Opus One – ez a leghíresebb amerikai bor neve. Hogy ez-e a legjobb is, nem tudjuk. Nincs jelentősége, eltekintve attól, hogy “legjobb bor” eleve nem létezik. Tudjuk viszont az Opus One-ról, hogy Robert Mondavi és Philippe de Rothschild báró találta ki és állította elő, hogy a legjobb és legismertebb francia borokkal felvegye a versenyt. A kísérlet sikerült, és az Opus One azóta egyetemesen is az amerikai borok zászlóshajója. Az Opus One olyan bor, amely abból a szándékból jött létre,  hogy olyan szőlőfürtöket szüreteljenek, amelyek talaj és klíma tekintetében optimális környezetre leltek abban a szőlőskertben, ahová ültették őket, ott nagy gonddal nevelik és ápolják őket, és ennek eredményeként teljesen érett, egészséges, kiváló minerális összetételű fürtöket szüretelnek, végül pedig ugyanilyen gondosan sajtolják és érlelik ki őket. Egyszóval, az Opus One – mint azóta már számos amerikai öccse és húga – olyan bor, amelyet nem csak eredetileg francia szőlőfajtákból állítanak elő, hanem olyan elvek szerint is, amelyek jogosan vagy sem, de már francia példaképeit is azzá tették, amit immár több mint két évszázada jelentenek: a dolgok mértékét a vörösbor világában. Ezek azok az elvek, amelyeket először a francia borászok neveztek „terroir“-nak, és amelyeket ma már a világon mindenki így nevez. Egy bort úgy állítanak elő, hogy a talaj tulajdonságai, a szőlőskertben uralkodó mikro- és makroklíma, a szőlőfajta tulajdonságai és – így a puristák a terroiristák között – a borász személyisége is mind-mind megjelenjenek benne. Ez azt jelenti, hogy a bort a tőkén koncentrálják, azaz olyan erősen korlátozzák a hozamot, hogy az ásványok, ízanyagok, tanninok és az összes egyéb, a bor személyiségét meghatározó összetevő optimális mértékben tudjanak felhalmozódni a szőlőfürtökbe. Szüretnél ügyelnek rá, hogy csak egészséges és teljesen érett fürtök kerüljenek a présbe, az erjesztést, fajélesztőkkel vagy nélkülük – itt már eltérnek a vélemények – úgy viszik véghez, hogy a bor aromái és struktúrái optimálisan kibontakozhassanak, és semmi ne vesszen kárba belőlük, végül pedig a kierjedt, fiatal bor fahordóba töltve kapja meg a megfelelő időt és környezetet, amelyek a benne rejlő potenciál kifejlesztéséhez szükségesek. Ne essék félreértés: olyan elvekről, ha ugyan nem ideálokról van szó, amelyektől birtokról birtokra, esetről esetre, ilyen vagy olyan módon a legkülönfélébb okokból eltérnek. Bizony, a bordeaux-i szentélyek némelyikében is láttak már must- vagy borsűrítőt. Használói úgy érvelnek, hogy csak a szélsőséges időjárási körülményeket ellensúlyozzák vele, mint amilyen a túl sok csapadék és a hasonlók, anélkül hogy a terroir-elvtől alapvetően eltérnének. Ebbe most ne menjünk bele. Tény, hogy az Opus One mint a felsorolt elvek alapján készült bor nemcsak az amerikai csúcsgasztronómia és az ottani pénzarisztokrácia ebédlőibe lelt utat, de európai pendant-jaikhoz is. A vén Európában azzal keltett feltűnést és vívott ki elismertséget, hogy fel tudta venni a versenyt a Bordeaux-ból, Toszkánából vagy Spanyolországból származó ikonokkal.

