Fejben már ennek az ismertetésnek a kezdő mondatait fogalmazgattam, amikor dolgom akadt az 1967-ben született svéd írónő, Ia Genberg nemrég a Jelenkor Kiadónál Petrikovics Edit fordításában megjelent, Részletek című regényével. E négy, egymáshoz lazán kapcsolódó fejezetből álló könyv első fejezetében a főhős huszonéves korában ideálisan beteljesedő és öröknek érzett szerelmet érez egyetemi csoporttársa, Johanna iránt, aki figyelmes segítséget nyújt neki legelső irodalmi próbálkozásaiban. 

Szerelmük sarokköve az általában értett közös, nagy vonalakban tökéletesen azonos művészeti és kulturális érdeklődésen túl konkrétan Paul Auster írói személyisége,

és az 1980-as években könyvről könyvre kibontakozó életművön belül is egyértelműen és minden vita felett a New York trilógia. Johanna aztán váratlanul és mindenféle magyarázat nélkül egy nap faképnél hagyja az elbeszélőt, szakít vele, mégsem tűnik el teljesen az életéből: a vonzó és okos, intellektusával és naprakészségével mindenkit lenyűgöző lány diplomája megszerzése után a svéd kulturális médiában helyezkedik el, állandóan szem és fül előtt marad tehát. Hosszú évek telnek el, amikor egy napközbeni rádióműsorban, egy beszélgetésben a főhős már érett családanyaként azt hallja, hogy hajdani szerelme minden különösebb előkészítés nélkül indulatosan felfortyan: „Sosem szerettem Paul Austert.” A kijelentés elhangzásakor senki számára nem okoz különösebb megrázkódtatást, Johanna beszélgetőtársa a stúdióban még talán észre sem veszi, évtizedekkel korábbi szerelme a műsort hallgatva azonban mindennél erősebb gesztust, a végleges és visszavonhatatlan eltávolodás szimbólumát érzékeli az odavetett megjegyzésben.

Johanna a Részletekben elhangzó, elsőre talán éles és látszólag indok nélküli kifakadását azért idéztem ilyen hosszan, mert úgy érzem, a regényben neki tulajdonított jelentőségén túl némiképp leképezi a mi viszonyulásunkat, a magyar olvasóközönség viszonyát is Paul Austerhez. Auster itthoni irodalmi pályafutása szintén a New York trilógiával vette kezdetét, a regény először 1991-ben jelent meg Vághy László fordításában, még a régi Európa Könyvkiadó „Modern Könyvtár” című sorozatában, négy évvel az első amerikai teljes kiadást követően (a Trilógia darabjai 1985-től kezdve jelentek meg az Egyesült Államokban az első rész viszontagságai és a Los Angeles-i Sun and Moon Press vezetőjének, Douglas Messerlinek az igenje után, aki nemcsak a kész első kötetet fogadta el, hanem az akkor még csak készülőfélben lévő, tervben létező másik kettőt is). A New York trilógia mindenesetre üdítő színfoltot jelentett akkoriban a Magyarországon hozzáférhető amerikai irodalom kontextusában. 

Páratlan intellektualizmusa, európai alapozottságú kultúrája, cizellált kifinomultsága némiképp ellentmondott és felül is írta a huszadik század nálunk még éppen divatban lévő kortárs klasszikusainak, Saul Bellownak, Joseph Hellernek, Norman Mailernek, John Updike-nak, Philip Rothnak és másoknak a kánonját.

Az Auster-varázs a kilencvenes években, a Holdpalota (1993), A véletlen zenéje (1995), a Mr. Vertigo (1998) itthoni megjelenéseivel kitartott még, ám idővel Auster speciális helyiértéke átalakult, hiszen a terep is, amelyen Auster regényei helyet foglaltak, lassanként átváltozott. A 2000-es évektől sorra jelentek meg a kortárs amerikai elit irodalom különböző változatai Thomas Pynchontől az Auster által is nagy becsben tartott Don DeLillóig, Michael Chabontól Jonathan Franzenig, egy-egy kötet erejéig a még fiatalabbakig, és ezzel együtt járt, hogy közben maga Auster mintha kissé elszürkült volna: a kétezres években magyarul sorra, jóformán az amerikai megjelenésükkel egy időben közreadott regényei egyre melodramatikusabbak és egysíkúbbak lettek, a 4 3 2 1 nagyszabású kivételétől, elbeszéléstechnikai leleményétől eltekintve mintha pontosan ugyanarra a kaptafára készültek volna. Ez persze írói elhatározás volt, ragaszkodás egy előzőleg kitalált tervhez (Auster roppant tudatos alkotó, egyúttal finom önértelmező is), de összetéveszthetetlen makacs kitartása nyilvánvalóan befolyásolta az olvasói viszonyt, azoknak a bizonyos régi benyomásoknak az emlékét.

