1

Az élet hevessége

Amikor vagy fél évezreddel ifjabb volt a világ, az élet minden történése sokkal élesebb külső formában mutatkozott meg, mint ma. Szenvedés és öröm, sorscsapások és szerencse között még nagyobbnak látszott a távolság, mint most; még feltétlen és közvetlen valóságként éltek meg mindent, ahogy a gyermek kedélyére hat még ma is öröm és szenvedés. Minden életeseményt, minden cselekedetet szemléletes és hangsúlyos formák vettek körül, egy kötött, feszes életstílus magasztos polcára állítva azokat. Az élet nagy dolgai: a születés, a házasságkötés, a halál, az egyházi szentségek sugarától övezve megannyi isteni misztériumként jelentek meg. De még a kisebb jelentőségű élethelyzeteket is, mint egy utazás, egy munka, egy látogatás, ezerfajta áldás, szertartás, formula, szokásforma kísérte.

A sorscsapások és a nyomorúság még kevesebb enyhülést találtak, mint manapság; félelmesebben és kínzóbban is szakadtak az emberre; a betegség jobban elvált az egészségtől; a tél metsző hidege és szorongó félhomálya elemibb fogyatkozás volt. De a rang és a gazdagság gyönyöreit is meghittebben s mohóbban élvezték, mert élesebben elváltak a jajongó szegénységtől és nyomorúságtól. Egy prémmel szegett köntös, egy lobogó kandalló, áldomás és tréfa s egy puha ágy még igazi gyönyörűségszámba ment, amit talán még az angol regény vállalt fel legtovább, amikor az élet örömeit igyekezett leírni, és az is plántálta belénk a legelevenebb színekkel. És az élet valamennyi dolga gazdagon felcicomázott és kegyetlenül pőre nyilvánosság közepette jelentkezett. A bélpoklosok kereplőiket forgatták és úgy vonultak végig körmenetben, a koldusok a templomok előtt óbégattak, és torz testüket mutogatták. Valamennyi társadalmi osztály, rend és foglalkozás felismerhető volt az öltözetéről. A nagyurak soha egy lépést sem tettek volna címerük és megkülönböztető jelvényeik fitogtató felvonultatása nélkül; tisztelet és irigység gyűrűzött köröttük. Bíráskodás, házalás, esküvő és temetés mind-mind zajosan, sűrű jövés-menéssel, kikiáltással, sirámmal és zenével adott hírt magáról. A szerelmes hölgyének jelét viselte, a tagok testvériségük jelvényét, a pártok uruk színeit és címerét. Ez az ellentét és harsányság a város és vidék külső arculatában is megmutatkozott. A város, ellentétben a mi városainkkal, nem terült szét sivár gyárépületek és jellegtelen villák alkotta szedett-vedett elővárosokban, hanem városfalak közé volt zárva, szép egységes képpé kerekedett, amit temérdek torony csipkézett. Bármily magasan emelkedtek és súlyosan terpeszkedtek is a nemesek vagy kereskedők kőházai, a város képét a templomok meredeken ég felé törő kőtömegei határozták meg.

Ahogyan a tél és a nyár ellentéte sokkal határozottabb volt akkor, mint a mi életünkben, olyan éles volt a különbség fény és sötétség, csend és zaj között. A mai város alig ismeri a zavartalan sötétséget és az igazi csendet, egy árván pislákoló fény vagy egy távoli magányos kiáltás hatását.

E szüntelen ellentétekből következett, és a formák tarkaságából – mivelhogy minden ezek közvetítésével tolult be a szellembe –, hogy a mindennapi élet valósággal árasztotta magából az ingereket és a szenvedélyes szuggesztiók tömegét; ez nyilatkozott meg abban, hogy a középkori városi élet a nyers féktelenség, az ádáz kegyetlenség és a bensőséges megindultság hangulatai között ingadozott.

