5 remek életrajzi film írókról az elmúlt évekből
5 remek életrajzi film írókról az elmúlt évekből

Az írók régóta kedvenc témái a filmeseknek. Ezúttal öt újabb életrajzi filmet mutatunk be, melynek főhősei a világirodalom olyan kultikus rajongással övezett figurái, mint a Nobel-díjas chilei költő, Pablo Neruda vagy a huszadik század legjobb kísértethistóriájának szerzője, Shirley Jackson.

 

Neruda

2016-ban Pablo Larraín két kiváló életrajzi filmmel is jelentkezett. A Jackie-ben John F. Kennedy amerikai elnök özvegyének, Jacqueline Kennedynek a gyásszal való küzdelmét és férje politikai hagyatékának továbbviteléért vívott harcát ábrázolta szívszorító módon, a Cannes-i Filmfesztivál Rendezők Kéthete nevű szekciójában debütált Neruda című filmben pedig a világhírű chilei költőnek, Pablo Nerudának állít emléket, aki 1971-ben „a latin-amerikai költészetben betöltött kiemelkedő szerepéért” vehette át az irodalmi Nobel-díjat. A legjobb idegen nyelvű film Golden Globe-díjára jelölt alkotás az 1940-es évek második felének viharos politikai életébe kalauzol bennünket, amikor is az eredetileg Ricardo Reyes néven született diplomata-költő a kommunista párt elkötelezett tagjaként üldözötté vált saját hazájában, ezért előbb bujkálnia, majd menekülnie kellett. Az elismert chilei rendező filmje mintha a Kapj el, ha tudsz! lírai változata lenne, hiszen a Neruda középpontjában az a macska–egér-játék áll, melynek során az Óscar Peluchonneau nevű fiatal rendőr (Gael García Bernal kiváló alakításában) próbálja kézre keríteni az elveihez felettébb ragaszkodó költőt (Luis Gnecco), aki egy lépéssel mindig előtte jár.

A filmben visszafogottan pikáns ízelítőt kapunk a chilei költő hedonizmusából és nők iránti rajongásából, de láthatjuk azt is, amint papírra veti tizenötezer soros, Dél-Amerika történelmét összegző főműve, a Teljes ének (Canto General) bizonyos részleteit. Az emlékezetes fináléban pedig lóháton hagyja el szülőhazáját, és menekül az Andokon keresztül Argentínába – ezt az utazást évtizedekkel később a Nobel-díj átvételekor elmondott beszédében is felidézte. A költői szépségű felvételek mellett a film líraisága Óscar Peluchonneau fennkölt narrációjából táplálkozik, aki az elhúzódó embervadászat során egyre közelebb kerül Pablo Neruda költészetéhez, illetve mitikus rajongással övezett alakjához, akinek felolvasását 1945-ben százezer ember hallgatta végig a São Pauló-i Pacaembu Stadionban. Pablo Larraín kettejük ellentmondásos viszonyában irodalom és politika, halál és emlékezet, illetve valóság és fikció viszonyát vizsgálja, miközben fülünkben mindvégig ott csengenek a filmben is többször elhangzó felejthetetlen verssorok: „A legszomorúbb verset tudnám ma éjjel írni.”

 

Mary Shelley – Frankenstein születése

Mary Shelley mindössze húszéves volt, mikor a neve feltüntetése nélkül 1818-ban először megjelent Frankenstein című gótikus regénye. A műből számtalan mozgóképes feldolgozás készült az elmúlt évtizedek során, melyek közül a leghíresebb James Whale 1931-es azonos című adaptációja; 1994-ben Kenneth Branagh rendezett belőle filmet (Mary Shelley: Frankenstein), a legutóbbi adaptációt pedig Paul McGuigan skót rendezőnek köszönhetjük, aki 2015-ben álmodta nagyvászonra az örökérvényű történetet Daniel Radcliffe és James McAvoy főszereplésével Victor Frankenstein címmel. Ám nemcsak a tudós Frankenstein és az általa teremtett szörnyeteg, hanem Mary Shelley figurája és a regény megszületésének szokványosnak nem nevezhető története is régóta izgatja a filmesek fantáziáját. A tizenhat éves Mary Shelley 1814-ben szeretett bele Percy Bysshe Shelley költőbe, majd két évvel később Genfbe utaztak, ahol egy egész nyarat töltöttek Lord Byron és egy fiatal orvos, John William Polidori társaságában. Az esős-viharos idő miatt gyakran napokig nem hagyhatták el a házat, ezért Lord Byron kitalálta, hogy mindenki írjon egy rémtörténetet – ekkor és itt született meg Frankenstein rendkívüli története.

