Huizinga Homo ludense jellegzetesen az a fajta könyv, amiről vagy csak nagyon röviden szabad, vagy csak nagyon hosszan lehetne írni. Szívesebben választom az előbbit.

Máthé Klára (született Lakner Klára) fordítása először 1944-ben jelent meg az Athenaeum Kiadónál. Máthé Hans Nachod német fordításából dolgozott. Ez a német változat 1939 őszén látott napvilágot az amszterdami székhelyű Pantheon Kiadónál (Pantheon Akademische Verlagsanstalt), melynek Németországban és Ausztriában is volt kirendeltsége. Huizinga már 1938 októberében elküldte a Homo ludens kéziratát Jénába, a Diederichs Verlagnak, amelyet nagyra tartott. Előző nagyobb szabású művét, A holnap árnyékábant (In de schaduwen van morgen) is itt szerette volna megjelentetni németül, csakhogy a kiadó tulajdonosát, Diederichet visszarettentették a „puerilizmus”-ról (gyermekdedségről) szóló részek, amely Huizinga ítélete szerint a német és szovjet propagandában is megnyilvánult. Jóllehet Huizinga úgy érezte, hogy a Homo ludens a valaha írt legpolitikamentesebb munkája (és a két országot sem nevezte néven), ezúttal is ellenállásba ütközött, s nem csak Diederich részéről, aki egyre halogatta a választ: vagy bizonyos tartalmi módosításokat kértek volna a kiadók, vagy nagyon előnytelen szerződést kínáltak. Huizinga egy időre felhagyott a további kereséssel; végül felesége egyik barátnőjének a segítségével talált rá a Kristályéjszaka után Lipcséből Utrechtbe menekült ókortudós-­reneszánsz-kutató-­műkritikus-­fordítóra, Nachodra, akinek a személye előtte sem volt ismeretlen, annak idején olvasta egyik írását Spenglerről. Nachod fordítása végül a Pantheonnál jelent meg Amszterdamban. A Pantheon nagyon sokat tett a humanista tudomány népszerűsítéséért (itt jelentek meg például az Albae Vigiliae-füzetek, többek közt Kerényi Károly munkáival)[1], nemkülönben Huizinga kései műveinek terjesztéséért. A kiadó vezetője a bajai származású Kollár Kálmán volt, aki 1937-ben költözött Hollandiába, amikor elvette L.J. Veen könyvkiadó lányát. Kollár szinte Huizinga ügynökévé avanzsált ezekben az években, főleg, ha magyar vonatkozású ügyekről volt szó: ő szervezte például a történész bécsi és szegedi útját 1938-ban (ami végül az Anschluss miatt kútba esett), az ő kezdeményezésére adta ki a Danubia a magyarul Patriotizmus, nacionalizmus címmel megjelent könyvecskét. De igazi hőstettekre is képesnek tartották: legalábbis a családi legendárium szerint ő váltotta ki egy nyakékkel a háború alatt Huizingát a túsztáborból, ahová a német megszállók az egyetemeken bevezetni kívánt árja-törvények ellen tiltakozó leideni professzorokat is zárták.

Huizinga 1936. júniusi budapesti látogatása óta kapcsolatban állt az Athenaeummal, amely 1938 telén jelentette meg főművét A középkor alkonya címmel, ha hihetünk a címnegyednek (és miért ne tennénk?),[2] Szerb Antal fordításában. Nem sokkal a Homo ludens német fordításának megjelenése után az Athenaeum 1940. február 18-i dátummal szerzői szerződés-tervezetet készített Huizinga számára,[3] majd pár nap múlva leszerződött a fiatal Thurzó Gáborral mint fordítóval. Mint ismeretes, a magyar megjelenésre végül több mint 4 évet kellett várni. Nem elképzelhetetlen, hogy az Athenaeum először Szerb Antalt szerette volna fordítóként. Szerb ugyanis nem sokkal a német változat megjelenése után,[4] 1939. november 26-án recenziót közölt a Homo ludensről a Magyar Nemzetben.[5] A recenzión érződik, hogy gyorsan és kicsit talán felületesen olvasta át a könyvet: hosszan idéz az elejéről, a második felét viszont pár mondatban foglalja össze. Valószínűleg a rendelkezésre álló terjedelem és érdeklődésének természete egyaránt közrejátszott abban, hogy kicsit aránytalan lett és kurtán-furcsán ér véget az ismertetés: ahhoz, hogy mindenről kiegyensúlyozottan írhasson, egészen másként kellett volna a témához nyúlnia, ez esetben azonban el kellett volna tekintenie a számára kedves részletek mulattatónak szánt leírásától, s nyilván nem lett volna kedve átírni - ami azt is jelenti: (újra) átgondolni - az egészet.[6] Szerb számára mindig nagyon rövid volt az út az olvasástól az írásig, és az is jól látszik, hogy az olvasott könyvekből egyszerre tanult és tanított. Lehetetlen eldönteni, hogy az olvasó kegyeit keresve torzított-e néha az olvasottakon, vagy sajátosan értelmezett bizonyos dolgokat - pusztán Huizinga leírására hagyatkozva. Például a potlecset úgy mutatta be­, hogy az olvasó jót szórakozhat a bennszülöttek (leplezni próbált) kapzsiságán és butaságán. Ismertetését lehet úgy olvasni, mintha a szertartással a másik kifosztása lenne egy kezdeményező törzs elsődleges célja (aminek során a nyerészkedő mellesleg magát is kifosztja). Szerb nem a bizalomra épülő, bizalmat kiépítő hitel, inkább az adóssá tevés egyik formájaként fogta fel a potlecset. Nem érzékelte a rituális körforgást, hanem a például a Huizinga által úgyszintén bőven taglalt ócsárlási versengésekben is tetten érhető kihívás – visszavágás mintájára értelmezte a jelenséget. Szerb tisztelte a tudományt, de néha – talán akaratlanul is – ludományt csinált belőle.