Mármost azt gondolhatnánk, hogy a nagy felzúdulás, amit az EU és az USA közötti borkereskedelmi egyezmény mifelénk kiváltott, abból ered, hogy a vén Európában félnek az Opus One és szellemi öccsei és húgai jelentette konkurenciától. Szó sincs róla; nem a terroir szellemében fogant kézműves konkurenciától tartanak, hanem egy olyan italtól, amelyet előre megadott ízléskoncepciók szerint, ipari eszközökkel, részben az űrhajózásból származó csúcstechnológiák alkalmazásával és évjáratkülönbségektől független, állandó „minőségben“ állítanak elő olyan üzemekben, amelyeket ma már nyugodtan nevezhetünk „borfinomító“-nak is, és „bor“ néven hozhatnak forgalomba, mert alapanyaga továbbra is erjedt szőlőbogyókból áll. Az európai borszektorban nemcsak azért csaptak magasra a hullámok, mert féltek az amerikai csúcsborok minőségétől, hanem mert attól féltek, hogy az ó-európai borfogyasztó többé képtelen lesz különbséget tenni a bor és részint iparilag szimulált származéka között, és krónikus szegénységétől hajtva, a 7,99 eurós badeni pinot noir helyett a mellette kínált olcsó, 3,99 eurós amerikai klónt fogja levenni a polcról, mert ízre az is olyan, mint a bor. Ugyan, gondolhatná és mondhatná valaki, a szellemmel átitatott ó-európai borivó az ő kétezer éves tapasztalatával azért még képes lesz különbséget tenni hamisítvány és eredeti között, és képes lesz előbbit oda meneszteni, ahová legjobb tudomásunk és ízlésünk szerint való: például a legközelebbi klotyóba.* De erről sincs szó. Az európai borászok és borkereskedők ismerik az ő derék fogyasztójukat. Az európai (már) nem bízik meg a másik európaiban. Epheszosz, Athén, Róma, Bizánc, Königsberg, Tübingen, Párizs, Meßkirch, Weimar, Jena, Erfurt, Naumburg, Sils Maria, Bayreuth ide vagy oda, a végén mégiscsak mellé fog nyúlni eggyel, a pinot noir ott marad a polcon, az amerikai plagiátum pedig a bevásárló kosárban landol, és nem csak ott. Ennek a mindnyájunkat fenyegető katasztrófának az okát pedig a boros címkén vélik megtalálni. Azon ugyanis, az aláírt borkereskedelmi egyezmény alapján, nem kell feltüntetni, hogy az amerikai italt forgókúpos kolonnával desztillálták, és mesterséges aromákkal dúsították, a nedves hígításról (felvizezésről) nem is beszélve. Az amerikaiaknak, mondják, ezt mind szabad, és mégis szabad „bor“-t írniuk a címkére, anélkül hogy nekünk egy mukkot szólnának róla, a mi szegény ó-európai borivóink pedig ártatlan tudatlanságukban magukba töltik ezt a löttyöt, ezzel pedig tönkreteszik saját, több mint kétezer éves borkultúrájukat és ezáltal úgymond magukat is – micsoda disznóság! Igen, tényleg az.

Mikor egy terméket forgalomba hoznak egy olyan vidéken, ahol e termék előállításának és tartalmának feltételeiről általános és kötelező érvényű nézetek uralkodnak, akkor tulajdonképpen magától értetődő, hogy az ilyen termékeken, ha azok ezektől a nézetektől eltérnek, utaljanak ezekre az eltérésekre. Hogyan történhetett meg akkor, kérdezheti az ember, hogy az amerikaiaknak éppen ezt nem kell megtenniük, noha európai felfogás és borjog szerint sem forgókúpos kolonnával kezelni, sem mesterséges aromákkal dúsítani, sem vizezni nem szabad a borokat? És az ember csodálkozva dörzsöli a szemét, amikor azt olvassa, hogy Európa legfontosabb bortermelő országai voltak azok, amelyek az egyezménynek éppen ezt a pontját megszavazták: Franciaország, Spanyolország és Olaszország voltak amellett, hogy az amerikaiaknak ne kelljen ráírniuk, mi van a palackban, nem pedig, teszem azt, Anglia, amely úgyis minden disznóságban az amerikaiak pártján áll, vagy Finnország, ahol már mindig is magukba döntöttek mindent, ami alkoholt tartalmaz. Nem, az európai ősmag tette ezt, vagy legalábbis ennek egyes részei. Miért, talán be voltak rúgva? És ha igen, mitől?

