A borban olyas valamit élünk át, ami hozzánk hasonlóan történeti. Amikor a borról gondolkodunk, igazában azt firtatjuk, hogy mennyire tesz eleget ennek a történetiségnek. Történetiségen nem historicitást, folklórt vagy hagyományt értünk. A történetiség azt jelenti, hogy a bor olyan feltételek hatására jön létre, amelyek maguk is keletkeznek és elmúlnak, és ez rá is kiterjed, mihelyt elkezd borrá válni.

A történetiség nem más, mint az időben zajló keletkezés-elmúlás. Az összes olyan feltételnek, amiből bor lesz, megvan a maga ideje. Ez már a talajnál kezdődik, amely lehet bármilyen idős, mégsem statikusan, öröktől fogva és ugyanúgy volt, van és lesz, hanem állandóan konkrét adottságainak megfelelően hozza létre a bort. Néhány millió évvel korábban más, talán semmilyen bor sem született volna ebből a talajból, és ez néhány millió év múlva ugyanígy lesz. Pillanatról pillanatra minden megváltozik, még ha számunkra észrevehetetlenül is. Ehhez járul a szőlő, az éghajlat, az időjárás és a borász más- és másféle időbelisége.

A történetiség azonban még többet is jelent. A leglényegesebb, amit a bor történetiségében átélünk, az értelem. Csak ez az értelem teszi azzá a bort, ami képes minket annyira megigézni, föllelkesíteni és megérinteni. A borban megmutatkozik, hogy a feltételéül szolgáló történetiségek értelmesen működtek-e együtt, vagy sem. Ezt az értelmet vagy a hiányát érzékileg észleljük. Ízleljük, érezzük, magunkba szívjuk. Ez a sikerültség teszi, hogy a borivók és borírók olyan elragadtatottan írnak, beszélnek és áradoznak a borról, filozófusok filozofálnak, költők költenek és dalnokok dalolnak róla. Ez a történeti sikerültség érleli ki az olyan bort, amely boldoggá tesz. A boldogság pedig nem a bor jó ízének következménye, több annál: magának a sikerültségnek az átélése. Kiteljesedés, anyagiasult időbeliség, értelem. Az értelem boldogság. A boldogság örökkévalóság. A boldogságban a pillanat a végtelenbe tágul, így nem marad hely az időnek. Elenyészik. A boldogságban eltűnik a mulandóság. Ebben a pillanatban az örökkévalóság jár át minket. Felviláglik bennünk. Ám semmilyen boldogság nem tart örökké.

A boldogsághoz az is hozzátartozik, aki éppen boldog. A boldogságélmény a történeti sikerültség különböző kiteljesedéseinek találkozása, amelyek közül legalább egynek boldogságképesnek kell lennie. Nem elég, hogy a borban sikerült valami. Kell valaki olyan is, aki észreveszi.

A bornak ivóra van szüksége, akiben ugyancsak értelmesen kiteljesedik valami. És nem csak bármi. Tudnia kell a borban bekövetkező sikerülés lehetőségéről, és tudnia kell, hogy ez a pillanat mikor jön el. Ez az értelemképesség maga a történetiség kiteljesedése az ivóban, aki csak ettől válik boldogságképes lénnyé. Csak így történhet meg benne a boldogság a borban kiteljesedő értelemmel való találkozás pillanatában.

Addig sok minden félresikerülhet. Az ivóban és a borban is. Hogy mindaz, ami van, van, még nem jelenti azt, hogy értelmes is. Csak azt jelenti, hogy megvan a lehetősége.

Minden bornak megvannak a csak neki megadatott lehetőségei, hogy borrá váljon. És csak ezek vannak neki, több egy sem. Csak egy vagy-vagy van. A bor vagy borrá válik, vagy semmi nem lesz belőle. Olyan nincs, hogy csak kicsit váljon borrá. Olyan viszont van, hogy félresikerüljön.