Szerb talán már annak tudatában írta ismertetését, esetleg már a könyvet is úgy olvasta, hogy nem lesz ideje a fordításra (annak idején A középkor alkonya fordítását sem ő ambicionálta). Ekkoriban Szerbet már újabb nagy vállalkozása, A világirodalom története tartotta lázban, és annak (és utolsó „regényének”, A királyné nyakláncának a) tanúsága szerint ilyen szemmel olvasta a Homo ludenst, azt asszimilálta belőle, ami már A középkor alkonyában is találkozott az érdeklődésével ­- az arisztokratikusan zárt művészi formák létrejöttének és funkcióinak a kérdése, az ősi formák tovább élésének lehetősége, illetve a sűrű kulturális utalásrendszer és a mozaikusság ragadta meg. Mindenesetre, ha már elolvasta a könyvet, akkor írt is róla (cikke talán lektori jelentésként is szolgált, vagy fordítva, bár ennek nincs nyoma).

Kevesen tudják, hogy a Homo ludens egyik fejezetének Szerb recenziójával egyidőben már készült egy magyar fordítása. A Cserépfalvinál 1940 elején Just Béla válogatásában Mi európaiak címmel megjelent kötetben A játékelem a mai kultúrában címmel Huizingától is szerepelt egy írás. Ez a Homo ludens utolsó, Het spelelement der hedendaagse cultuur című fejezetének a fordítása. Kurt Kösternek a háború után Svájcban kiadott, a Huizinga életében megjelent összes kiadást, fordítást és a főbb recenziókat is tartalmazó bibliográfiája nem tud erről a megjelenésről – az sem kizárt, hogy a fordítás a szokásos utakat megkerülve készült. A fordító neve sincs feltüntetve a kötetben, pedig megérdemelte volna. Ez a változat sokkal jobb és pontosabb is Máthé Klára 1944-es fordításánál, amelyet egyik recenzense, Kenyeres Imre - aki maga is írt a holland történészről - joggal nevezett „kissé idegenszerűnek”.^[7] Máthé fordításán az is látszik, hogy nagyon jártas volt a tánc és az öltözködés világában, viszont nem volt különösebben olvasott (igaz, Huizinga nagyon sok helyről hozza példáit, és a háború alatt nehéz is lett volna a fordító számára minden utalásnak utána járni, vagy esetleg megkérdeznie egykori udvarlóját és volt sógorát, Szerbet).[8] A mai olvasót a mindenáron való „magyarítás” jól kitapintható szándéka is szórakoztathatja, például Máthénál a gyáva vikingek a kemencepadkán ülnek otthon asszonyaiknál. Érdekes viszont, hogy a Mi európaiakban megjelent változat kiváló fordítója is elvétette talán a legfontosabbat. Máthé Kláránál rögtön az alcímbe becsúszott egy apró, de alapvető hiba: „Kísérlet a kultúra játék-elemeinek meghatározására” (hollandul: „Proeve ener bepaling van het spelelement der cultuur”): helyesen: „…játékelemének meghatározására”. (kiem. B.T.) (a német fordítás címe is ez volt: „Versuch der Bestimmung des Spielelementes der Kultur”.) Az ismeretlen fordító rögtön a fejezetcímben ugyanezt a hibát követi el: „Játékelem a mai kultúrában” (kiem. B.T.), vagyis kicserélte a genitivust, hiába figyelmeztetett ennek fontosságára könyve előszavában Huizinga. Huizinga elgondolása szerint ugyanis a játék (és a vetélkedés) nem a kultúra fejlődésének eredménye, hanem annak kezdetén áll. Játék és kultúra elválaszthatatlanok egymástól.[9] Huizinga kifejezetten a kultúra játékeleméről akart írni. Hogy mennyire nehéz úgy beszélni a játékról, ahogyan Huizinga próbálta,­ vagyis mint valami alapvetőről, ami megelőzi, nem pedig kíséri a kultúrát­, azt jól mutatja a Homo ludens egyik magyar recenzensének a megfogalmazása: „a játékelemek feltalálhatók a művészetek körében, tudományban, a jogi életben, sportban, sőt még a hadviselésben is. Mindenütt éltető erővel jelentkezik (sic!): az elért eredményeken túlvezet, finomít, csiszol, általában szebbé, színpompásabbá, boldogabbá teszi az életet - szinte a bölcsőtől a koporsóig.”[10]

