Paul Auster legújabb, számvetésszerű, lírai regénye tavaly év végén jelent meg nemcsak Amerikában, hanem Magyarországon is. A Baumgartner Pék Zoltán pazar fordításában, a 21. Század Kiadó ambíciózus Auster-életműsorozatának legfrissebb darabjaként került a hazai polcokra. Az Auster-életmű a könyvkiadás körülményein túl is alapvető értelmezési kerete a regénynek, ugyanis 

sokszorosan párbeszédbe lép mind a szerző korábbi műveivel, mind az életrajzi Paul Austerrel.

Akárcsak Auster, a címszereplő Seymour Tecumseh Bamgartner is 1947-ben született, a New Jersey-i Newarkban nőtt fel, fiatalon Párizsban élt egy darabig, majd a Columbia egyetem hallgatójaként New Yorkban telepedett le. Mindez egyébként igaz az előző, nagy sikerű, több párhuzamos sorslehetőséget felvonultató Auster-regény, a 4321 főszereplőjére, Archie Fergusonra is – legalábbis a legtöbb életvariációjában. Talán ezért is olyan

nagy a kísértés, hogy az új regényt a 4321 folytatásaként, alternatív jövőképeként olvassuk:

 Baumgartner és néhai felesége, Anna házasságába könnyű beleolvasni az idősödő Archie‑t és Amy-t, akik szintén fiatalon szerettek egymásba, és szintén Columbia- és Barnard-diákként vették birtokba Manhattant.

Az Auster-regények jellegzetességei és visszatérő motívumai a Baumgartnerben is egyértelműen tetten érhetők. A véletlenek, balesetek, akármikor bekövetkezhető katasztrófák itt is elsődleges történetszervező elemek, továbbá, ahogy Auster más műveiből, a Baumgartnerből sem hiányozhatnak az amerikai bevándorlók létkérdéseiről és az óhazához fűzött viszonyról szóló fejtegetések, a terhelt apa–fiú-kapcsolatok, az önirónia, az elszigeteltség, a gyász, a Doppelgänger-motívum vagy éppen a nevek kiemelt fontossága (például nemcsak a címszereplő két különös keresztnevéről kapunk hosszú és jelentőségteljes magyarázatot, hanem azt is megtudjuk, hogy anyai ágon az obskúrus Auster család sarja).

A Baumgartner középpontjában mégsem Paul Auster életműve áll, hanem Anna Blume-é.

 Baumgartner felesége a regény jelenében egy évtizede halott. Annát tehát nem a cselekmény és párbeszédek által ismeri meg az olvasó, hanem a kiadatlan versein és önéletrajzi írásain keresztül, amelyek hol ál-intertextusként kerülnek a regényszövegbe, hol az azokat olvasó idősödő filozófiaprofesszor Baumgartner értelmezései és reflexiói révén. A halott felesége önéletrajzát olvasó özvegy figurájáról eszünkbe juthat Terézia Mora A szörnyetegének Darius Koppja, aki – az olvasóhoz hasonlóan – már csupán Flora naplóbejegyzésein keresztül tud közelebb férkőzni az asszonyhoz.

Anna szövegei nem kizárólag arra szolgálnak, hogy jellemrajzot nyújtsanak a szereplőről vagy hogy retrospektíven bemutassák Anna és Sy Baumgartner együtt töltött évtizedeit, hanem a cselekmény katalizátoraként is működnek. Az idős Baumgartner legmélyebb emberi kapcsolata Anna életművén keresztül bontakozik ki, amikor egy doktorandusz annak reményében keresi fel, hogy lapulnak nála kiadatlan kéziratok Annától. A fiatal kutatónőre, Bebe Coenre hol Anna hasonmásaként, hol Anna és Sy meg nem született gyermekének megtestesüléseként hivatkozik az elbeszélés. Anna kéziratain keresztül a regény olyan kérdéseket vet fel, mint hogy hogyan teremthetnek szövegek valós kapcsolatot a legkülönbözőbb olvasók között, illetve hogy az életmű mennyire organikusan kapcsolódik annak szerzőjéhez. Baumgartner hitvesi rajongása méltó kihívójára talál Bebe lelkes akadémiai megszállottságában. A lány első levele szerint „Anna Blume meghökkentő zsenijét” kívánja megérteni. (158) Baumgartnert végtelenül meghatja az „évekre szóló elkötelezettség ígérete egy tehetséges fiatal kutatótól, hogy megírja az első könyvhosszúságú tanulmányt a blume-i elme számos inkarnációjáról. […] Értette, hogy ez nem egyszerűen öröm […], hanem valamiképp a beteljesült sors érzése, mintha egy ilyen levélre várt volna azóta, hogy a Redwing Press […] kiadta Anna könyvét, nem tudatosan, inkább csak remélve, hogy van valaki odakint a többi ember által alkotott hatalmas misztériumban, akit érdekel annyira az, amit Anna adott a világnak, hogy leüljön, és megírja neki ezt a levelet.” (159) Tehát mi, olvasók a Blume-életművön keresztül kerülünk közel Annához, és általa kerül közel egymáshoz két ismeretlen is.

