Amikor egy arisztokratikus nép társadalmát és politikai életét átalakító forradalom az irodalomban is kezdi éreztetni hatását, a változás legelőször is a színházművészetet érinti, és a színpadon mindvégig nyomon is követhető.

Az új benyomások a drámai mű nézőjét mindenképp felkészületlenül érik. Arra a nézőnek nincs ideje, hogy emlékezetében keresgéljen, vagy tanácsot kérjen a nála téjékozottabbaktól; eszébe se jut elaltatni magában a formálódó új irodalmi elvárásokat; egyszerűen átadja magát nekik, pedig még nem is ismeri őket.

A szerzők bezzeg azonnal felismerik, milyen irányt vett tudattalanul a közönség ízlése. Ezt a változást próbálják műveikkel kihasználni. A színdarabok pedig, miután felhívták a figyelmet a készülő irodalmi forradalomra, egyben beteljesítői is a fordulatnak. Ha bárki jó előre képet akar kapni arról, hogy milyen is lesz egy – a demokrácia küszöbén álló – nép irodalma, annak legelőször e nép színházát kell alaposan szemügyre vennie.

Mellesleg a színművek még az arisztokratikus népek körében is legdemokratikusabb részét alkotják az irodalomnak. Nem is tudom, akad-e még egy irodalmi műfaj, amely a színdarabnál érthetőbb a sokaságnak. Ehhez a szórakozáshoz ugyanis se különösebb műveltség, se magasabb iskolázottság nem szükséges. Nem csoda, hogy a színdarab még a gondterhelt és tudatlan nézőre is hatással van. Mihelyt kialakul a szellemi élvezetek – egyelőre pallérozatlan – igénye a honpolgárok osztályában, rögtön felébred bennük az érdeklődés a színház iránt. Az arisztokratikus nemzetek színházai mindig is zsúfolásig megteltek köznéphez tartozó nézőkkel. A felső osztályok csak a színházban keveredtek a polgársággal meg az alsó néposztállyal, és ha ki nem is kérték, de elviselni mindenképp elviselték, hogy a darabról a hierarchiában alattuk állók is kifejtsék véleményüket. A műveltebbeknek és tanultabbaknak sohase sikerült a színházban érvényre juttatni ízlésüket szemben a népével, és még attól se tudták megóvni magukat, hogy a nép ízlését tükröző darabok el ne bűvöljék őket. A színházban csaknem mindig a zsöllye akarata dönt, nem pedig a páholyoké.

Az arisztokrácia aligha tudja megakadályozni, hogy a nép birtokba ne vegye a színházat; ha ezt tudomásul vesszük, könnyebb megérteni: attól fogva, hogy a demokratikus elvek már áthatották a törvényeket, átalakították az életformát, eltörölték a rangkülönbségeket, és mindennek hatására a szellemi képességek közt már ugyanúgy csökken a távolság, mint a vagyoni helyzetek között, és a felső osztály, együtt átörökíthető javaival, hatalmát, hagyományait és rendelkezésére álló szabadidejét is elvesztette, nos, attól fogva a színházakban a nép az úr[1].

Amiből az következik, hogy a demokratikus népek irodalmi ízlése és természetes elvárásai mindenekelőtt a színházban fognak megmutatkozni, és el lehetünk rá készülve, hogy erőnek erejével fognak utat törni maguknak. Ami a műveket illeti, az arisztokrácia irodalmának szabályai csak lassan, fokozatosan – hogy úgy mondjam –, legálisan fognak megváltozni. A színházban viszont felkelés fogja elsöpörni ezeket a szabályokat.[2]

A színház ráirányítja a figyelmet mindazokra az értékekre és mindazokra a fogyatékosságokra, amik együtt járnak a demokratikus irodalommal.

A demokratikus népek nem sokra becsülik a műveltséget, és a legkevésbé sem érdekli őket, mi hogyan történt az ókori rómaiaknál vagy görögöknél; ők azt várják, hogy a szerzők róluk beszéljenek, azt akarják, hogy a jelent állítsák színpadra.

Így azután, amikor csak ókori hősöket és ókori erkölcsi szokásokat látunk a színpadon, és amikor az előadás igyekszik híven visszaadni az ókori tradíciókat, biztosak lehetünk benne, hogy a demokratikus osztályok még nem terjesztették ki fennhatóságukat a színházra.