Huizinga kései művének mindig is voltak és ma is vannak nagy olvasói, sőt rajongói­ Rudy Kousbroektól A Butaság enciklopédiáját író Matthijs van Boxselig, Lukács Györgytől Ráth-Végh Istvánon át Hankiss Elemérig­, ahogyan kritikusai is - és fanyalgókból sem volt hiány. Úgy tűnik, a könyvnek leginkább a címe maradt meg a köztudatban. Magyarországon a „homo ludens” szinte önálló életre kelt, állandó jelzőként ráragasztották Karinthyra, Szerb Antalra és Weöresre is. A (túl) jól eltalált címen kívül alighanem az alapfeltevés és a gondolatmenet korlátai is szerepet játszhattak abban, hogy a könyvet ilyen gyorsan „elkönyvelték” és elfelejtették: a fejtegetések olykori akadémizmusa (amely különösen feltűnő a nyelvészeti részekben), a kaleidoszkópszerűség (ugyanazok a Huizinga más könyveiből ismert – egyébként ragyogó – példák rendeződnek kicsit más alakzatba), és az általános világmagyarázat igénye (hiába szerepel az alcímben a szerény „kísérlet” szó). Annyi biztos, hogy sok mindent, amiről Huizinga írt, másként is lehet látni – anélkül azonban, hogy fejtegetéseinek igazságát vitatnánk. Például Huizinga a Homo ludensben külön kitért rá, hogy annak idején A középkor alkonyán dolgozva találkozott először egy par excellence „játékkultúrával”. Mármost ha a becsvágyon és az élet intenzitásának fokozásán felépült középkori kultúra mindenestül ludikus volt is, mint ahogyan Huizinga alighanem jogosan értelmezte, elgondolkodtató, hogy a középkorban mennyire lenézték és megvetették a gyerekek játékait és játékszereit; a legtöbb játék az ember rosszra hajló természetének jelképéül szolgált, és a felnőttek nemritkán szégyenkezve emlékeztek vissza elvesztegetett gyerekkorukra – minderről azonban Huizinga mintha nem is tudott volna. Furcsa lehetett, és sok „komoly” olvasót elriaszthatott a Homo ludens zárlata is, ahol is egy hirtelen váltással nem történészként, nyelvészként és antropológusként nyilvánul meg Huizinga, hanem az isteni irgalomra hivatkozik, sőt, apellál.[11]

Hamvas Béla a német fordítás megjelenését követően kissé kinyilatkoztató stílusú recenziójában azt írta: „/Huizinga/ Műve inkább szellemtörténeti és filológiai, kicsit régies, meghaladott, elég szép, de érdektelen, mint egy találmány, amelyet későn fedeztek fel s időközben elavult.”[12] Hamvas a Homo ludenst A holnap árnyékában egyenes folytatásának látta (amiről annak idején szintén írt). Úgy érezte, Huizinga még a régi, idejétmúlt és mindenképp leváltandó paradigmában él és gondolkodik, „régi módon” látja a világot - egy kultúra válságáról vagy végéről ír, pedig a kultúrának van vége; rendszerez és megkülönböztet, ahelyett, hogy hagyná, hogy személyében is megérintse a válság. Ám ha Huizinga műve „öregen született”, akkor nem is foghat rajta az idő: minket kevésbé zavar az „érdektelensége”, gyönyörködhetünk „a szépségeiben” és humanizmusában, sokadszor is elcsodálkozhatunk azon, mennyire érezte az imponderábiliákat, amelyek felismerése nélkül menthetetlenül elvész a dolgok egyensúlya.

*

Jegyzetek:

A könyv a Helikon Kiadónál jelenik meg szeptemberben.

