Horst Hummel: Bor és mámor. Utazás az ötödik dimenzióba (3.)
Fotó: Pixabay / BeJan
Horst Hummel: Bor és mámor. Utazás az ötödik dimenzióba (3.)

A Villányban borászkodó német szerző nagyesszéjének harmadik része.

Aki bort mond, annak mámort is kell mondania. Bacchust csak mámorosan tudjuk elképzelni, ahogyan Dionüszoszt és Pánt is. Mindhármukat a bor tette azzá, akik voltak, és a mámor. Aki bort iszik, többé vagy kevésbé, de mindig megmámorosodik.

Mámor és mámor között azonban különbség van. A mámor lazítja kötődésünket a szöveghez, amely morális fűzőjébe szorítja az embert. Ezt a lazulást a megmámorosodott a morál elvárásaitól való megszabadulásként éli meg. A bor a szöveg értelmében ezért csak abban a mértékben jótékony, ahogyan a pap az úrvacsora során méri a hívőnek. Ebből soha nem lesz mámor.

A mámor többet követel. Csak az a kérdés, hogy miből. Aki csak a gúzsból való szabadulást keresi, az erősebb vagy mindenesetre más szerhez nyúl, de nem a borhoz. A borban ugyanis a szépségében elrejtőző értelem nyilatkozik meg. Az istenek tudják ezt. Az iszákosnak ez mindegy. Az értelem az utolsó, amit keres. Mindenki más számára viszont éppen ennek az értelemnek a megismerése nyitja meg a mámorhoz vivő utat. Ez a királyi út. A mámorban az értelem beáradása nyílik meg a borivónak. Ezt a beáradást azonban csak az értelemképes borivó élheti meg.

 

A bor nem való mindenkinek. A szépség sem. A bor elitárius ital. Az általa okozott mámor kiváltság. A tehetséges borivó a mámor idejére az istenek közelébe képzelheti magát. Innen új rálátást kap magára és a világra. Ebből aztán úgy táplálkozhat, mint egy álomból. Ami ott megnyílik neki, az egy új dimenzió.

A mámor emléke ennek a dimenziónak az emléke. A mámorban a tehetséges ivónak nem csak az értelem nyílik meg, amelyet józanul nem talál meg olyan könnyen, hanem az ötödik dimenzió élménye is. A mámorban átmenetileg kiemelkedik a keletkezés és elmúlás összefüggéséből. Halhatatlanná válik, és így tekint magára és a világra. Az elmúlás szorongató tudatától megszabadulva, derűsen tekint le a halandók világára. Onnan származik a bor, amely felrepítette az istenek birodalmába.

Ez a bor pedig szép. A borivó szépséggel eltelve, térből és időből kiemelkedve tekint a világra. Az örökkévalóság távlatából az istenek szemével látja a világot. Egyszeriben felismeri azokat az extatikus erőket, amelyek létrehozták nem csak őt magát, de minden más létezőt is. A mámor extázisában ő maga is újra azzá a természeti erővé válik, amely létrehozta, eggyé olvad vele, maga is Természet Anyává válik. A szőlőheggyé válik, ahonnan a bor származik, a szőlősgazdává és a szőlővé. Tudja, hogy a szőlősgazda milyen fortélyokkal tudta azzá érlelni a bort, ami. Tudja, hogy a természet erői hogyan játszottak össze a szőlősgazda tudásával és képességével. Ezt érzi a boron, és ez megmámorosítja. Ez mámorosítja meg: hogy részesedik a természet extatikus erőiből, amelyeknek ő maga is része. Az extázis idegszála, extatikus természet maga is. Extatikus értelem. Ez az értelem az, amely megmámorosítja.

Magasleséről ugyanis nem csak a bort ismert fel, hanem saját magát is. Olümposzi magasából felismeri halandó voltát, akit állandóan igénybe vesznek az értelem elvárásai és követelményei. Felismeri a benne jelenlévő szépséget, vagy e szépség hiányát. A mámorban nem menekülhet tovább maga elől. Ezért mondanak igazat a részegek. Minél szebb a mámor, annál igazabb az igazság.

 

Ha elmúlt a mámor, a kijózanodás jön. Egyetlen mámor sem tart örökké. Ha nem vitte túlzásba, a borivó még emlékezik rá, hogy milyen volt halhatatlannak lenni, és az istenek között időzni. Akkor megérte az utazás. A borban és mámorban  szerzett értelemtöbblet hasznára lesz a keletkezés és elmúlás mindenapjaiban.

Ha túlzásba vitte, veszített. Akkor csak a morál szövegének fogságából szabadult ki egy pillanatra. Ebben az egy pillanatban pedig csak öregedett. Mert mialatt kiszabadult a mulandóságból, nemhogy megáradt volna benne az értelem, de elillant előle. A mámorban csak kevesebb lett. A mámor ilyenkor ahhoz az igyekezethez hasonlít, amikor racionalitás révén próbálunk menekülni keletkezés és elmúlás összefüggése elől.

