Horst Hummel: Bor és idő (1.)
Fotó: 1749
Horst Hummel: Bor és idő (1.)

A vajdasági sváb gyökerű német író bormeditációinak első része.

A bor lassú.

Hogy ezt meg tudjuk ítélni, egy pohár borra lesz szükségünk. Akkor rájövünk, hogy a bor lassú. Annyira lassú, hogy még nem érkezett meg. Sem hozzánk, sem saját magához.

Egy-egy bor itt-ott már megérkezett. De az gyors volt, többnyire túl gyors. Ezt arról ismerjük fel, hogy magához még nem érkezett meg. Ha pedig egy bor hozzánk is meg önmagához is megérkezett, az ritka kivételes, szerencsés eset.

 

Ha a lényeget nézzük, a bor még nem érkezett meg. Sem magához, sem hozzánk. A bor lassú. A bornak idő kell. Meg fog érkezni magához, és hozzánk is. Nem tudjuk, mennyi idő kell neki. De idő kell neki. Egyiknek több, másiknak kevesebb.

Némely vidékeken az emberek állnak a szőlőhegyeik előtt, és tanácstalanul nézegetik őket. Más vidékeken egyáltalán nem is nézegetik. Megint más vidékeken nézegetik, és azt gondolják, hogy értik őket – pedig nem értik.

És vannak szőlőhegyek, amelyek előtt olyan emberek állnak, akik azt gondolják, hogy értik őket, és tényleg értik. Ezek a szőlőhegyek az idő kezdetén állnak. Belőlük érkeznek majd az első borok, amelyek magukhoz és hozzánk is megérkeznek. A bor a szőlőhegyben keletkezik.

A szőlőhegy öreg. Idő rejlik benne. Ennek az időnek kell a borba jutnia. Ehhez idő kell. A szőlőhegynek megfelelő szőlőtőkék kellenek megfelelő számban, a szőlőtőkéknek pedig idő kell.

 

Voltak idők, amikor nem volt idő. A bor nem az időn múlt. Évről évre bőven termett. És ez nem a megfelelő szőlőtőkék megfelelő számán múlt. Természetesen az időn sem. A szőlőhegy ugyan megkapta a szőlőtőkéit, de olyan borok keletkeztek, amelyek soha nem érkeztek meg magukhoz.

A legtöbbjük hozzánk sem érkezett meg. Oroszországba kerültek. Oroszországnak is idő kell.

A borban lévő idő a bor jelenléte a borban. Hogy a bor a borba jusson, mindennek, ami a bor, el kell jutnia a borba. Ehhez idő kell.

 

A bor a fény találkozása a sötétséggel. A bor a sötétségből jön, a sötétség pedig a fényből. Míg a gyökerek a sötétségből hozzák ki a bort, a levelek a fényből. Míg a levelek beviszik a fényt a sötétségbe, a gyökerek kiviszik a fényre a sötétséget. A fény éppúgy benne van a szőlőfürtökben, ahogyan a sötétség. A borász a szőlőfürtök fényét beviszi a sötétségbe. Ahogyan sötétségüket meg kiviszi a fényre. A fény a gyümölcs sötétségébe rejtett szellem. A sötétség magába rejti a fényt, amely megjelenik benne. A pincében a hordó fogadja magába a sötétséget és a fényt. A hordó a fény és sötétség őrzője. Ugyanúgy, ahogyan a szőlőfürtöt a fény és a sötétség változtatja át azzá, ami, a pincében a fény, és a sötétség változtatja át azzá a bort, ami. Ehhez idő kell.

 

A borba zárt idő a tannin. A tannin színtiszta idő. Az idő boldoggá tesz. A tannin is. A tannin magába rejti a szőlőhegy idejét, és átviszi a borba. Ha hagyják. A tanninnak semmi más nem kell, csak idő, mert a tannin maga is idő. A borba zárt idő.