De A magány feltalálásával még nem tartunk itt, éppen hogy a voltaképpeni kezdőpontnál járunk: az Egyesült Államokban 1982-ben közreadott The Invention of Solitude annak idején Auster legelső megjelent prózakönyve volt – megannyi próbálkozás után. 

Szimbolikus jelentősége még nagyobb: a könyv az ezután nekiinduló Auster különleges előjelző írói katalógusának, előzetes enumerációjának vagy egy rendkívüli ars poeticának hatott,

egy olyan típusú írásművészet első fecskéjének, amelynek a pályán fontos folytatásai akadnak majd, és általában véve megalapozza a saját életrajzából mindig is kedvtelve inspirálódó Auster következő évtizedeket meghatározó irodalmi vízióját.

A könyv két nagy fejezetből áll, ezek önálló címet kaptak, és A magány feltalálása vitathatatlanul ebben a formában kanonizálódott a megjelenését követő évtizedekben. Auster A Life in Words címmel I. B. Siegumfeldttel folytatott, 2017-ben közreadott életrajzi beszélgetésében árulta el, hogy a két rész valójában két külön könyvként íródott, egyszerű pénzügyi megfontolások állnak a háttérben, hogy a kettő végül egy fedél alatt jelent meg: mire kiadója összehozta az első rész megjelentetésére elegendő fedezetet, Auster elkészült a második könyvvel, és egyetlen vékony kötet helyett észszerűbbnek látszott együtt kiadni a szervesen egymáshoz kapcsolódó két művet. Mindenesetre ez lett A magány feltalálásának végső formája, címlapján mindenkor azzal a speciális, egyetlen alakot (jelen esetben Auster édesapját) öt szemszögből ábrázoló fényképpel, amely fényképészeti technikaként az 1920-as, 30-as években a világ sok szegletében divatban volt (többek között utóbb Marcel Duchamp is hozzájárult népszerűségéhez), és most igen helyesen a magyar kiadás borítójára is odakerült – az eredeti genezis fentiekben feltárt kettőssége az idők folyamán az Auster-értelmezésben termékenyen feloldódott.

Az Egy láthatatlan ember portréja 

egyes szám első személyű emlékezés a frissen elvesztett apa, Samuel Auster életére,

személyiségére, társas viszonyaira, közülük is legintenzívebben a fiához fűződő kapcsolatára. A megírás jelenéből visszapillantó, voltaképpen egyenes vonalú felidézése ez az apa élettörténetének, memoár egy olyan személyiségről, aki életében rejtve maradt vagy szándékosan elrejtőzött az elbeszélő elől („láthatatlan ember” volt, a családjától különváltan élő férfi), és aki a fiúi gesztus, a megírás segítségével nemcsak megmenekül a felejtéstől, de szinte új, addig ismeretlen életre is kel az emlékezés révén. Ennek erős akcentusa a szöveg közepe tájára beágyazott, jóformán a véletlennek köszönhetően feltáruló baljós rejtély, családi dráma, a férjét meggyilkoló nagyanya története. Az idővonal linearitásán túl csillagtúra-szerűen épül fel, minden mozzanat folyamatosan kapcsolódik a jelenidőhöz, a felismerés tényleges, az olvasó szeme előtt zajló folyamatához, az 1970-es és 80-as évek fordulójához, amely 

Auster életében írói és magánéleti kudarcokkal teli időszaknak számított, miközben ő maga még egyáltalán nem a befogadott író státuszában állt, hanem túlkoros és hiábavalóan agyonhajszolt pályakezdőként gondolt magára.

Az emlékezés könyve című második rész a várhatóval ellentétben nem viszi tovább az első részben megkezdett emlékezést: Sam Auster életének egyetlen, előzőleg felvillantott vagy elkezdett élettényének magyarázatára, illetve lezárására sem kerül itt sor (a fentebb említett interjúban Auster kifejti, hogy közvetlen generálója magánéleti válsága, Lydia Davisszel kötött házaságának megromlása volt), viszont általában és részleteiben az ilyen típusú életírás problémáiról, jellegzetes Auster-műhelytitkokról beszél; ez a rész egyes szám harmadik személyben szólal meg, a szöveg főszereplője pusztán vezetéknevének monogramjával jelenik meg, és voltaképpen az első rész, az emlékezés munkájának a feltárása. Amolyan konkrét munkanapló ez az első részben olvasható emlékezéshez vagy kétfedelű önéletrajzhoz, általában véve pedig az, amit fentebb már jeleztem: előrejelzés, motívumkulcs és ars poetica a jövőben megszülető Auster-művekhez. Auster jövendő eljárásainak és írói technikáinak sajátos katalógusa tárul elénk, melynek középpontban a magány, a felejtés, az apaság, az apa-fiú, fiú-apa viszony (itt külön jelentőséget kap Auster saját fiának, Danielnek az öntudatra ébredése, nevelkedése), a véletlen, a lezárt szoba, a nyelv és egyáltalán az elbeszélhetőség hatalmasra növelt kérdései állnak. A második résznek retorikus kerete is van, amely az írás, a megírás, az irodalmi megörökítés imperatívuszát emeli ki hangsúlyosan.