 

A racionalitás kezdettől fogva azon iparkodik, hogy eszközeivel kiszabadítsa az embert az örök keletkezés és elmúlás parancsuralmából. Amíg az istenek ismerik az utat, amely a borba rejtőző szépségen át a halhatatlanságba vezet, addig a racionalitás józanságot prédikál.

És ez még nem minden: a racionalitás üzletel is a józansággal. Az ő számára a halhatatlanság mennyiségi probléma, amit technikailag old meg. Éppen úgy, mint az olyan mámor, amely szintén csak a morál fűzőjéből való kiszabaduláshoz szükséges mennyiség iránt érdeklődik. A mennyiségi mámor - ugyanúgy, mint a racionalitás – a szépség megkerülésével igyekszik halhatatlanságot elérni. Úgy is néznek ki. Ezért fordultak el tőlük régen az istenek. Nekik csak Isten maradt.

Az istenek közben az értelemképes borivóval együtt ünnepelnek az ötödik dimenzióban. Az ötödik dimenzió az atmoszféra. Ez a mindent eldöntő dimenzió. Bacchus, Dionüszosz és Pán elsősorban és mindenekelőtt: atmoszféra. Döntően ezen múlik, hogy a másik négy dimenzió egyáltalán létezhet. Megfelelő atmoszféra nélkül nincs ősrobbanás, nincs tér, nincs idő és nincs mámor. A mámorban uralkodó  atmoszféra a harmónia, amely általában is minden keletkezés oka. Harmónia nélkül nincs keletkezés. A tudomány által mindmáig megválaszolatlan, és általa valószínűleg nem is megválaszolható kérdésre, hogy mi váltja ki azt a pillanatot, amikor az elektron letér a pályájáról, az atmoszféra a megoldás.

Az elektron akkor tér le pályájáról, amikor neki tetszik. És akkor tetszik neki, ha az atmoszféra harmonikus. Hogy ez mikor van így, azt senki nem tudja előre. Ám ha ez az atmoszféra létrejön, minden a feje tetejére áll. Akkor az elektron pályát változtat, energiák szabadulnak fel, egyszeriben minden más lesz. Akkor megváltozik a világ. Eredendően is csak akkor keletkezett, amikor az atmoszféra harmonikus volt. Az atmoszféra, amit az értelemképes borivó él át átszellemült mámorában.

 

Míg az iszákosok a valóságukat meghatározó szövegtől akarnak akarnak szabadulni mámorukban, az értelemképes borivó igyekszik hozzáférni a valósághoz, amelyből ténylegesen származik. Neki az iszákossal ellentétben egyáltalán nem mindegy, hogy mit iszik. Ezért folyamodik a borhoz, mégpedig jó borhoz. Ebben nem csak a szépséget éli át, de a jó bor őt is szembesíti. Éspedig saját magával. Éppen a szép borral való találkozásban ébred saját esendőségének és csúnyaságának a tudatára. Ehhez nem mindenkiben van meg a bátorság. Ezért a jó bor sem való mindenkinek. Az igazság lényege ugyan a szépség, de az igazság nagyon kegyetlen is lehet.

Az iszákos ezért gyáva, az értelemképes borivó pedig hős. Csak ő mer nekivágni az utazásnak, amely elviszi őt abba a dimenzióba, amelyben megtud valamit azokról az ősokokról, amelyekből nem csak ő, de minden más is származik. Ott bepillantást kap abba, ami őt igazán történelmi lénnyé teszi. Bepillantást kap a szépség iránti felelősségbe, amelynek viselője. Ezért számít a bor Amerikában elsősorban alkoholnak és ezzel drognak, amit ellenőrizni kell, és az, aki használja, fogyasztónak, akire ugyanez a sors vár.

 

Egy olyan országban, amely az emlékezet hiányára alapozza identitását, az ötödik dimenzióba való bepillantás természetszerűleg tabu. Ezért írják rá ott minden boros üvegre, hogy terhes nőknél a borfogyasztás maradandó károkat okozhat a keletkező életben. Szépségről és ötödik dimenzióról egy szót sem ejtenek. Mégis minden címkén ábrázolják Bacchust vagy Dionüszoszt. Így teremtik meg a látszatot, hogy a palack tartalmának valami köze lehet az istenekhez vivő úthoz. Ezzel már el is érték céljukat. A látszat csal. Jobb, ha a valóság nem következik be. Különben még a határtalan lehetőségek országában is rálátás nyílhatna az ötödik dimenzióra. és hogy akkor mi történik, azt senki nem tudhatja.