Ha megmarad saját lehetőségein belül, a bor elindult az önmagához vezető úton. Ezt az utat mi a bor autopoietikus folyosójának hívjuk. Ha letér róla, segítségre van szüksége. A bor autopoietikus képessége az őt feltételező történetiségek értelmes együtthatásának a következménye. Ezekből a bor önmaga iránti hajlamának túláradása jön létre, ami nem egyéb, mint az értelmesen találkozó történetiségek esetén állandóan gyarapodó értelem. E gyarapodás eredete magában a történetiség értelmében van, amely mint lehetőség történet előtti. Egyszersmind azonban szükségszerűség is.

Hacsak Isten nem vetett kockát. Mert ebben az esetben véletlen volna az értelem megtapasztalása az átélt történetiségben. Az értelemről értekeznünk éppúgy értelmetlen volna, mint egyáltalán gondolkodni. Mert akkor már maga a körülmény, hogy gondolkodunk, merő véletlen és az értelem szükségszerűségétől megszabadult volna, azaz tetszőleges.

Az érintettek közül a borász az egyetlen, aki ezeknek az összefüggéseknek tudatában lehet, Sok ideje azonban neki sincs rá. A bort feltételező történetiségek közül – magát a bort is beleértve, legalábbis, ha az valóban nagy bor – ő a legmulandóbb. Mégis ő az egyetlen, akinek, már ha egyáltalán képes rá, az értelem borban végbemenő kiteljesedése – meg ennek lehetséges ellentéte is – a kezében van.

A történeti adottságokhoz, amelyek sem magukat, sem a többi résztvevőt nem ismerik fel, az időbelileg legsebezhetőbb esetben az érző és értő, legjobb esetben a megismerő borász társul. A lánc időbelileg leggyengébb szeme nélkül semmi nem működik. A megismerés az, ami ezt a láncszemet az egyébként erőfölényben lévő természettel szemben erőssé teszi. Csak ő mondhat bármit is arról, hogy valahol, valamikor és valahogyan egyáltalán létrejöhet-e bor. Ahol évmilliókig sem a természet, sem a civilizáció, sem a kultúra nem hozott létre bort, felbukkan egy ember, szőlőt ültet, és olyan borokat termel, amelyek a legelragadtatottabb szavakra késztetnek.

A történetiség borban végmenő ilyenfajta kiteljesedésének legszebb példáit éppen az egyébként annyira történetietlen Ausztráliában találjuk. Ezekben a borokban azonban nem csak a történetiség sikerülésének jelenségével találkozunk. A legizgalmasabb, amit a sikerült bor kínál nekünk, az értelem-kiteljesedés lehetőségének benne megtestesült ismerete, mely lehetőség a borásznak sajátja volt, most pedig a borban sikerültségében mutatkozik meg nekünk. Izgalmas, mert – amennyiben a borászt eme képességének fényében, hogy a sikerült borhoz vezető lehetőségeket felismerje, ugyancsak a természet sarjának tekintjük – a természetnek már őt is magában kellett hordoznia a megismerő lény lehetőségeként, jóval azelőtt, hogy ember és bor létezett. A sikerült borban az a lenyűgöző jelenség szól hozzánk, hogy megismerés nélkül egyfelől nem juthatunk el az értelemig, a világnak viszont, amely idősebb, mint az értelemképes ember, már (az ember) színre lépése előtt magában kellett foglalnia az értelem lehetőségét. Lehetőség nélkül sikerülés sincs. A lehetőség egyedül azonban nem elég. Máskülönben a világ kénytelen lett volna megbarátkozni a gondolattal, hogy minden lehetőség ellenére értelemmentes lehet. Ez azt jelentené, hogy a világnak alkalmasint saját magának képesnek kellene lennie értelemmentesnek elgondolnia magát. Mindama lehetőségek ellenére, amelyek képzelőerőnknek kínálkoznak, gondolkodásunk eleve kizárja ezt a lehetőséget, különben önmaga számára értelmetlenül elgondolhatónak kellene lennie; egy értelemmentes világ elgondolásának tehát önmagát is értelemmentessé kellene nyilvánítania. Ennek a magát nem gondolkodó emberként elgondoló ember volna a következménye. Elgondolhatatlan. Ennek következményei vannak. Nemcsak a bor van alávetve az önmagához vezető kényszernek, vagyis a történetiség értelmes kiteljesedésének, hanem maga a gondolkodás is. Ember és világ egyaránt az értelem túszfogságában vannak. Ezzel pedig eljutottunk a cselekvéseink hajtómotorjául szolgáló értelmetlenség forrásához. Ki az, aki szeret túszfogságban lenni?

