néha úgy érzem, lógok a levegőben, és előbb-utóbb bele fogok pottyanni a közhelybe, az abszurdba vagy az unalomba.” Nyilván ezek az aggodalmak is jócskán közrejátszottak abban, hogy a második Amerikai demokrácián a szerző kétszer annyi ideig dolgozott, mint az elsőn.

Tocqueville-nak az is segítségére van a „demokratikus” irodalom tipológiájának kidolgozásában, hogy az általa feltételezett modellt mindig ütközteti az „arisztokratikus társadalom” jól ismert irodalmával[4]. Ez utóbbi nagyjából megfelel a XVII.-XVIII. századi francia klasszicizmus esztétikájának. Ebben a társadalomban, nemzedékről nemzedékre, ha nem is kizárólag, de többnyire nagy műveltségű, sok szabadidővel rendelkező, hagyománytisztelő és közös értékeket valló elit alkotja az irodalom célközönségét; ennek az elitnek a szemében az irodalomnak éppúgy megvannak a maga szabályai, mint az elit társasági életének, és a szerzőktől ugyanolyan szigorral követelik meg ezeknek a normáknak a tiszteletben tartását, mint a társasági viselkedés normáit az előkelő szalonok vendégeitől. Sőt, az irodalmi művet aszerint ítélik meg, mennyire felel meg a szabályoknak. Emellett az „arisztokratikus irodalom” többre becsüli a minőséget a mennyiségnél, és a megszokottat, a visszafogottságot valorizálja; a változást nem kedveli, viszolyog a váratlantól, a meglepetéstől, az erős érzelmektől. Neki csak a jó ízlés, az elegancia, a szabályok aggályos tisztelete, meg a formai tökély a fontos.

Míg az „arisztokratikus társadalom” irodalommal foglalkozó elitje rendkívül homogén, a „demokratikus társadalom” irodalmának célközönsége – Tocqueville szerint – mind a származást, mind a társadalmi helyzetet illetően nagyon vegyes, és nem rendelkezik különösebb műveltséggel. Ennek az elszigetelt egyénekből álló célközönségnek, szemben az „arisztokratikus” elittel, nincs semmi koherenciája. Ez a közönség fütyül a valósághűségre, nem a szabályok tiszteletben tartását várja a szerzőktől, csak azt, hogy szórakoztassák. Ez a közönség a könnyen olvasható, könnyen érthető, vakmerően provokatív, nemegyszer bizarr könyveket szereti, azokat a gyakran hatásvadász műveket, amik meglepik, sőt, sokkolják, és nagy érzelmeket kavarnak fel benne. Mindez nagy vonalakban megfelel a romantika esztétikájának.

Ez a tipológia – amely a francia XIX. század végének (Tocqueville-nál sokkal sekélyesebb) pozitivista irodalomtörténetírását ugyanúgy előlegezi, mint a XX. századi irodalomszociológiát – a színházat se hagyja említetlenül; a színház már csak azért is fontos Tocqueville-nak, mivel itt mutatkoznak meg leggyorsabban az arisztokratikus társadalmat érintő forradalmi változások következményei (aligha véletlen, hogy – gondoljunk az Hernani 1830-as bemutatójára – a színpad a legfontosabb tétje az irodalmi csatározásoknak): „Ha bárki jó előre képet akar kapni arról, milyen is lesz egy – a demokrácia küszöbén álló – nép irodalma, annak legelőször e nép színházát kell alaposan szemügyre vennie” – írja Tocqueville az itt bemutatott szemelvényben.

Tocqueville – Madame de Staëllal ellentétben – nem a színház erkölcsnemesítő hatására veti a hangsúlyt, ő inkább azt emeli ki, hogy e műfaj milyen szorosan kapcsolódik a társadalom adott „állapotához”: „Akik a hét minden egyes napján semmi mással nem foglalkoznak vagyonszerzésen kívül, vasárnap pedig templomban ülnek, azokat nyilván nem nagyon vonzza a színházművészet múzsája”. Tocqueville (bár hivatkozni nem hivatkozik rájuk) elsősorban a kortárs romantikus szerzők, Victor Hugo és Alexandre Dumas színművei alapján rajzolja meg a „demokratikus” színház portréját. De – ahogyan az itt bemutatott fejezetből is kiderül – mintha a korai francia bulvár-színház (főként Eugène Scribe) sikereit sem hagyta volna ki a képből…

*

Jegyzetek:

[1] Feltételezhető, hogy Tocqueville (bár idézni egyszer sem idézi) jól ismerte Madame de Staël művét. Lásd erről Gérard Gengembre, „De la littérature en Amérique, ou de M^me de Staël à Tocqueville”, in Tocqueville et la littérature, sous la dir. de Françoise Mélonio et José-Luiz Diaz, Presses de l’Université Paris-Sorbonne, 2005, 61-83. o.

[2] Az irodalommal kapcsolatos fejezetekből már közreadtam egy szemelvényt, l. Ádám Péter, „Tocqueville és az amerikai irodalom”, Jelenkor, 2022. 65. évf., 3. szám.

[3] Oeuvres complètes d’Alexis de Tocqueville, publiées par Madame de Tocqueville, tome VIII, Nouvelle correspondance entièrement inédite, Paris, Michel Lévy frères, 1866, 149. o.

[4] Minderről l. Fabienne Bercegol írását, „Tocqueville, De la Démocratie en Amérique 2 « Physionomie littéraire des siècles démocratiques », I, 18, p. 69-75, in L’information littéraire, 2004/4, 56. kötet, 23-32. o.