Racine a Britannicus előszójában még töredelmesen bocsánatot kér, amiért Junie-t a Vesta-szűzek közé sorolja, holott oda „Aulus Gellius szerint csak hat éven felüli és tíz éven aluli leánygyermekeket vettek fel”[3]. Ha ma írta volna darabját, eszébe sem jut elnézést kérni és mentegetőzni efféle vétség miatt.

Az ehhez hasonló tények nemcsak azt világítják meg, hogy adott irodalom milyen történelmi időszakhoz köthető, azt is megvilágítják, hogy milyen társadalomhoz. Egy demokratikus színház még nem bizonyítéka annak, hogy maga a nemzet is demokratikus; már csak azért sem, mert – ahogy az imént láttuk – a demokratikus ízlés az arisztokratikus társadalmakban is hatással lehet a színjátszásra. De mikor a színjátszás teljes egészében az arisztokrácia fennhatósága alatt áll, az megkérdőjelezhetetlenül arra utal, hogy maga a társadalom is teljes mértékben arisztokratikus; mindebből bátran levonhatjuk a következtetést, hogy az ilyen társadalomban ugyanaz a nagy műveltségű és tanult osztály tartja hatalmában a szerzőket, mint amelyik a honpolgároknak parancsol, és intézi a gazdasági ügyeket.

Amikor az arisztokrácia uralja a színházat, akkor e társadalmi osztály rafinált ízlése és fennhéjázó karaktere egyben azt is meghatározza, hogy a színház mit mutat be az emberi természetből, és mit nem. A közönség ilyenkor csak bizonyos társadalmi csoportra kíváncsi, élvezettel csakis azt látja viszont a színpadon; csak bizonyos erények érdeklik és csak bizonyos jellemhibák, úgy gondolja, elsősorban ezek érdemlik meg, hogy színpadra állítsák őket; és míg mindezt érdeklődéssel nézi, minden mást száműz a színpadról. Miként az életben, a színpadon is csak nagyurakkal akar találkozni, és kizárólag a királyok sorsán tud elérzékenyülni. A stílussal is ugyanez a helyzet. Az arisztokrácia gyakran kényszerít egy bizonyos nyelvi formát a színházi szerzőkre, és mindenkitől megköveteli e hangnem tiszteletben tartását.

Gyakran megesik, hogy a színház az emberi jellemnek csak egyik oldalát mutatja be, sőt, néha olyasmit is bemutat, amit hiába is keresnénk az emberi természetben. A színház nemcsak felette áll az emberi természetnek, de olykor ki is lép belőle.[4]

A demokratikus társadalmakban viszont a nézőknek nincsenek ilyen preferenciái, és csak ritkán éreznek az előbbihez fogható ellenszenvet; a nézők azt szeretik, ha különböző rendű és rangú emberek, ha különböző eszmék és érzelmek jelennek meg a színpadon, vagyis azt, ha a színpadon is ugyanazt látják, mint amivel az életben találkoznak. Ezzel a színház még elevenebb élmény lesz, még népszerűbb, még hitelesebb.

Mindamellett, néha az is előfordul, hogy a demokratikus társadalmakban élő színházi szerzők is kilépnek az emberi természetből, csak éppen nem ugyanazon az oldalon, mint elődjeik[5]. Ezek a szerzők annyira igyekeznek a legapróbb részletig visszaadni a jelen sajátosságait és bizonyos emberek karakterjegyeit, hogy közben mindazt figyelmen kívül hagyják, ami általános az emberi jellemben.

Amikor a demokratikus osztályok uralják a színházat, legalább akkora szabadsággal választják meg, milyen művészi formában fogják feldolgozni a darab témáját, mint amekkora szabadsággal élnek a téma megválasztását illetően.