A Genfi-tó partján történt világirodalmi jelentőségű vetélkedésből Ken Russell 1986-ban rendezett egy kiváló horrorfilmet Gótika, avagy a szellem éjszakája címmel, de ugyanezek a legendás események képezik Haifaa al-Mansour kosztümös filmjének a középpontját is. Szaúd-Arábia első női rendezőjének második egész estés játékfilmjét 2017-ben mutatták be a Torontói Nemzetközi Filmfesztiválon. Elle Fanning játszotta az eredetileg Mary Godwin néven született írónőt. Haifaa al-Mansour érzelemdús és emelkedett alkotása elbeszélésmódját és formanyelvi megoldásait tekintve szokványos életrajzi mozi, amely azonban nemcsak a Frankenstein című regény megszületését ábrázolja érzékletesen, hanem Mary Shelley és édesapja, a könyvkiadó-filozófus William Godwin viszonyát, illetve a férjéhez fűződő viharos és szenvedélyes kapcsolatát is. A hiteles korrajz és a szemet gyönyörködtető jelmezek teszik emlékezetessé ezt a filmet, amelynek legnagyobb érdeme, hogy azt az úttörő jelentőségű folyamatot is bemutatja, melynek során Mary Shelley bátran szembeszállt a női írókat nem igazán értékelő társadalom korabeli felfogásával, kiállt művéért és saját szerzői identitásáért, aminek köszönhetően a Frankenstein második kiadásának borítóján végre helyett kapott az írónő neve is.

 

Colette

A 2018-as Sundance Filmfesztiválon debütált Wash Westmoreland életrajzi filmje, amely Sidonie-Gabrielle Colette francia írónő fél évszázados irodalmi pályafutásának első nagy fejezetét meséli el. A könnyed és szórakoztató kosztümös filmben megismerhetjük az írónő húszas éveinek legfontosabb magánéleti és szakmai eseményeit, írói magára találásának, illetve öntudatra ébredésének és első férjével kötött házasságának viharos történetét (életének szintén erről a szakaszáról tudósít az 1991-es Így lettem Colette című mozi is). Colette több szempontból is történelmi jelentőségű figurája a francia irodalomnak, hiszen ő volt az első írónő, aki a Goncourt Akadémia tagja lett, és az első nő, aki 1951-ben, 81 éves korában bekövetkezett halálakor állami temetésben részesült. Néhány hónappal korábban a New York Times közölt kritikát gyűjteményes novelláskötetéről, itt a legnagyobb élő francia írónak nevezték, „aki akkor is annak számított, amikor Gide és Proust még élt”.

A Megmaradt Alice-nek és A csendmadár című filmek angol rendezője érzékletes emléket állít Colette-nek, aki 1893-ban ment feleségül a Willy művésznéven publikáló Henry Gauthier-Villars-hoz. A nála tizennégy évvel idősebb férfi az irodalmi szalonok hírhedt figurája volt, aki meglehetősen zsarnoki módon járult hozzá Colette tehetségének kibontakozásához: anyagilag súlyosan megszorulva bezárta feleségét egy szobába, ahonnan csak a megfelelő számú oldalak megírása után engedte ki. Willy nevén jelent meg Colette négyrészes, önéletrajzi elemeket és sikamlós pillanatokat felvonultató Claudine-sorozata, amely a századfordulót követő évek egyik kirobbanó sikere lett. Férje egyébként leszbikus vonzalmának kiteljesedését is támogatta, romantikus kapcsolat fűzte többek között III. Napóleon féltestvérének lányához, a Missy becenevű Mathilde de Mornyhoz, akivel együtt pantomimművészként is rendszeresen felléptek – egyik hírhedt előadásuk során a színpadon csókot is váltottak, amivel óriási botrányt okoztak a közönség soraiban. Keira Knightley-nak kifejezetten jól áll az öntudatos és bátor írónő szerepe, akit 1948-ban irodalmi Nobel-díjra is jelöltek, leghíresebb kisregényéből, a Gigiből 1958-ban pedig egy kilenc Oscar-díjjal jutalmazott musical készült.

 

Tolkien

Az egyik legismertebb fénykép pipázó öregúrként ábrázolja a fantasy-irodalom atyját, John Ronald Reuel Tolkient, akinek főműve, A Gyűrűk Ura jelentős mértékben hozzájárult a műfaj újjáéledéséhez a huszadik század második felében. Dome Karukoski 2019-ben bemutatott életrajzi filmje azonban a világhírű író, költő, filológus és akadémikus ifjúságának éveire fókuszál, amelyek meghatározó szerepet játszottak Középfölde történetének megszületésében. A fiatalon elárvult Tolkien a századfordulót követő években lett a birminghami King Edward’s School tanulója, ahol 1911-ben három kiközösített diáktársával együtt megalapította a T.K.B.T. nevű titkos baráti társaságot és műkedvelő irodalmi önképzőkört – az elnevezés a Tea Klub és Barrowiánus Társaság rövidítése, mivel a fiatalok előszeretettel teáztak a közelben található Barrow Stores áruházban, illetve titokban az iskola könyvtárában. Ezeken a rendszeres időközönként megtartott titkos összejöveteleken meghallgatták egymás felolvasásait, továbbá szatirikus színdarabokat adtak elő, Tolkien pedig felolvasta nekik az első verseit, amelyekben már tündék, orkok és más hasonló mitológiai lények is felbukkantak.