Ó nem, szó sincs erről, nem voltak azok berúgva, józanok voltak, de még mennyire! Annyira józanok voltak, hogy még tudtak kettőig számolni, és ezt meg is tették, miután újvilági leszármazottaik, a vén Európához képest szellem- és kultúrtörténeti taknyosok kijelentették, hogy az ő szép ó-európai terroirboraikat többé nem fogják akadálytalanul beengedni az országba, ha cserébe az ő palackba töltött mérnöki teljesítményeik sem jutnak el ugyanolyan akadálytalanul – és az „akadálytalanul“ itt azt jelentette: „bor“-ként, a mérnöki teljesítményre tett utalás nélkül (minő szerénységroham az amerikaiak részéről, így hirtelen!) – az európai polcokra. A vén európaiak megnyitották piacukat az amerikaiak „bor“-nak címkézett mérnöki teljesítménye előtt, hogy az amerikai piac is nyitva maradjon az európai terroir meg még sok minden más előtt. De hát miért, kérdezhetné az ember? Miért nem isszuk meg mi európaiak a mi európai terroirunkat magunk, amivel megkíméljük magunkat az amerikaiak hamis címkével forgalomba hozott mérnöki teljesítményeitől? Csakugyan, jogos és jó kérdés. Talán túl gyorsan engedtünk az amerikai fenyegetések nyomásának? Az amerikaiak vajon könnyelműen, egyik napról a másikra lemondanának időközben újra megkedvelt német rizlingjeikről, a francia terroirról és presztízsről, a palackokba töltött olasz dolce vitáról és a spanyolok gyümölcs- és barrique-bombáiról? Amikor választ keresünk erre a kérdésre, legalább három fontos szempontot kell figyelembe vennünk.

Az első a gazdasági – és a brüsszeli döntéshozók számára alighanem döntő – aspektus. Az Európában termelt borokat, amiket jelenleg az USA-ba exportálunk, rövid és középtávon nem volna képes felvenni az európai borpiac. Az USA a világ második legnagyobb, továbbra is növekvő borpiaca. Az egyezmény elutasítása különösen Franciaországban, Olaszországban és Spanyolországban közvetlen kihatással lett volna számos bortermelő üzem egzisztenciájára. Így hangzott legalábbis a szószólók aggodalma. Csak remélhetjük, hogy döntésüket azt a régi európai bölcsességet szem előtt tartva hozták meg, amely szerint a félelem rossz tanácsadó.

A második szempont a morális, és hogy Brüsszelben erre egyáltalán gondoltak-e, azt nem tudom megítélni. Az eredmény megítélésekor mégis fontos szerepe van. Európa nem az üdvözültek földje, és bortermelői nem Bacchus földi helytartói. Beszéljenek Európában még oly sokat és még oly elkötelezetten terroirról, és hódoljanak még oly odaadóan ennek az elvnek, ezzel együtt Európában is ugyanolyan heterogének a borkészítés alkalmazott módszerei. Magyarán, Európában is jelentős mértékben használnak olyan eljárásokat, amelyeknek terroirhoz semmi közük, mégis megengedettek, és a címkéken semmi nem jelenik meg belőlük. Így Németországban újabban, Franciaországban és néhány más európai országban pedig már hosszabb ideje is szabad must- és borsűrítést (fordított ozmózist) alkalmazni, Európa valamennyi bortermelő országában szabad a borkészítéshez fajélesztőket, enzimeket és baktériumokat használni, ahogyan Európa északi bortermő vidékein, különösen Németországban és Ausztriában megengedett a mikrooxidációs eljárás, ugyanúgy legális és elterjedt a borok savtalanítása, ahogyan a déli termővidékeken meg a borok savtartalmát szabad mesterségesen növelni, néhány országban nem tilos fachipseket használni, a legtöbb európai országban szabad chaptalozni, vagyis a musthoz, a leendő bor alkoholtartalmát növelendő, cukrot hozzáadni - és végül, de nem utolsó sorban létezik még a Württembergben oly kedvelt törkölyhevítés módszere is, amelynél a kékszőlő-törköly szín- és aromaanyagainak kivonásához – jellemzően a trollinger fajta esetében – rövid ideig kb. 80 °C-ra hevítik a mustot, egyúttal minden természetes élesztőt és baktériumot is megölve benne. A svábok mégis évszázadok óta szorgosan kortyolják ezt az ő trollingerjüket, és még senkinek sem jutott eszébe, hogy talán nem is bor, ami a füles kelyhekből a torkukba zúdul. A címkén törkölyhevítésnek és hasonlóknak persze nyoma sincs, és tíz helyi lakosból kilenc nem is tudja, hogyan készült az az isteni trollinger. Hol és miért húzzunk meg határt tehát az amerikai pancsolással szemben, ha nem akarunk saját legális módszereink miatt magyarázkodni?