Mivel a demokratikus népek körében az összes irodalmi ízlés közül a színház szeretete a legelterjedtebb, egyre több szerző dolgozik színpadra, ahogyan a színházak száma is nőttön nő[6]. Csakhogy ilyen helyzetben, amikor a színpad a legkülönbözőbb helyszíneken oly sokféle ember megélhetését biztosítja, teljesíthetetlen követelmény, hogy minden szerző ugyanazokat a formai elvárásokat tartsa szem előtt, és egyformán alávesse magát ugyanazoknak a szabályoknak.[7] Mindennek következtében aközött a nagyszámú kritikus között is lehetetlen az egyetértés, akik – mivel nincs előttük semmiféle közös igazodási pont – egymástól függetlenül fogalmazzák meg véleményüket. A demokratikus társadalomban élő szerzők már általánosságban is hajlamosak megkérdőjelezni az irodalmi szabályokat és konvenciókat, de a színház terén teljesen figyelmen kívül hagyják őket, mivel a szerző meg a közönség saját szeszélyét állítja a szabályok és konvenciók helyébe.

Amit máshol a demokratikus irodalmakat illetően a stílusról meg a művészetről elmondtam, szintén a színpadon figyelhető meg legjobban. Ha elővesszük a XIV. Lajos idején bemutatott színdarabok kritikáit, nem kis ámulattal látjuk, milyen nagyra értékelte a közönség a valósághűséget, és milyen fontos volt neki, hogy az önmagával mindig azonos hős minden cselekedete könnyen megmagyarázható és könnyen érthető legyen. Ugyancsak meglepő, milyen nagy becsben tartották a nyelvi formát, és hogy milyen sok kritika érte a színházi szerzőket egyik-másik szó használata miatt.

Úgy látszik, a XIV. Lajos évszázadában élő ember túl nagy jelentőséget tulajdonított ezeknek a részletkérdéseknek, amiket értékelünk ugyan a könyvtárszobában, a színpadon azonban észre se vesszük őket. Utóvégre a szerző azzal a céllal ír darabot, hogy előadják, és azért, hogy hasson a nézőre. Mindennek az a magyarázata, hogy az akkori nézők olvasók is voltak. Előadás után meghívták magukhoz a szerzőt, és szigorúan megbírálták az alkotását.

A demokráciákban viszont csak megnézik a darabot, olvasni nem olvassák. A legtöbb néző nem azért jár színházba, hogy szellemi élvezetben legyen része, neki csak a darab által gerjesztett érzelmek fontosak. Ők a színházban nem az irodalmi műre kíváncsiak, hanem az előadásra, és már annak is örülnek, ha a szerző közérthetően fejezi ki magát, ismeri a korrekt nyelvhasználatot, a szereplők pedig érdekes, rokonszenves személyiségek; ennél többet nem várnak a fikciótól, és a színházi előadás után zökkenőmentesen térnek vissza a valóságba. Ezért az ilyen darabokhoz nem is kell stílus; a néző különben se venné észre, hogy a szerző betartja-e a formai szabályokat.

Csakhogy nem lehet mindig úgy meglepni a nézőt, úgy újdonságot, pergő cselekményt nyújtani, hogy a szerző aggályos tiszteletben tartja a valósághűséget. Ezért nem is nagyon törekszik rá, és ezt a közönség nem sérelmezi. A szerző biztosra veszi, hogy a néző nem fogja számonkérni, milyen utakon jut el a végkifejletig, ha egyszer a darab megnyerte tetszését. Nem fog szemrehányást tenni, amiért az irodalmi szabályokat felrúgva szórakoztatták.

Az általam leírt motivációk a színházlátogató amerikaiakon is jól látszanak. De el kell ismerni, az Újvilágban egyelőre csak kevesen látogatják a színházakat. Bár az utóbbi negyven évben hihetetlenül megszaporodott a színházak meg a nézők száma, a lakosság többsége még nem mutat túl nagy érdeklődést e szórakozás iránt.

Mindez olyan sajátos okoknak tudható be, amikre – mivel az olvasó már ismeri őket – elég röviden utalni.

Az amerikai köztársaságok puritán alapítói nemcsak ellenségei voltak minden élvezetes időtöltésnek, de a színháztól egyenesen iszonyodtak. A színházat tartották a legerkölcstelenebb szórakozásnak, és amíg az ő felfogásuk volt az uralkodó, az amerikaiak nem is ismerték a színházi előadásokat. Az alapító atyák nézetei pedig kitörölhetetlen nyomokat hagytak az utódok gondolkodásában.

Különben is, az Egyesült Államokban a mindennapok merev szabályai meg az erkölcsi szigor mindmostanáig nem hatottak túl kedvezően a színházművészet fejlődésére.