Mégis volt egy hang, mely rendre túlzengte a tevékeny élet zsivaját, s mégoly tarkán összevegyülő, kuszaságba mégse fúló akkordjaival átmenetileg mindent a rend szférájába emelt: a harangok. A harangok a mindennapi életben a figyelmeztető jószellemek szerepét töltötték be, s jólismert hangjuk hol gyászt, hol örömöt, hol békét, hol békétlenséget hirdetett, hol összecsődítette, hol intette az embereket. Általában név szerint ismerték őket: a kövér Jacqueline, a Roeland-harang; mindenki tudta, mit jelent, ha csak félreverik, s mit, ha kongatják. Zengése iránt a szüntelen harangzúgás ellenére sem tompultak el az emberek. Mikor 1455-ben a várost és az egész burgundi udvart rendkívüli izgalomban tartotta két valenciennes-i polgár rosszemlékű párviadala, a küzdelem egész ideje alatt állandóan kongott a nagy harang, amit, mint Chastellain írja, „rettenetes volt hallgatni”. Antwerpenben, a Miasszonyunk templomának tornyában még ma is ott lóg az 1316-ban készült öreg vészharang, amelyet csak Oridának, azaz horridának, rettenetesnek hívtak. A vészharang megkondítását „sonner l’effroy”-nak, „faire l’effroy”-nak nevezték; maga a szó eredetileg békétlenséget jelentett - latinul exfredus –, aztán ugyanennek harangzúgással való hírüladását, vagyis riadót, végül riadalmat. Képzelhetjük, mily rettentő bódulat telepedhetett a városra, mikor Párizs valamennyi templomának és kolostorának harangjai reggeltől estig, sőt, egész éjszaka is zúgtak, mert olyan pápát választottak, aki majd véget vet az egyházszakadásnak, vagy mert a Burgundiak és az Armagnacok békét kötöttek.

A körmeneteknek is felkavaró hatása lehetett. Nehéz időkben – és ezek bizony elég sűrűn követték egymást –, néha nap nap után, sőt heteken keresztül vonultak. Mikor az Orléans-i és a Burgundi ház között kitört végzetes viszály végül nyílt polgárháborúvá fajult, és a király, IV. Károly, 1412-ben kibontotta az Oriflamme-ot, hogy Félelemnélküli Jánossal összefogva legyőzze az Armagnacokat, akik szövetkeztek Angliával, s ezáltal hazaárulóvá lettek, Párizsban mindennapos körmeneteket rendeltek el, mihelyst hírét vették, hogy a király ellenséges földre lépett. Május végétől egészen júliusig tartottak, és mindig más-más csoportok, rendek vagy céhek vonultak fel, mindig más útvonalon és más ereklyékkel: „ezek voltak emberemlékezet óta a legmegindítóbb körmenetek”. Mindenki mezítláb és éhgyomorral vonult, a parlament tanácsosai csakúgy, mint az egyszerű polgárok; aki csak tehette, égő gyertyát vagy fáklyát vitt a kezében; mindig volt sok kisgyerek is a körmenetben. Még a Párizs környéki falvakból is özönlöttek a szegény parasztok, mezítláb megtéve a hosszú utat. A népek vagy együtt haladtak a körmenettel, vagy megbámulták „sírva-zokogva, nagy könnyhullatással vagy mély áhítattal”. És szinte egész idő alatt szakadt az eső.