A harmadik aspektus pedig az európai öntudaté, amelyről szintén nem tudom, hogy Brüsszelben gondoltak-e rá, de amelyről szeretném azt hinni, hogy – ha csak tudat alatt is – lényegesen befolyásolta a döntést. Hogy Európában mennyire fejlett az igaz és a hamis, a jó és a rossz, a nemes és a silány megkülönbözetésének képessége, azt nem merem megítélni. És ezt valószínűleg nem tudják azok sem, akik a borkereskedelmi egyezményért felelősek. Egy valamit azonban – éleslátásból-e, vagy anélkül – mégiscsak megtettek ezzel az egyezménnyel: kinéztek annyit az európai borfogyasztóból, hogy mind a hét érzékét használja, mielőtt borivásra adja a fejét. Valóban nem tudom, mit gondoltak a felelősök, amikor az egyezmény elfogadása mellett döntöttek. Annyi azonban látható, hogy nem az európai eszme és identitás protekcionista megalapozására és körülbiztosítására törekedtek, legalábbis a bort illetőleg nem. Brüsszelben nyilvánvalóan úgy gondolják, hogy az európaiakat sem maguktól, sem az amerikai Mickey egér-bortól nem kell megvédeni. Ha ez nem így volna, rövid és középtávú piaci érdekből, esetleg éleslátásból csakugyan a borivó Nyugat alkonyával alkudtak volna meg. A borkereskedelmi egyezmény ebben az esetben nem volna egyéb, mint a felperzselt borföld cinikus politikájának dokumentuma. Máskülönben abból kell kiindulnunk, hogy Brüsszelben nyilvánvalóan hajlandók magukat és az európai borivókat annak a veszélynek kitenni, hogy mellényúljanak a polcokon, anélkül hogy emiatt rögtön saját borlelkük elvesztésétől és saját borgazdaságuk alkonyától tartsanak. Brüsszelben talán tudnak egy olyan európai emésztő- és immunrendszerről, amely lehetővé teszi az európaiaknak, hogy Isten földjén járjanak-keljenek, anélkül hogy az első útjukba eső, valódi vagy hamis Mefisztó berángassa őket a legközelebbi tisztítótűzbe. Mindenesetre úgy látszik, Brüsszelben megvolt a bátorság, hogy saját báránykáikat bizalmi előleggel vértezzék fel, és arra építsenek, hogy ezt az előleget be fogják váltani. És tették ezt a különböző, újabb és régebbi keletű borbotrányok, no meg a romlott hússal teli hűtőcsarnokok láttán, amelyek tartalma mind a tányérokon kötött volna ki, ha a véletlen nem hozza másképpen. Vagy a régi európai bölcsesség volt az, amely a legújabb kori európai romlottságtól megóvott bennünket? Igen, ez talán csakugyan adhat okot némi reményre. Az európaiak ismerik romlottságra való képességüket, jó kétezer éven át a saját bőrükön tapasztalták, és árgus szemmel figyelik. Tudják, hogy a rosszat nem úgy lehet legyőzni, ha megtiltják. És talán még azt is tudják, hogy „Rossz“ mint olyan eleve nem létezik. És talán még többet is tudnak. Nevezetesen, hogy Amerikát európaiak alapították, és arra a vágyra épült, hogy egyszer s mindenkorra maguk mögött hagyják és elfelejtsék az európai nyomort, teljesen elölről kezdjék, és mindent jobban csináljanak, és hogy az, ami most palackokba töltve visszajön az óceánon át, ezeknek a fáradozásoknak az eredménye, amelyről – bármilyen okból is – úgy gondolják, hogy nem volna jó az otthon maradt, a régi európai eszmékkel viaskodó polgártársakat megfosztani tőle. Az egyik ok, amiért így gondolják, az lehet, hogy egy amerikai palack kinyitása után eztán ki-ki a saját bőrén tapasztalhatja meg, hová vezet, ha túlzásba visszük saját vágyaink kergetését és a felejtést. És nem minden szól amellett, hogy Brüsszelben tévednek, már ha ott egyáltalán szőnek efféle gondolatokat.