Olyan országban, amelyik nem tapasztalta meg a nagy politikai katasztrófákat, és ahol a szerelemből sima és nyílegyenes út vezet a házasságig, hiába is keresne az ember drámai témákat. Akik egész héten semmi mással nem foglalkoznak a vagyonszerzésen kívül, vasárnap pedig a templomban ülnek, azokat nyilván nem nagyon vonzza a színházművészet múzsája.

Egyetlen tény is elég, már ebből is látni, milyen népszerűtlen a színház az Egyesült Államokban.

Jóllehet Amerikában a törvény mindenben engedélyezi a szólásszabadságot, még a szabadosság terén is, a drámaírók egyfajta cenzúrának vannak alávetve. Színházi előadásokat csak a községi elöljárók engedélyével lehet tartani. Már ebből is látszik, hogy a nép pontosan úgy viselkedik, mint az egyén. Teljesen átadja magát legerősebb szenvedélyének, arra viszont éberen ügyel, hogy ne engedjen azoknak a kísértéseknek, amiket valójában nem is érez.

Pedig a színház pontosan az a részét alkotja az irodalomnak, amely a lehető legszorosabban és a lehető legtöbb szállal kapcsolódik a társadalom jelenéhez.

Adott korszak színháza sohasem felel meg a következőnek, ha a kettő között jelentős forradalom változtatta meg a törvényeket és életformákat.

Tanulmányozni még tanulmányozzuk egy régi kor íróit. Olyan darabra azonban már nem ülünk be a színházba, amit más közönségnek írtak. A régi idők drámai szerzői már csak a könyvekben élik életüket.

Egy kisebbség hagyománytisztelő ízlése, a hiúság, a divat, egy-egy nagy tehetségű színész ideig-óráig a demokráciában is életben tarthatja vagy fellendítheti az arisztokratikus színházat; de ez nem fog sokáig tartani. Az arisztokratikus színházat nem megdöntik, csak elfordulnak tőle.

*

Jegyzetek:

[1] Tocqueville a korabeli francia színházművészet arisztokrata-ellenes és monarchia-ellenes jellegére céloz, pontosabban arra, hogy Victor Hugo darabjaiban például – ilyen A király mulat vagy A királyasszony lovagja (Ruy Blas) – az erkölcsi nagyság mindig alacsony származással párosul.

[2] Nem kizárt, hogy Tocqueville Victor Hugo Hernanijának színházi sikerére és botrányára gondol, a darabot 1830. február 25-én mutatta be a Comédie-Française társulata.

[3] Kálnoky László fordítása.

[4] Tocqueville nyilván egyszerre gondol a hősök idealizálására és (főleg Shakespere-nél) a minden emberi léptéktől elrugaszkodóan gonosz karakterek bemutatására.

[5] Tocqueville arra utal, hogy míg az „arisztokrata társadalom” szerzői (mint például Pierre Corneille) eszményített hősök köré építették fel darabjaikat, a „demokratikus társadalom” szerzői, velük ellentétben, nem az jellemben rejlő hősies vonásokat túlozzák el, hanem a jellemben szintén meglevő gonosz hajlamokat.

[6] A Pléiade-féle szövegkiadás idevágó jegyzete szerint (l. id. mű, 1109. o.) a forradalom alatt működő színházak közül Napóleon sokat bezáratott. A császárság bukása után azonban ismét nő mind az előadások, mind a színházak száma, és a közönség is népesebb. Míg 1829-ben tizennyolc színház működött a francia fővárosban, ez a szám négy évvel később már harmincegy.

[7] Tocqueville a XVII. századi öt felvonásos verses tragédiák formai követelményeire céloz, a hely, idő és cselekmény egységének szabályára, valamint az alexandrinnal kapcsolatos szigorú előírásokra.

A mű (fejezet) eredeti címe: „Quelques observations sur le théâtre des peuple démocratique”, in Tocqueville, Oeuvres, II., De la démocratie en Amérique, édition publiée sous la direction d’André Jardin, Paris, Gallimard, Bibliothèque de la Pléiade, Paris, 1992, 591-597. o. A szöveg értelmezésében két angol fordítást is használtam: Gerald E. Bevan (Alexis de Tocqueville: Democracy in America, Penguin Books, 2003), valamint Arthur Goldhammer fordítását (Democracy in America, The Library of America, 2004).