Az együtt töltött évek során szövetségük mind erősebbé vált, majd együtt lettek az Oxfordi Egyetemen található Pembroke College hallgatói (itt tanult később többek között Ted Hughes költő és Peter Cook humorista is), ám az első világháború kitörése az ő életükbe is közbeszólt. Barátaival együtt Tolkien még egyetemistaként lett 1915-ben az angol hadsereg katonája, ahol a legtöbbször kitüntetett alakulatban harcolt, részt vett többek között a somme-i csatában, amelyben másfél millióan vesztették életüket. Tanulmányaival azonban sokat küszködött, egészen addig, mígnem a híres filológusprofesszor, Joseph Wright a szárnyai alá nem vette a fiatal hallgatót, aki az ő hatására döbbent rá, hogy a nyelvészet az igazi szenvedélye. A ciprusi születésű finn rendező megható filmjében Nicholas Hoult kelti életre Tolkient, élete párját, Edith Mary Brattet pedig Lily Collins alakítja. A filmben kettejük szerelme legalább olyan hangsúlyos szál, mint Tolkien művészi és morális inspirációs forrásainak bemutatása, hiszen Tolkien mindössze tizenhat éves volt, amikor megismerkedett a nála három évvel idősebb Edithtel, akit 1916-ban vett feleségül, négy közös gyermekük született, és egészen az asszony 1971-ben bekövetkezett haláláig házasok maradtak. A Tolkien című film végső soron a hivatásos író megszületésének és formálódásának krónikája, aki a film utolsó jelenetében veti papírra A hobbit című regényének legendás első sorát.

 

Shirley

„Shirley nem az a fajta ember, akinek lennének barátai” – hangzik el a könyörtelen jellemzés a huszadik század második felének meghatározó amerikai írónőjéről Josephine Decker idén bemutatott filmjében. Shirley Jackson két évtizedes irodalmi pályafutása során hat regényt és több mint kétszáz novellát írt, előbbiek közül a leghíresebb, a Hill House szelleme csak tavaly jelent meg először magyarul. E műről Stephen King a következőt írta Danse Macabre című könyvében: „talán a legtökéletesebb kísértetház-történet, amelyet valaha is olvastam”. Az 1916-ban született írónő egészsége az 1960-as évek elején romlott meg, amelyben fontos szerepet játszott láncdohányzása és elhízása, illetve amfetamin- és barbiturát-függősége (mindkettőt az orvosok írták fel neki), mindezt pedig alkoholbetegsége is súlyosbította.

Shirley Jackson mindössze 48 éves volt, amikor 1965-ben elhunyt. Stephen King mellett olyan más világhírű írókra is bevallottan óriási hatást gyakorolt, mint Neil Gaiman vagy Richard Matheson. A Shirley című mozi nem tipikus életrajzi film, hiszen a szerző életének tényszerű bemutatása helyett sokkal inkább a karakterábrázolásra fekteti a hangsúlyt, innen nézve pedig kijelenthetjük, hogy a rendezőnő egyáltalán nem idealizálja portréja tárgyát, és korántsem fest róla hízelgő képet. A film történetének középpontjában Shirley Jackson és férje, Stanley Edgar Hyman áll, akik befogadnak a házukba egy fiatal párt, s hamarosan kegyetlen érzelmi-testi játszmákba bonyolódnak velük. Ez a visszatetszést keltő viszonyrendszer szolgál inspirációul a második, Hangsaman című regényén dolgozó írónőnek, akinek a bőrébe bújva Elisabeth Moss karrierjének egyik újabb emlékezetes alakítását nyújtja. Az is teljesen érthető, hogy Jackson fiának, Laurence Jackson Hymannak egyáltalán nem tetszett a film, mivel úgy érezte, hogy anyját egy őrült alkoholistának, apját pedig aljas irodalmárnak állítja be a film.

Az esszé szerzőjéről
Bajtai András (1983)

Költő, műfordító, a Lelkigyakorlatok világirodalmi versblog alapító szerkesztője. Versum-díjas. Legutóbbi kötete: Kerekebb napok (Kalligram, 2014)