Az időt sem gyorsítani, sem lassítani nem lehet. Ha egy szőlőtőke a megfelelő szőlőhegyen áll, az idő idővel bejut a borba. A fény és a sötétség ugyan hordozza az időt, de nem gyorsítja fel. A fény és a sötétség ugyan birtokolja az időt, de nem azonos vele. A fény és a sötétség az idő hordozói. A tannin hordozói. Ők viszik a tannint a borba. A bor fény, sötétség és idő.

Ha az idő benne van a borban, az örökkévalóság is benne van. Örökkévalóvá válik. A borral az örökkévalóságot fogadjuk magunkba. Az olyan bort, amelyben benne van az idő, nem felejtjük el. Soha. Beépül az emlékezetünkbe. Vele mi is az örökkévalóság részévé válunk.

 

Ha az idő nincs benne a borban, a bor időtlen. Talán időszerű, de időtlen. Voltak idők, amikor csak időtlen borok léteztek. Ezek a borok azokban az időkben időszerűek voltak. A borba zárt időről való tudás azokban az időkben időszerűtlen volt. Rejtett volt. El volt rejtve az időben. Azoknak az időknek vége. A borba zárt időről való tudás kilép a rejtettségből. Habár lassan, és még nem teljesen, de mégis. És újra mindig vissza is lép, vissza a rejtettségbe. Hogy a borba zárt időről való tudás hová lép be, az nem a tudáson, nem az időn és nem is a rejtettségen múlik, hanem rajtunk.

 

A borba zárt időről való tudás nem belőlünk jön, ő jön hozzánk. Ha engedjük. Ehhez magunkat is el kell engednünk. Ebbe a higgadtságba lép be a borba zárt időről való tudás. Ebben a higgadtságban megőrződik. Ha a higgadtság eltűnik, a tudás elrejtőzik. Az idő borbeli hiányának oka a higgadtság hiánya. A higgadtság hiányának oka a félelem: a jelenléttől való félelem. A higgadtság a jelenlét legmagasabb formája. A jelenlétben nem csak a létezés szépségét éljük át, hanem a végesség rettenetét is. Mivel történetileg tudatlanok vagyunk, félünk a végességtől. A létezés tiszta szépségét akarjuk, a végesség rettenete nélkül. A végesség történeti tudatlanságunk miatt rettenet. Történeti tudatlanságunk miatt szeretjük a létezés szépségét, és gyűlöljük a végesség rettenetét. Történeti tudatlanságunk megakadályozza a higgadtság jelenlétét.

Történeti tudatlanságunk hithez vezet. A hitben a végesség rettenete miatti félelem rejtőzik el, ugyanúgy, mint a borban az időről való tudás.

Így kezdik a borászok azt hinni, hogy az időről való, a borba rejtett tudás nélkül is képesek bort készíteni. Hitüket tudásnak tartják. Azt hiszik, az idő a végesség rettenete miatti félelem nélkül, azaz higgadtság nélkül is bejuthat a borba. A borban lévő időszerűben hisznek, nem az időben. Ezt haladásnak tartják, és úgy hívják: a borkészítés modern módszerei.

Pedig ez merő hiedelem. A borkészítés modern módszerei a félelemből erednek. Történeti tudatlanságuk helyett inkább a borkészítés új módszereinek fejlesztésével foglalkoznak. Így korszerű borok születnek, az idő azonban így soha nem kerül be a borba.

Csak történeti tudatlanságunk legyőzésével jutunk el a borban rejlő időig. Emez a végesség rettenete miatti félelem mögött rejtőzik. E félelem elviseléséhez bátorságra van szükségünk. A bátorság a félelemben van elrejtve. Ha elviseljük a félelmet, a bátorság megmutatkozik, és legyőzzük a félelmet. A történeti tudatlanság helyett a történelem mutatkozik meg mögötte. A történelem az idő borba vezető útjáról mesél nekünk.

Ezt az utat nem lehet lerövidíteni, ahogyan a Föld Nap körüli vagy a Hold Föld körüli útját sem lehet lerövidíteni. Lerövidíteni csak a halálhoz vivő utat lehet. Ez az öngyilkosság.