Ezért jobb, ha a bor továbbra is drog marad, Dionüszosz pedig illúzió. Ezért van az is, hogy a bor az Egyesült Államokban nem keletkezett, hanem csinált valami. A borászokat ott nem borásznak hívják, hanem borcsinálónak. A borcsinálók mindent megtesznek a csinált borért. Gépeik vannak, amelyekkel összes alkotórészére szét tudják szedni, és újra össze tudják rakni a bort. És ezt meg is teszik. Az eredmény, mondják, jobb, mint bármi, amit a természet képes produkálni. A természet hibákat csinál, mi nem. Az élet értelme, hogy legyőzzük a természet által produkált hibákat. Mi ezt tesszük. Megcsináljuk a tökéletes bort, és aki iszik belőle, a mennyországot éli át.

Aki ezt elhiszi, az elveszett ember. Aki egy ilyen palackot kinyit és kiürít, az illúzió világába lép be. Ott minden lehetséges. Csak hinni kell benne. Ez az igazán hihetetlen, hogy a racionalitás világa a hit világa. A racionalitás vallás. Isten nélküli vallás, egyfelől – ám olyan, amely helyet hagy Istennek, mi több, égető szüksége van Istenre, mert különben túl hűvös volna egy teljesen kiszámított világban.

 

Amíg az élet még a keletkezés, lét és elmúlás szervesen extatikus folyamata volt, az ebből való részesedés legmagasabb formája az odaadás volt. Ehhez segítette hozzá az embereket a bor, amely átsegítette őket a mámorba, ami nem egyéb, mint  tiszta odaadás. Feloldódás abban, ahonnan minden jön, és ahová minden tart. A mámor a bizalom legmagasabb formája. Bizalom az élet mint értelmesen és szervesen extatikus folyamat iránt, amelyre rá kell bíznunk magunkat. Aki ebben bízik, az egyszer-egyszer kis időre nyugodtan feladhatja az ellenőrzést, és átevezhet oda, ahol nem csak a romantikusok sejtették a valódibb valóságot, és lelték meg a boldogságot. Aki el akar tűnni, vedel, aki bízik, iszik. Éspedig abból, amit az hozott létre, amiben bízik.

 

Ezért iszik az ivó bort, míg az iszákos vedel, mindegy, hogy mit. A borivó tudja, hogy szépség csak akkor, abban és abból a szervesen eksztatikus folyamatból keletkezik, ami az élet maga. És semmi másból. Kiváltképp nem annak az utánzásából, amit egy civilizáció tart számon mint szépet. A szépségnek ezek a derivátumai vagy inkább szurrogátumai termékek, amelyek fogyasztásra vannak szánva. Azok pedig, akik ezt teszik, fogyasztók. Nem többek, és nem kevesebbek. És ők vannak többségben. Ezért igazuk van, és ezt meg is tudják okolni a racionalitásból merített érvekkel. A tehetséges ivót ez nem érdekli, az istenek ámulnak. Ámulnak a szurrogátumok racionalisták által megnyitott színházán, ahol a gyártók  szurrogátumokkal helyettesítették az isteneket, miután kulcsra zárták az ajtót a fogyasztó mögött. A fogyasztó azóta egyfolytában meredten bámul a gyártók színpadára, és néha-néha, ha unatkozni kezd, vagy ha a színházban hideg lesz – márpedig a fogyasztó hamar unatkozni kezd, és könnyen fázik -, megenged magának egy-egy kortyot a gyártók által pontosan erre az esetre gyártott, palackokba töltött termékekből, amiket a színpadon mutogatnak neki. A színjáték annyira tökéletes, hogy az istenek és velük a tehetséges ivók is megirigyelhetnék, ha nem volnának bölcsebbek. De mert bölcsebbek, kint vannak, ott, ahová a fogyasztó a gondosan bezárt ajtók miatt már alig és csak nehezen jut ki. Ott kint a tehetséges ivók, ha megint eljött az ideje, az istenekkel együtt ünneplik az odaadás ünnepét, és megmámorosodnak a jó bortól, amely mindannyiszor újból emlékezteti őket részesedésükre a végtelen szépséget létrehozó természeti erő szervesen extatikus folyamatából.

*

A mű eredeti címe és megjelenési helye: Horst Hummel: Wein und Sinn. 5 Essays. Stuttgart : Schweikert-Bonn Verlag, 2015.

Az esszé szerzőjéről
Horst Hummel

Svábországban született, dunai sváb gyökerei a Vajdaságba nyúlnak. Jogászként és íróként Berlinben, borászként pedig Villányban él, ahol nem terem trollinger. Borait természetes élesztőkkel, héjon erjesztve készíti, és fahordóban érleli.

A fordítóról
Adamik Lajos (1958)

Fordító, szerkesztő. Legutóbbi fordítása: Christoph Ransmayr: Cox vagy Az idő múlása (Kalligram, 2018).

Kapcsolódó
Horst Hummel: Bor és idő (1.)
Horst Hummel: Bor és értelem. A bor történetiségéről (2.)