A regényszövetet azonban nem csupán Anna vers- és önéletrajzrészletei tarkítják, hanem a szépírásba is belekóstoló filozófus, Baumgartner novellái és elmélkedései is. Az austeri játékosság, amely ebben a komótos és érzelmes regényben nincs kézenfekvően előtérben, itt mégis felsejlik. A könyv folyamatosan tudósít Baumgartner egyre különösebb elméleti konstrukcióiról. Ezeket olvashatjuk a professzor folyamatos öndefiníciós kísérleteiként saját élethelyzetének és érzéseinek elemzésére, de úgy is tekinthetünk rájuk, mint a regény saját értelmezéséhez felkínált kulcsokra, és úgy is, mint virtuóz porhintésre, amely a legkülönbözőbb interpretációs zsákutcákba vezeti a fontoskodó olvasót.

Auster egyik első kisregényében, az Üvegvárosban valóban az idős Peter Stillmannek az eredendő nyelv mibenlétét kutató nyelvfilozófiai értekezése kínál megoldást a regény egyik rejtélyére.

A kései Auster viszont lazább szerkezettel dolgozik, és valószínűbb, hogy a bolondját járatja az olvasóval.

Először azt tudjuk meg Baumgartnerről – ironikus módon húga, Naomi tekintetén keresztül – hogy Merleau-Pontyból doktorált („Mr. Nagymenő […], aki ösztöndíjat kapott, és Párizsban töltött egy évet […], és a disszertációja Merleau Akárkiről, ki nem szar le egy halott francia filozófust” [108]), ami arra is késztethetné az olvasót, hogy fenomenológiai szempontból közelítsen Baumgartner történetéhez. A regény jelenében „Baumgartner új ötleten dolgozik. […] [B]elemerült abba a bonyolult, kibogozhatatlan elme-test problémába, amelyet fantomvégtag-szindróma néven ismert.” (28) „Baumgartner ezt a trópust keresi tíz éve, Anna hirtelen, váratlan halála óta, a leginkább meggyőző és lebilincselő analógiát arra, ami vele történt.” (29) Mire azonban eljutnánk addig az értelmezésig, hogy a regény a fantomvégtag-szindrómával megragadható gyászfolyamat elbeszélése, Baumgartner agytekervényei újabb irányba kormányoznak minket: „Az elmúlt hónapokban egy új könyv terve formálódik a fejében, rendhagyó projekt, amely elüt mindentől, amivel a múltban próbálkozott, egy komolyan vicces, kvázi kitalált diskurzus az én és a más ének viszonyáról A kerék misztériumai címmel.” (64) Az új ötlet „metaforikus hajtóműve”: „Az autó mint személy, a személy mint autó, mindegyik felcserélhető a másikkal egy olyan nyakatekert, álfilozofikus diskurzusban, melyet áthat  Swift, Kierkegaard és más intellektuális csínytevők szelleme”. (176) Ironikus, ám kevésbé meglepő csavar, hogy a kerék misztériumairól elmélkedő Baumgartner a könyv végén autóbalesetet szenved.

A szerteágazó filozófiai és álfilozófiai kalandozások mellett a regényben megjelennek még Baumgartner irodalmi igényű tanmeséi, egy legendákkal tarkított útleírás, valamint egy álombeli telefonbeszélgetés is a halott feleséggel. A kötet karcsúsága ellenére kétségkívül igencsak széttartó. A laza szerkezetet azonban ellensúlyozzák Paul Auster és Pék Zoltán tökéletesre csiszolt mondatai, a könyv finom érzelgősségét pedig egyfelől az emberi kapcsolatok, a magány és a gyász valóban megkapó ábrázolása, másfelől a rokonszenves (ön)irónia. Austert egész egyszerűen jó olvasni. Reméljük, még sok csíny van a tarsolyában.

Paul Auster: Baumgartner. Fordította Pék Zoltán. Budapest, 21. Század, 2023. 188 oldal, 5490 forint