Mai szemmel jelképes, hogy Walter Benjamin első magyar nyelvű kötete (Kommentár és prófécia) éppen 1969-ben jelent meg, mindössze 2500 példányban; külön pikantéria, hogy Zoltai Dénes előszava alján ez áll: 1968. szeptember. Aztán némi szünet következett, olyannyira, hogy Radnóti Sándor írt ugyan az 1970-es évek elején egy kisebb Benjamin-monográfiát, de cenzurális okokból magyarul teljes egészében csak 1999-ben jelenhetett meg – addigra már elzúgtak Európa (diák)forradalmai. (És egyebek is.) 1980-ban mégis kijött a Radnóti által levezényelt Angelus novus című 1143 (!) oldalas Benjamin-kötet (olyan politikailag kétes státuszú fordítókkal, mint Bence György, Kis János, Kőszeg Ferenc és Pór Péter).
A legfrissebb kötet (A belső világ krónikája, melyről délután közöljük Weiss János kritikáját - a szerk.) két várost állít középpontba, Moszkvát és Berlint. Utóbbi Benjamin szülővárosa, vagyis otthonos közege. A másik szigorú ellenlábasa: amikor Benjamin 1926. december 6-án megérkezik, a vadul idegen világ legfeljebb a lehetőségek helyszíne. A szerelemé mindenképpen, és a világnézeti fordulaté is talán. Hogy a kettő szervesen összekapcsolódik, azt könyvében már Radnóti Sándor (és említett előszavában Zoltai is) megállapította: „A fordulat erkölcsi-politikai alapjait szimbolizálja az a két találkozás, amely a láncreakciót elindította. Találkozás egy bolsevik lett asszonnyal, Asja Lacisszal, és egy filozófiai művel, Lukács György Történelem és osztálytudatával. Mindkettő a politikai aktivitás példáját jelenti.”
A bolsevik múzsával 1924-ben, Capri szigetén ismerkedik meg, aki mintegy felszabadítja Benjamin gondolkodását; ekkor írják közösen a Nápolyról szóló, Denkbild elnevezésű esszét/prózaverset, amely később – immár Lacis nélkül – laza sorozattá bővül; az idevágó Moszkva szerepel is az új könyvben.
Kompetencia híján nem bonyolódom bele a kérdésbe, hogy Benjamin politikai aktivitására filozófiailag mennyiben hatott az 1923-ban megjelent Geschichte und Klassenbewußtsein, amelyet Benjamin Lukács közeli barátja, Ernst Bloch recenziója révén ismert meg, ugyancsak Capri szigetén. (A könyv elemzésébe beszállnak aztán a „nyugati marxizmus” éppen ugyancsak Itáliában időző jeles képviselői, Theodor W. Adorno, Siegfried Kracauer és Alfred Sohn-Rethel is. A napfényesen frivol szellemtörténeti helyzetet plasztikusan festi le Martin Mittelmeier Adorno in Neapel című 2013-as kötetében.)
De aligha kérdés, hogy a lélek és a formák terén fennállt Benjamin és Lukács közt a lelki rokonság.
A szerelem lobbantotta fel mindkettőjük kreativitását, pontosabban: életük érzelmi viszonyai szervesen beépültek a gondolkodásukba.
Mindketten szentimentális filozófusok voltak, ha most megfeleltetem a híres Schiller-féle felosztást spirituális véralkatuknak. Leegyszerűsítve: a naiv filozófus Kantnak nem kellett egy ifjú hölgy ismeretsége, hogy felébredjen metafizikus szendergéséből, és felkiáltson: lehetségesek-e a priori szintetikus ítéletek?