 

Az idő borba vezető útjának története nem ismer lerövidítést. Ez a történet feledésbe merült. Emlékeznünk kell, hogy felismerhessük. Ahhoz pedig, hogy emlékezzünk, meg kell értenünk, amit elfelejtettünk.

Ez fáj. És mert fáj, nem akarjuk. Azt gondoljuk, tennünk kell valamit, hogy ne fájjon annyira. Tehát teszünk valamit. Ez a tevékenység megakadályozza az emlékezést. Az emlékezés a semmibe lép be. Ettől félünk. Az emlékezés a semmit követeli meg. Nekünk pedig ez a legnehezebb.

Mindannyian ezért teszünk valamit. Mindegy, mit. Mindig akad valami tennivalónk. Csak hogy ne kelljen semmit tennünk, és emlékeznünk. A semmibe belép emlékünk az idő borba vivő útjáról, és vele a higgadtság. Az emlékezés szomorúsággal van tele. Ettől félünk. E félelem ellen csak a bátorság segít: a félelemhez való bátorság. A bátorság a félelemben van elrejtve. Ha van bátorságunk félni, akkor elég sokáig lesz bennünk félelem ahhoz, hogy a félelembe rejtett bátorság megmutatkozzék. Félelem nélkül bátorság sincs.

A félelem a borban is benne van. A korszerű borban. Minél több korszerű bort iszunk, annál jobban eltelünk félelemmel. A félelem tönkretesz bennünket. Tönkretéve már csak félelemből állunk. Ebbe van elrejtve bátorságunk. Amikor teljesen elrejtette a félelem, a szakadék szélén állunk.

 

A szakadék szélén már csak a szakadékot látjuk. Ezért megyünk bele. A szakadékban már nincs mit veszítenünk, kivéve a félelmünket. A szakadékban elveszítjük félelmünket. A félelem elvesztésével talajra lelünk. Erre a talajra lép ki a bátorság. A bátorság emlékezik. Tele van emlékezéssel. Az emlékezés érzelemmel van tele. Az érzelem érzi történetünk nyomát. Bátorságunkkal kinyomozzuk történetünket. Így lesz érzékünk történetünk nyoma iránt. Történetünk nem játék, hanem a sorsunk. Érzékünk mesél nekünk történetünk nyomáról. Történetünk nyomában elbocsáttatunk sorsunk elengedettségébe.

Szabadok vagyunk. De csak a sorsunk elleni vagy melletti döntésben. Más szabadság nem létezik. Ha a bor benne van a sorsunkban, jelen van elengedettségünkben is. Az idő borba vezető útját egyedül a bor történeti jelenléte által ismerjük fel. Ha érezzük ezt a jelenlétet. Ha nem érezzük, a legjobb úton vagyunk. A szakadékba. A bor a legjobb úton van. Időre van szüksége.

*

Horst Hummel: Wein und Sinn. 5 Essays. Stuttgart : Schweikert-Bonn Verlag, 2015.

Az esszé szerzőjéről
Horst Hummel

Svábországban született, dunai sváb gyökerei a Vajdaságba nyúlnak. Jogászként és íróként Berlinben, borászként pedig Villányban él, ahol nem terem trollinger. Borait természetes élesztőkkel, héjon erjesztve készíti, és fahordóban érleli.

A fordítóról
Adamik Lajos (1958)

Fordító, szerkesztő. Legutóbbi fordítása: Christoph Ransmayr: Cox vagy Az idő múlása (Kalligram, 2018).

Kapcsolódó
Horst Hummel: Bor és értelem. A bor történetiségéről (2.)
Horst Hummel: Bor és mámor. Utazás az ötödik dimenzióba (3.)
Horst Hummel: A nyelv, a bor, a konyha és a nyelv. Kirándulás a sváb időszámítás kezdeteibe
Horst Hummel: Locus One avagy a Nyugat alkonya