Zöldfülű borivóként ugyan ki nem vett és ki nem ivott, talán az európai bor- és élvarisztokrácia egyenes leszármazottaitól eltekintve, törkölyhevített trollingert, trollinger-lembergert, schwarzieslinget, spätburgundert és az úgynevezett német és európai borkultúra más termékeit, anélkül hogy tudta vagy csak sejtette volna, hogy ezek az italok hogyan készültek, bornak, még csak nem is rossz bornak tartotta és mint ilyeneket dicsérte őket, mindaddig, amíg ki nem nyitották a szemét? Ez pedig hogyan történt? Úgy, hogy kimozdult otthonról, és valahol máshol ebben a vén Európában valami mást töltöttek a poharába. A törkölyhevített italokhoz ezután többnyire hozzá sem nyúlt, még akkor sem, ha az az egészségének – merem állítani – nem is ártott. De attól fogva a burgundiai pinot noir vagy éppen a notorikus bordeaux-i volt számára a vörösbor mércéje, míg aztán továbbiak társultak melléjük, olyanok, amelyek rászolgáltak a szemében a vörösbor névre, mi több: ma már akár német vörösborok is lehetnek közöttük, sőt – ki merem jelenteni - még badeniek és württembergiek is, amelyek bizonyosan törkölyhevítés nélkül készültek, és méltán kivívhatják rég nem zöldfülű borivónk nagyrabecsülését. És lehet, hogy egyszer aztán még amerikai borokat is töltöttek a poharába, például fachipsszel kezelteket, amit ő akkor nem tudott, csak esetleg túl opulensnek találta, nem elég karakteresnek, viszont túl kövérnek, esetleg kaliforniai chardonnay-k voltak, aztán pedig, ha szerencséje volt, olyan borokat töltöttek neki, amelyek lelkesedéssel töltötték el, de amelyek készítési módjáról akkor még ugyanúgy nem tudott semmit. Az Opus One talán még nem volt közöttük, de esetleg köztük volt egy Viader, ezzel pedig bezárult volna a kör, hiszen emez is a terroir szellemében készül, és ugyanolyan élvezetes, mint a legjobb európaiak. És bár az amerikaiak mérnöki tudományának valamennyi produktumát soha nem lesz képes beazonosítani, miként az sem lehetséges, hogy minden terroirbor ujjongást váltson ki belőle, azért abból indulhatunk ki, hogy időközben sokat fejlődött az ízlése, így hosszú távon már nem fog tévedni a tekintetben, hogy mi ízlik neki, és mi nem, és fogadni merek, hogy a végén az üres palackok között több lesz az amerikaiak mérnöki tudományát mellőző, mint a vele készült. És el tudom képzelni, hogy brüsszeli képviselőink ugyanígy fogadni mernének a tekintetben, amire most Amerikából számíthatunk. Borivó polgártársaikat mindenesetre – szándékosan vagy sem – rákényszerítették, hogy használják jó öreg európai érzékeiket, ha a jövőben borért nyúlnak, és ezzel kiteszik magukat a tévedés kockázatának – és meglehet, hogy ezzel még jót is tettek velük. Ezzel ugyanis, akarva vagy akaratlanul, akként vették komolyan őket, akinek ők maguk is szeretik látni magukat: ítélőképes, felvilágosult, felelősségtudatos emberekként, akik nem félnek a tévedésektől, hiszen éppen közülük valaki fogalmazta meg a gondolatot, mely szerint „csak az téved nagyot, aki nagyot gondol“, ez pedig legjobb tudomásunk szerint fejleszti az érzékeket. Van tehát remény, hogy a holnaptól a polcokon álló, „bor“-nak címkézett amerikai palack még nem jelenti a Nyugat alkonyát. legfeljebb egy apró mozaikkövet hozzá. Hogy felvesszük-e, vagy a földön hagyjuk, rajtunk múlik. Addig pedig – híres ellenlábasának emlékére - nevezzük egyszerűen így: Locus One.

*

Jegyzetek: 

A mű eredeti címe és megjelenési helye: Horst Hummel: Wein und Sinn. 5 Essays. Stuttgart : Schweikert-Bonn Verlag, 2015.

* Az eredetiben Locus – németül így is hívják a vécét. Erre épül a magyarul visszaadhatatlan „Opus-Locus“ szójáték. (A ford. megj.)