Ezen kívül ott volt a számos fejedelmi bevonulás, melyek megtervezéséhez igénybe vették mindama pallérozott mesterségbeli tudást, ami csak rendelkezésre állt. És a kivégzések egymást érő sora. A vérpadról áradó kegyetlen izgalom és nyers megindulás fontos eleme volt a nép szellemi táplálékának. Tanmesének beillő látványosság volt. A szörnyű rablógyilkosságok megtorlására a törvény hasonlóan szörnyű büntetéseket eszelt ki; egy fiatal gyújtogatót és gyilkost Brüsszelben odaláncoltak egy karóhoz; a lánc végére erősített karika lehetővé tette, hogy körbejárhasson az égő rőzsekötegek gyűrűjében. Megindító szavakkal intette a népet, hogy okuljon a példáján; „és annyira meglágyította a szíveket, hogy mindenki szinte feloldódott a szánalom könnyeiben. Úgy dicsérték a halálát, mint a legszebbet, amit valaha láttak”. Messire Mansart du Bois, egy Armagnac, akit 1411-ben Párizsban a burgundi rémuralom idején lefejeztek, nem csak hogy szívből megbocsát a hóhérnak, aki a szokásnak megfelelően erre kéri, hanem azzal fordul hozzá, hogy csókolja meg: „nagy tömeg álldogált ott, és szinte mindenki forró könnyeket hullatott”. Gyakran megtörtént, hogy nagyurak kerültek a vérpadra; ilyenkor a népet elégtétellel töltötte el a törvénykezés szigora, és a földi nagyság hívságos voltát nyomatékosabban vette tudomásul, mintha valamely festett példázatot vagy haláltáncot nézett volna. A hatóságok gondoskodtak róla, hogy a látványosság hatását semmi se csorbítsa: az urak magas állásuk jelvényeivel indultak a gyászos útra. Jean de Montaigut, a király főszertartásmesterét, aki Félelemnélküli János gyűlöletének lett az áldozata, egy magas szekéren viszik a vérpadhoz, előtte két kürtös lovagol; díszruhája van rajta, gazdagon redőzött bő köpeny (houppelande) chaperonnal (turbánra csavart csuklyás fejfedővel), és félig vörös, félig fehér nadrág, csizmáján aranysarkantyú; így, aranysarkantyúsan csüngött a lefejezett holttest a bitófán. A gazdag kanonokot, Nicolas d’Orgemont-t, aki az Armagnacok bosszújának esett áldozatul 1416-ban, szemetesszekéren vitték végig Párizson, bő lilaszín köpönyegében és hasonló színű chaperonnal a fején, és így kellett végignéznie két társának a kivégzését, mielőtt őt magát életfogytig tartó börtönbüntetésre ítélték volna, „hogy a bánat kenyerét egye és a rettegés vizét igya”. Maitre Oudart de Bussyt, aki visszautasította a párizsi parlamentben számára felajánlott helyet, XI. Lajos külön nyomatékos parancsára kihantolták; és a holttestet „és a parlamenti tanácsosok divatjával megegyező” skarlátvörös prémes süvegben közszemlére tették Hesdin piacterén, magyarázó versezet kíséretében. A király maga is csikorgó tréfálkozással ír az esetről.

A körmeneteknél és a kivégzéseknél ritkábbak voltak a vándorprédikátorok beszédei, akik néha feltűntek, hogy igehirdetéseikkel felrázzák a népet. Mi, újságolvasók szinte már el sem tudjuk képzelni, hogy a kimondott szónak miféle megrendítő hatása lehet egy kiéhezett és tudástól érintetlen lélekre. Egy Richard testvér nevezetű vándorszerzetes, akit az a tisztesség ért, hogy Jeanne d’Arc gyóntatóatyja lehetett, 1429-ben tíz egymást követő napon keresztül prédikált Párizsban.  Hajnali ötkor kezdte, és délelőtt tíz és tizenegy között fejezte be, legtöbbször az Ártatlanok Temetőjében, melynek árkádjai alatt voltak láthatók a híres haláltánc-festmények, háttal a nyitott halottaskamráknak, melyekben az árkád fölött közszemlére téve körös-körül halmokban hevertek a koponyák. Mikor a tizedik prédikációja után közölte, hogy ez volt az utolsó, mert nem kapott engedélyt a további igehirdetésre, „az összegyűltek apraja-nagyja oly szívet szaggatóan és mélyen zokogott, mintha bizony a legközelebbi hozzátartozóikat temetnék – és a prédikátor együtt zokogott velük”. Mikor végül elhagyja Párizst, a nép azt hiszi, hogy vasárnap megáll St. Denis-ben prédikálni; mint arról a Párizsi polgár beszámol, szombat este nagy csapatokban kivonulnak a városból az emberek, legalább hatezren, hogy jó helyet biztosítsanak maguknak, és a szabad ég alatt, a mezőn alszanak meg.

A ferences Antoine Fradint is eltiltották Párizsban a prédikálástól, miután hevesen kikelt a rossz kormányzat ellen. A nép viszont éppen ezért rajongott érte. Éjjel-nappal mellette voltak és őrizték a Cordelier-k („kötélviselők, zsinórosok”, vagyis a ferencesek) kolostorában; a nők vállalták az őrszemek szerepét, hamu- és kőkészlettel felfegyverkezve. Az ezt az őrséget eltiltó rendeleten csak nevetnek: a király mit sem tud róla! Mikor végül a kiutasított Fradin kénytelen elhagyni a várost, hatalmas tömeg kíséri, „hangos szóval siránkozva és sóhajtozva a távozásán”.