Nem így a másik kettőnek. A szentimentális hangoltságot tisztán jelzi az 1928-ban megjelent Egyirányú utca ajánlása is: „Ez az utca, az Asja Lacis utca – arról az útról kapta nevét, melyet ő tört, mérnök lévén, a szerzőben.”[1] A Goethe Wahlverwandschaften című regényéről írt káprázatos esszéjét pedig Jula Cohnnak, egykori imádottjának dedikálta, és azt is mondhatnám, ebben próbálta igazolni és költőien felmagasztalni azt a félőrült szerelmi négyszöget, amelyben élt. Wolfram Eilenberger a Zeit der Zauberer (Varázslók kora) című, magyarul megjelenés előtt álló kötetében így jellemzi a szituációt, amelyben már megvillan a flâneur figurája is: „De a valódi ok, amiért Benjamin 1921-től rendszeresen és hosszú heteken át csatangol az óváros utcáin, a szobrásznő, Jula Cohn. Benjamin már első berlini találkozásukkor végzetesen beleszeretett a lányba – természetesen boldogtalanul és tartósan sikertelenül. De ez még nem minden. Mert másrészt ugyanebben az időben Jula Benjamin régi iskolatársába, Erich Schönbe szerelmes, akivel viszont 1921 óta Benjamin felesége folytat teljesen nyílt viszonyt. Zűrös kis négyesfogat…”
Még a legkevésbé sem szoknyavadász Lukácsnak is megvolt a maga filozófiává, sőt etikává hangszerelt intim szerelmi betétje. És ő is első (egyben utolsó?) szerelmének, Seidler Irmának akarta dedikálni A lélek és a formák című esszékötetét, de ahogy 1911. március 22-én Berlinből az immár Réthy Károlyhoz feleségül ment Irmának írt levelében megjegyzi, az akkori magyar viszonyok közt ezt: „nem lehetett”. Most viszont azt kéri tőle, hogy a német kiadás a következő ajánlással jelenhessen meg: Irma von Réthy-Seidler, in dankbarer Erinnerung. Nem kapott választ, de a kérés hamarosan tárgytalan lett, hiszen Irma 1911. május 18-án a Margit hídról a Dunába vetette magát. A Die Seele und die Formen végül ezzel a post mortem dedikációval jelent meg Berlinben: Dem Andenken Irma Seidlers. Persze a német kötet nem tartalmazza azt a dialógust (A lelki szegénységről), amelyben Lukács az Irma öngyilkossága miatt érzett bűntudatát költi filozófiává…
Ha szabad egy szójátékkal élni, Lukács és Benjamin lélekrokonsága inkább a Wahnverwandschaft névre hallgathatna. Közös tébolyuk vagy megszállottságuk elsősorban történetfilozófiai, ugyanakkor mélyen személyes – mindketten messianisztikus gondolkodók voltak, Lukács még a Geschichte-könyv időszakában is. Ifjúkorában állítólag szemrebbenés nélkül nyilatkoztatta ki Lesznai Annának: „Még a kövek is üdvözülni fognak.”
Benjamin 1940-es öngyilkossága után a táskájából két ing és egy pipa mellett előkerült A történelem fogalmáról című rövid, de annál súlyosabb mondandójú esszé kézirata is. Ebben olvasható: „csak a megváltott emberiség kapja örökbe egész múltját”.
Rendben. De ehhez lépni is kell.
Lukács levonta a konzekvenciákat: 1918 októberében írt cikkében (A bolsevizmus mint erkölcsi probléma) sátáni logikával vezette le, miért nem szabad a bolsevizmust választani, hogy aztán kisvártatva belépjen a Magyarországi Kommunisták Pártjába, és 1919 áprilisában már A kommunizmus erkölcsi alapjával álljon elő.