[1] Kerényire hivatkozott is Huizinga – ez aztán 1941-ben sajnálatos módon előkerült egy polémiában. Szentkuthy Miklós egy cikkében megtámadta Kerényit; a Kerényi védelmére kelő Devecseri Gábor érvként használta Huizinga hivatkozását, amire viszontválaszában Szentkuthy indulatosan reagált (egyébként kicsit korábban, a Homo ludens-ről szóló recenziójában Szerb Antal is viszonylag hosszan ír Kerényiről; talán ez is irritálhatta Szentkuthyt). Erre aztán Szentkuthynak adott válaszában maga Kerényi is visszatért: „Valótlanság, hogy (…) az idézetek könyveimből Huizingánál vagy másoknál ’ki tudja milyen udvariassági stb. okokra’ és nem komoly tudományos elismerésre vezethetők vissza. (…) Az annyira szigorú és lelkiismeretes Huizinga igazán nem érdemelte meg, hogy citátumait másból magyarázzák, mint tudományos meggyőződésből.” Törő Krisztina helyesen jegyezte meg, hogy a „szigorú és lelkiismeretes” jelző a polémiában legalább annyira utal az emberre, mint annak tudományos teljesítményére. Feltűnő az is, hogy Devecseri és Szerb számára Huizinga és Kerényi magától értetődően ugyanannak a fajta tudománynak a képviselői. Ld. Törő Krisztina: Bizonytalan bizonyosság. In: Balogh Tamás - Törő Krisztina: Huizinga magyar barátai. ELTE Eötvös Kiadó, 2002. 114-116.

[2] Erről ld. fordítói utószavamat in J. Huizinga: Őszi középkor. Helikon, 2022.

[3] OSZKK, Fond 1, „Az Athenaeum Irattára”. Érdekes, hogy a Herbst des Mittelalters-re vonatkozó egyik szerződéstervezetet írták át. Vagyis a fejlécen az Athenaeum neve szerepel, viszont a szövegben az Athenaeumot végig áthúzták, helyette Der Verleger szerepel. Érdekes továbbá, hogy az alapul vett régi tervezetből hiányzik a Herbst des Mittelalters-re vonatkozó egyik pont, amelyben a kiadó garantálja, hogy az eredetihez méltó fordítót kér fel a feladatra.

[4] Kurt Köster bibliográfiája szerint az első recenziók Németországban 1940-ben, Svédországban 1939/40-ben, Svájcban 1940/41-ben jelentek meg a könyvről. Szerb cikkét Magyarországon fél évvel később követte újabb recenzió.

[5] Rá jellemző módon ugyanezt december 19-én leközölte a Brassó Lapok-ban is, vagy a lap átvette azt a Magyar Nemzet-től.

[6] Erről ld. B.T.: A középkor alkonya alkonya. In: Uő., Huizinga Noster. l’Harmattan, 2017. 60-61.

[7] Diárium, 1944/10.

[8] Lakner Klára és Szerb kapcsolatáról ld. Havasréti József: Szerb Antal. Magvető, 2019. 47-54.

[9] Igaz, a játékelem megfogyatkozása vagy elhalványulása egyes időszakokban a civilizáltság mértékének lakmuszaként szolgálhat. Huizinga felfogásában nem a technikai fejlettség vagy a szervezettség mértéke, de még csak nem is a magas kultúra jelzi egy kultúra minőségét, hanem például az, ahogy az idősekkel, a fogyatékosokkal vagy az állatokkal bánnak.

[10] Huizinga: Homo ludens. Reggeli Magyarország, 1944. május 31. Kétségtelen, hogy Huizinga maga sem volt következetes. Például a háborúban a lovagiasság szabályainak formájában mutatta ki a játékot, noha láthatta volna magát a háborút is játéknak, emberéletekkel folytatott szörnyű, tékozló játéknak, de játéknak.

[11] A harmincas évek derekától szinte minden írását vallásos szakasszal zárta, ld. pl. A holland szellem ismérve, Hollandia kultúrája a tizenhetedik században vagy A holnap árnyékában. A zárlat még feltűnőbb lesz attól, hogy a puerilizmusról szóló rövidke rész ezúttal mégiscsak egy, a Játékról szóló könyvbe illeszkedik, míg korábbi, A holnap árnyékában című könyvében még teljes egészében a jelenkor végzetes válságának tüneteit analizálta a történész.

[12] Hamvas Béla: Homo ludens (Jan Huizinga új könyve). Társadalomtudomány, 1940/2. 202-208. Huizinga magyar recepciójában többször előkerült az élő, érző Kelet – racionális, hűvös Nyugat szembeállítás, például Gogolák Lajos írásaiban is.