Valahányszor a szentéletű dominikánus, Vincent Ferrer jön prédikálni, a városból mindig ünnepélyesen kivonul eléje a nép, a magisztrátus, az egész papság, a püspökök és a prelátusok vezetésével, hogy dicsőítő énekekkel fogadják és a városba kísérjék. A prédikátor egész sereg követőjének kíséretében utazgat, akik estéről-estére napszállta után, testüket ostorozva és énekelve, körmenetben vonulnak végig a városon. Minden városból újabb csapatok csatlakoznak hozzá. Valamennyi követőjének ellátására és elhelyezésére gondja van szállásmesterek útján, akiknek kizárólag feddhetetlen embereket tesz meg. Számos pap tart vele, a legkülönfélébb rendekből, hogy a gyóntatásnál és a misemondásban segédkezzék. Néhány jegyző is kíséri, hogy azon nyomban jegyzőkönyvbe vegyék a békeítéleteket, melyeket a szent prédikátor mindenhol hoz. Orihuela spanyol város tanácsa Murcia püspökéhez írt levelében igazolja, hogy a szent férfiú a városukban 123 békéltetést eszközölt, s ezek közül 67 gyilkossági ügy volt. Akárhol prédikál, egy fa ácsolattal kell megvédeni a tolongó tömegtől, amely szeretné megcsókolni a kezét vagy a ruháját. Prédikációja alatt szünetel minden tevékenység. Csak ritkán esett meg, hogy ne indította volna könnyekre a hallgatóságát, s valahányszor az utolsó ítéletről, a pokolbeli büntetésekről vagy a Mi Urunk szenvedéseiről beszélt, hallgatóságával együtt olyan heves zokogásban tört ki, hogy jó ideig hallgatnia kellett, míg nem csitult valamelyest a sírás. Megszokott dolog volt, hogy a latrok az egész nép jelenlétében a földre vetették magukat, és könnyek között vallották meg nagy bűneiket. Mikor a híres Olivier Maillard 1485-ben Orléans-ban böjti prédikációit tartotta, olyan sokan másztak fel a háztetőkre, hogy a tetőfedő 64 napi munkát számított fel a javításokért.

Mindez az angol-amerikai revivalek és az Üdvhadsereg légkörére emlékeztet, csak mérhetetlenül felnagyítva, és még szélesebb nyilvánosság részvételével. Nem kell attól tartanunk, hogy életrajzírói jámborul eltúlozták volna Ferrer hatását; a józan és száraz Monstrelet csaknem ugyanezekkel a szavakkal számol be arról, hogy egy Tamás fráter nevezetű állítólagos karmelita, akiről később kiderült, hogy közönséges csaló, 1428-ban Észak-Franciaországban és Flandriában miféle hatást váltott ki prédikációival. Az ő fogadására is kivonult a teljes városi tanács, és nemesek versengtek azért, hogy tarthassák öszvérének kantárát; az ő kedvéért is sokan elhagyták házukat és családjukat, köztük nemesek is, akiket Monstrelet név szerint említ, hogy mindenüvé kövessék. A tekintélyes polgárok legdrágább szőtteseikkel borították be a számára felállított magas szószéket.  

A szenvedéstörténet és a végső dolgok ecsetelésén kívül a vándorprédikátorok főként a fényűzés és a földi hívságok ostorozásával tudták ennyire megragadni az embereket. A nép, írja Monstrelet, mindenekelőtt azért hallgatta oly hálásan és annyi odaadással Tamás frátert, mert az eldobatta velük a pompát és a cicomát, különösen pedig azért, ahogy a nemeseket és az egyházi személyeket kárhoztatta, fejükre olvasva bűneiket. Az volt a szokása, hogy ha előkelő hölgyek találtak a hallgatósága közé vegyülni, kiknek a kor divatja szerint magasan feltornyozott hajáról hosszú, bő redőjű fátyol lógott le, rájuk uszította a suhancokat (Monstrelet szerint bűnbocsánatot ígérve nekik), elkiáltva magát: au hennin! au hennin!, amiértis az asszonyok soha többé nem mertek ilyen hennint viselni igehirdetése alatt, és fejkötőt hordtak, mint a beginák. „Bizony úgy tettek, amint a csiga, mely ha közel megyünk hozzá, behúzza szarvacskáit, de megint kiölti azokat, amikor biztonságban érzi magát. Mert mihelyt a nevezett prédikátor elhagyta a vidéket, visszatértek korábbi szokásaikhoz, megfeledkeztek a tanításáról, és apránként újra felrakták a régi cicomát, éppoly pompázatosan, vagy még díszesebben is azoknál, akik soha le sem vetették azt.”