Kapóra jön ezen a ponton Szolláth Dávid kardinális Mészöly Miklós-monográfiájának az egyik megkülönböztetése, az integratív és a dezintegratív narráció dichotómiája. Ennek a felosztásnak megfeleltetve az Egy láthatatlan ember portréja lenne az egyenesvonalú integratív elbeszélésmód, Az emlékezés könyve pedig a dezintegratív, töredezettebb, a már megtárgyalthoz vissza- és az addig szóba nem hozott ismeretlenhez előreugró elbeszélésmód. A kézenfekvő tipológián túl alighanem az az észrevétel sem jár messze az igazságtól, amelyik a váltásban Auster prózájának két generális karakterét, az egy-az-egyben önéletírás vagy autofikció, illetve az önéletrajzra felfűzött és végletesen reflexív fikció kettősségét, akár még töréspontját is véli a két fejezet között felfedezni.

Korábbi magyar gondozója, az Európa Könyvkiadó mostohán bánt az Auster-életműnek azzal a vonulatával, amelynek A magány feltalálása a kezdőpontja és egyben archetipikus mintája, vagyis Auster közvetlenül önéletrajzi indíttatású, referenciális írásaival.

 Ezek közül a könyvei közül mindössze a különben igen nagyszerű Máról holnapra. A korai kudarcok krónikája jelent meg 2009-ben Pék Zoltán fordításában, de a magyar változat egyetlen utalást sem tett arra, hogy az 1997-es Hand to Mouth. A Chronicle of Early Failure (a magyarnál nagyjából hatszor terjedelmesebb korpusz) tartalmazta az ifjú korában a műveinek megjelentetésével rengeteget bajlódó és az írásaiból megélni akaró íróként gyakran nélkülöző Auster az emlékezés konkrétumaiul szolgáló munkáit is (amivel nem azt mondom, hogy például Auster a szövegben többször szóba hozott találmányának, egy baseballra alapozott kártyajátéknak a magyarításával feltétlenül muszáj lett volna bajlódni, de megemlíteni, hogy az eredeti könyvnek ez is a része volt, legalábbis illendő lett volna). Nem jelent meg viszont önálló magyar könyvként az először 1995-ben közreadott The Red Notebook (rövidebb, lakonikusabb önéletrajzi írásokkal, a valóságból vett vázlatszerű pillanatképekkel, köztük a Why Write? című, egyszerre szabályos és rendhagyó ars poeticával), noha a címadó motívum, a „jegyzetfüzet” kulcsszerepet játszik például a New York trilógiában vagy a Máról holnapra egyik exponált jelenetében, és úgyszólván egyetlen kézzelfogható tárgyra redukált allegorikus összefoglalása Auster írásművészetének. És nincs meg magyarul a két későbbi, az előzőeknél bizonyos értelemben irodalmiasabb, a közvetlen élet idővonalától inkább az esszéisztikus feldolgozás felé mozduló önéletrajz sem, a kamaszkori évekkel számot vető Winter Journal (2012), illetve közvetlen folytatása, a Report from the Interior (2013), pedig ezek mindegyike igen erős lábjegyzet és támaszték az önéletrajzi elemekkel teletűzdelt fikciót író Paul Auster életművéhez.

A magány feltalálása a 21. Század Kiadó méltó Auster-életműsorozatának 13. darabjaként, 2022 óta viszont végre megvan, 

Hegyi Pál igen gondos, szépen mérlegelt fordításában, és látványosan, magától értetődően, a maga rendkívüli áttetszőségével mutatja meg Auster írói portréját,

az élet köznapi valóságával minden munkájában szembenéző írástudó arcképét. A 2020-as években már csak képzeletben lejátszható játék, vajon mi történt volna, ha ez a könyv röviddel az amerikai megjelenése után, valamikor a nyolcvanas évek közepén napvilágot lát magyarul. Hiszen alapkérdése, az elbeszélés önreflexiója abban az irodalmi-kulturális közegben, az akkor virágkorában lévő új magyar próza értelmezésének összefüggésében élő, heves és sokakat foglalkoztató probléma volt. Ma nem az – de A magány feltalálása ebben a vonatkozásban is még mindig megkerülhetetlen és párját ritkító emlékeztető.

Paul Auster: A magány feltalálása. Fordította Hegyi Pál. Budapest, 21. Század Kiadó, 2022. 254 oldal, 4990 forint