Benjamin viszont nem volt képes dönteni Moszkvában (és sehol máshol sem), noha világosan látta, hogy mozdulnia kellene. Már 1926 májusában így ír a Jeruzsálembe távozott Gershom Scholemnek: „A feladat… nem az, hogy egyszer s mindenkorra, hanem hogy minden pillanatban döntsünk. De döntsünk. Mindig radikálisan, soha nem következetesen eljárva a legfontosabb dolgokban, ez lenne az én hozzáállásom is, ha egy nap csatlakoznék a kommunista párthoz (amit megint csak a véletlen végső lökésétől teszek függővé).”[2]
A Nápoly-városrajz központi kategóriája a porózusság. „Az építészet errefelé épp olyan porózus, mint a kőzet. Az udvarokban, az árkádok alatt és a lépcsőkön az építkezés és a hétköznapi tevékenységek átjárják egymást. Mindenütt megőrzik azt a játékteret, ami lehetővé teszi, hogy új, előreláthatatlan konstellációk színtere jöjjön létre. Kerülik azt, ami előre meghatározott, kialakított. Önmagában egyetlen helyzet sem tűnik olyannak, mintha örökre szólna, egyetlen alak sem állítja magáról, hogy »így és nem másként«.”[3] Önarckép ez, mely feltűnt már a Szomorújáték-disszertációban is: „Minden személy, minden tárgy, minden viszony jelenthet valami tetszés szerinti más dolgot is.”[4] Végül Benjamin a Baudelaire-től kölcsönzött flâneur alakjában találja meg a gyökértelen, a „transzcendentális otthontalanságban” telő porózus élete önigazolását. Alapszövege talán A tömeg című Baudelaire-prózavers a Spleen de Paris kötetből. De még inkább a Röppentyűk (Fusées) egyik bejegyzése: „A nagyvárosok vallásos mámora. Panteizmus. – Én mindenki vagyok; mindenki én.”[5] És ez áll az 1938-as Baudelaire-esszében: „Terror idején, amikor mindenkiben van valami az összeesküvőből, egyben mindenki abba a helyzetbe kerül, hogy a detektív szerepét játssza. S éppen a kószáló ennek a szerepnek a legfőbb várományosa. »A megfigyelő – írja Baudelaire – olyan fejedelem, aki mindenütt megőrzi inkognitóját«. A kószáló tehát akarata ellenére detektívvé válik, s ez társadalmilag nagyon kapóra jön neki. Ez igazolja a semmittevést. A kószáló indolenciája csak látszat. Éber megfigyelőt takar, aki szemmel tartja a gonosztevőket.”[6]
Inkognitó, kívülállás, kontemplatív semmittevés, hedonista döntésképtelenség, ugyanakkor éber morál – ezek az alapvonásai Benjamin a képzeletünkben most a Spleen de Moscou, Spleen de Berlin címmel is ellátható város-életképeinek.
Benjamin maga is kószáló, vagyis kétségbeesett vergődését Moszkva, Párizs, Berlin és Jeruzsálem, a zsidóság és a nem-zsidóság / asszimilálódott zsidóság, a Hannah Arendt-féle pária-zsidó és a parvenü-zsidó, a Párt és a Párt elutasítása között, a házasság és a szerelem között, az akadémiai pályafutás és az esszéista/tárcaíró félhomályos élethelyzete között egyelőre még sikerül valahogy értelmes életformává stilizálnia a Denkbild műfajában.
A csatangoló alakja nálunk előbb Krúdy Szindbádja, aztán a Londonba, Párizsba, Bécsbe utazó és ott értelmetlenül lóversenyező Tandori művészetében és egyben életvezetésében lett paradigmatikus. Súlyos ellentételezése ez a magyar kultúrában gyökeret vert bohém kedves, ámde eléggé súlytalan alakjának. A flâneur is művész, aki bonyolult kalandregényeket él át a nagyvárosokban, de a végtermék immár tárcanovellákra, aforisztikus város-emlékképekre, úti cél nélküli útikönyvekre zsugorodik. Az ifjú Lukács regényelmélete elvont idealizmusának megtestesítője ez a legújabb Don Quijote, aki – immár Sancho nélkül, csakis önmaga inkognitóival benépesített zajos magányában – az istentől elhagyott világ apró szösszeneteiben kísérli meg fellelni és formába önteni eszményeit. Amelyekben már régen nem hisz vagy bízik. De közben valahogy mégis vele van a megváltás, a reményen túli remény igénye, persze már csak dadaista dadogással, de legfőképp azért, Hogy ki ne jöjjünk a gyakorlatból:
Lesz vigasz
Lösz vögösz
Lasz vagasz
Lisz vigisz
Lusz vugusz
Vagy Benjamin Goethe-esszéjének utolsó mondatával szólva – Mit tesz Isten! – éppen Tandori fordításában: „Csak a reménytelenért adatott nekünk a remény.”
Jegyzetek:
[1] Márton László fordítása.
[2] Radnóti Sándor fordítása.
[3] Zsellér Anna fordítása.
[4] Rajnai László fordítása.
[5] Rónay György fordítása.
[6] Bence György fordítása.