Richard testvér és Tamás fráter éppúgy lángra lobbantotta a hiúságok máglyáját, ahogy hatvan esztendővel később Firenze tette Savonarola kedvéért, csak sokkal rettenetesebb arányokban és jóvátehetetlen veszteségére a művészeteknek. Párizsban és Artois-ban 1428-ban és 1429-ben még megelégedtek a kártyalapok, táblajátékok, játékkockák, hajdíszek és csecsebecsék elégetésével, melyeket a férfiak és a nők önként hordtak a máglyára. Az ilyen nyilvános égetések a tizenötödik században Franciaországban és Itáliában is visszatérő elemei voltak a prédikációk hatására jelentkező rendkívüli tömegindulásnak. Ebben a szertartásos formában öltött testet a bűnbánó elfordulás minden földi hívságtól és örömhajszolástól, közösen végrehajtott, ünnepélyessé stilizált kifejezése volt ez egy heves felindultságnak, amiképp az a kor általában is minden téren hajlott stílusos formák megteremtésére. 

Csak akkor értjük meg, mily dúsan színezett és tüzesen fénylő volt az akkori élet, ha bele tudjuk élni magunkat a kedély mindezen fogékonyságába, a könnyhullatásra és lelki átalakulásra való hajlandóságba, és az ideges ingerlékenységbe.

Össznépi gyász idején úgy viselkedtek, mintha elemi csapás érte volna őket. VII. Károly temetésén a nép a gyászmenet láttán szinte eszét veszti a megrendüléstől: valamennyi méltóság „szorongást ébresztő gyászruhába öltözött, olyannyira, hogy már láttukra megindult az emberek szíve; s a gyász és a fájdalom láttán, amelyet uruk halála miatt viseltek, az egész város nagy sírásban és jajveszékelésben tört ki”. A király hat apródja talpig fekete bársonyba öltöztetett paripán lovagolt: „s csak Isten a megmondhatója, miféle fájdalmas és szánalomra indító gyászban voltak fent nevezett urukért”. A nép körében meghatódva mesélték, hogy az egyik ilyen apród nagy bánatában négy teljes napon át nem evett, nem ivott semmit.

De nem csak mély gyász vagy valamely felkavaró prédikáció, vagy a hit titkai nyomán érzett megrendülés indította meg ily bőséges patakzással a könnyeket. Mindenféle világi ünnepség alkalmával is kiadósan sírtak. A francia király Jó Fülöphöz küldött tisztelgő követének többször is meg kell szakítania beszédét, mert könnyekben tör ki. Mikor Coïmbra hercege, az ifjú János búcsút vesz a burgundi udvartól, mindenki hangosan zokog, és ugyanez történik a dauphin érkezésekor, az angol és a francia király ardres-i találkozóján. XI. Lajos mindenki szeme láttára könnyekben tör ki, amikor bevonul Atrechtbe (Arras-ba); Chastellain több ízben mutatja úgy, mikor még trónörökös korában a burgundi udvarnál tartózkodott, amint könnyezik és zokog. Természetesen van némi túlzás ezekben a beszámolókban; leginkább a hírlapírók „szem nem maradt szárazon” fordulatával vethetnénk össze. Az 1435-ös arras-i békekonferenciáról Jean Germain azt írja, hogy a követek hathatós, szívhez szóló beszédei hallatán megindultságukban szinte elnémulva földre rogytak a jelenlévők, s ott sóhajtoztak, zokogtak és jajveszékeltek. Nyilván nem így volt, ám Chalon püspöke úgy találta, hogy voltaképp így kellett volna lennie: e túlzásokban az igazság visszfényét látjuk felcsillanni. Körülbelül úgy áll a dolog ezzel a folytonos megindultsággal, mint a tizennyolcadik század érzékeny lelkeinek könnyzáporával. A sírás valami magasztos és tiszta dolognak tűnt fel. Meg aztán: ki ne ismerné még ma is az erős megindultságnak azt a már-már borzongató és könnyekre fakasztó érzését, melyet egy ünnepélyes bevonulás ébreszt az emberben, még akkor is, ha az uralkodó, akit a pompa illet, történetesen teljességgel közömbös a számunkra? Akkoriban az ilyen elemi meghatódás tele volt a pompa és a nagyság félig vallásos tiszteletével, és gyakran talált őszinte könnyekben utat magának.

*

Az Őszi középkor a Typotex Kiadónál jelenik majd meg Balogh Tamás fordításában, 2022-ben.