A sikerült borból nem csak egy idő feletti lehetőség szól az értelemhez; ez a lehetőség egyszersmind a szükségszerűséggel társul, amely történetiségében teljesedik ki. A sikerült borban és a neki köszönhető boldogság pillanatában annak a megsejtését éltük át, ami e bort akkortól fogva, amikor még semmi nem volt, nemcsak lehetségessé, hanem szükségszerűvé tette, és nem is csak őt. Az ilyen borban a boldogság szükségszerűséggel társult lehetőségét éljük át, mely boldogság történetiségében, azaz a mulandóságban való értelmes jelenlétében mutatkozik meg nekünk, és mégis csak az értelem olyan szükségszerűségével együtt elgondolható, amely maga nincs alávetve az időbeliségnek. Az ember nemcsak a boldogság lehetőségében él, rá is van kárhoztatva. Minden más értelmetlen.

Míg szemünk előtt a mulandóság zajlik, amelynek mi is részei vagyunk, éppen ezt csak azért tudjuk elgondolni, mert fel kell ismernünk, hogy a végesség számunkra csak az értelem szükségszerűségéről való idő feletti tudásban elgondolható. Ez azt jelenti, hogy éppen ez az értelemmel teli végesség, ahogyan az ősrobbanás óta éljük át tér-idő szerkezetünkben, mint szükségszerűség végtelen. Ahogyan az értelem szükségszerűsége szükségszerűen előbb megvolt már a mi tér-idő szerkezetünk előtt is, ugyanúgy túl is fogja élni.

Ezért elgondolható, hogy a következő ősrobbanás után létezni fognak olyan értelemképes lények, amelyek élvezni fogják a bort. De nem biztos. Épp így lehetséges, hogy valami más ihatóra lelnek, amelyben értelmesen teljesedik ki a történetiség. Gondolatilag akkor azonban az ezt feltételező szükségszerűségnek is szükségszerűen léteznie kellett volna már a mi ősrobbanásunk előtt, éppen mivel az idő feletti, amely mindig történetileg teljesedik ki, idő feletti. Ám hogy az idő feletti van-e olyan nagyvonalú, hogy minden szükségszerűséget minden végességben lehetővé tegyen, azzal a következménnyel, hogy egyféle véletlen volna, hogy a boldogságot az ősrobbanás óta a borban éljük át, nem pedig egy vagy több másmilyen iható szervesülésben, azt a gondolkodás szükségszerűen nem képes megválaszolni, mivel – még ha történetiségében az idő feletti teljesedik is ki, és ezáltal értelmesnek mutatkozik –, tér- és időbeli jelenségként a végességben bontakozik ki, és emiatt – legalábbis teljességében átlátva – nem képes megragadni az idő felettit. Talán éppen a mi szükségszerűségünk érett meg, vagy más okból volt soron. Egyelőre azzal kell vigasztalnunk magunkat, hogy legalább a borig eljutottunk, amely sikerült változataiban lehetővé teszi nekünk, hogy visszapillantsunk az idő kezdete előtti eredetébe és vele mindannyiunk eredetébe, az idő felettiség szülőhelyére, a semmibe, amely képzeletünk számára magától értetődően megközelíthetetlen.

A sikerült bor pedig leginkább azért a vigaszért szerethető, amit azzal nyújt nekünk, hogy benne átélhetjük: az értelmesen kiteljesedő történetiségnek nem kell félnie önnön végétől.

*

A mű eredeti címe és megjelenési helye: Horst Hummel: Wein und Sinn. 5 Essays. Stuttgart : Schweikert-Bonn Verlag, 2015.