Bár Margaret Atwoodot főként A szolgálólány meséje szerzőjeként ismerik, a tizenöt évvel később napvilágot látott

A vak bérgyilkos még a főműnél is érdekesebb szöveg.

Mindkét regény Atwood fő érdeklődését (emberi kapcsolatok, női sorsok és a társadalom) tükrözi, ám A vak bérgyilkos a maga nyolcszázegynéhány oldalával tágabb teret ad szerzőjének, hogy megformálja karaktereit, bemutassa élettörténetüket és közben a történelem eseményeire is hangsúlyt fektessen. A mű terjedelme ijesztő, de egy regény helyett hármat olvasunk: a történetek – eleinte látszólag szorosabb összefüggés nélkül – egymást váltogatják, és a változatos műfajok, stílusok végsősoron izgalmas, nehezen letehető művet hoznak létre.

A 2000-ben kiadott angol nyelvű regény – amely egyébként a szerző első magyarul megjelenő műve, ami eredeti, 2003-as megjelenése után újra kijött a Jelenkor Kiadónál 2018-ban – az év bestsellere lett; számos díjra jelölték, és (többek közt) a rangos Bookert is elnyerte. A cím krimire enged következtetni, és bár legjelentősebb történetszála, amely egy kanadai gyártulajdonos és lányai sorsát mutatja be, nem feltétlenül sorolható ebbe a műfajba, az olvasónak azért bőven lesz alkalma izgalmas eseményekkel, titkokkal és rejtélyekkel találkozni.

A kerettörténet elbeszélője, az idős Iris Chase úgy dönt, megosztja elidegenedett unokájával a maga és családja élettörténetét. Vallomásszerű kijelentése viszont rávilágít feladata lehetetlenségére, és a memoárban fellelhető apóriára:

„Az igazságot egyetlen módon lehet csak megírni: ha feltételezzük, hogy amit megírtunk, soha nem fogja elolvasni senki. Se más, se mi magunk valamikor később. Különben csak mentegeti magát az ember. Az írást úgy kell nézni, mintha a jobb kezünk mutatóujja alól egy hosszú tintatekercs gombolyodna ki; amit a bal kezünk folyamatosan kitöröl.

Ez persze lehetetlen. (453)"

Mivel pedig ez lehetetlen, a történet sosem lehet teljes mértékben „igaz”. Ez a vallomás végigköveti a három történetet, és folyamatosan emlékezteti a figyelmes olvasót: ne higgyen el mindent, amit olvas. Iris írását tehát egyszerre határozza meg az igazságra való törekvés, a múlt lezárásának kísérlete, és ezek nehézségei. Története ezért elhallgatásokkal, finom utalásokkal, titkokkal tarkított vallomás, amelyet az olvasónak kell megfejteni – ilyesformán az olvasás válik afféle detektívtörténetté. Ennek köszönhető, hogy a könyv lassú, részletező stílusa ellenére az olvasás mégis gyors, mert a szöveg folyamatosan táplálja olvasója kíváncsiságát.

A regény a fent említett testvér, Laura halálával kezdődik. Ez egyszerre a történet kezdete és végpontja: hamar kiderül, hogy a nyolcvan év körüli Iris azért kezd el memoárt írni, hogy felgöngyölítse a húga halálához vezető eseményeket, és magyarázatot találjon öngyilkosságára. Ehhez az időben visszanyúlva, komótosan és részletesen egy egész évszázad eseményeit elénk tárja. A regény egyszerre szól a család, Kanada és a világ történetéről.

Atwood a regény több szintjén is játszik a címben szereplő vak bérgyilkos különböző jelentéseivel. Az Iris és családja életét bemutató kerettörténetet halott (?) húga regényének részletei színezik. Ez a regény (amely szintén A vak bérgyilkos címet viseli) egy jómódú lány és egy politikai üldözött férfi tiltott kapcsolatába enged betekintést. A pár eldugott, mocskos szállodák szobáiban találkozik, ahol légyottjaik alatt a férfi saját ponyvaregénye történeteivel szórakoztatja a nőt. Ebben a regénybe ágyazott regényben (és persze magában az Atwood- regényben is) mindenki történetet ír, de ettől a könyv nem lesz sablonos, sőt: szépen lassan összefutnak a szálak, s az olvasó kiélheti detektívhajlamát. Éppen ezért merülhet fel a kérdés:

miért kell a könyv végén már-már szájbarágósan megmagyarázni azt,

amire a mű eleve több utalást is tett korábban?

Visszatérve az oly hangsúlyos vaksághoz, aminek a követése elősegíti a történetek közötti kapcsolatok felfedezését, íme néhány példa: az 1930-as évekre jellemző stílusban megírt ponyva sci-fi a Zycron bolygó Sakiel-Norn nevű városállamában játszódik, ahol kisgyerekek szőnyegeket szőve vakulnak meg, majd vak (de éles hallású) bérgyilkosokká válnak. De a kerettörténet testvérpárja, Iris és Laura is vaknak mondható: Laura naiv, míg Irist boldogtalan házassága, saját szomorúsága teszi vakká és tehetetlenné. Mindeközben apja halálra issza magát, húgát pedig elmegyógyintézetbe zárják. Iris lenne hát Laura vak bérgyilkosa? Talán ő volt az, aki letaszította a lányt a hídról „tíz nappal az után, hogy véget ért a háború” (9)?

Az önéletrajzát író Iris mindvégig arra keresi a választ, miért halt meg húga, 

szövegét pedig áthatja a vakság:

elvakítja az olvasót, hisz titkok és elhallgatások uralják a történetét, de elvakítja önmagát is, hisz képtelen szembenézni a valóság kegyetlen részleteivel. Története arról szól, hogy hogyan tesz tönkre ez a fajta vakság sorsokat, életeket.

M. Nagy Miklós szerint a regény emlékezetes igazságot közöl olvasóival: „mi, emberek, belegubancolódva mindennapos életünk apró-cseprő teendőibe, kisebb vagy nagyobb (vagy épp nagyon is nagy: égbekiáltó) gyarlóságainkba, bűneinkbe, tudatos vagy tudattalan árulásainkba, nem látjuk a körülöttünk történő történelmet, vakon tévelygünk benne.” Atwood műve ezeken a személyes sorsokon keresztül láttatja a történelmet: a Chase család történetén keresztül testközelből tapasztaljuk meg a világ eseményeit is. Ebben rejlik Atwood regényének szépsége is: a sűrűre szőtt elbeszélések és motívumok hálójában, s a kihívásban, amit ezek az olvasó számára jelentenek. A regény a különálló történetek ellenére (vagy azokkal együtt) gazdag és végig élvezhető marad. A részletek nemcsak lekötik az olvasót, de szép lassan elrendeződve egyre jobban kikristályosodó képet adnak a Chase család történetéről. Atwood regénye egy átlagosnak mondható család történetén keresztül állít fel diagnózist a korról, Kanadáról, a világról. És ettől lesz személyesebb és életszerűbb a történet.

Többen azt róják fel a regénynek, hogy szereplőivel nehéz rokonszenvezni. Iris tehetetlensége frusztráló. Élete teljes passzivitásban telik. Egy ilyen karakter megformálása azonban éppen Atwood tehetségéről tanúskodik. Iris nem típus, papírmasé figura, hanem Forsterrel szólva kerek szereplő, aki bonyolult, képes a változásra és kifürkészhetetlen. Atwood különös hozzáértéssel és érzékenységgel festi meg nemcsak őt, de a regény(ek) többi szereplőjét is – többek közt ennek köszönhetően pedig A vak bérgyilkos egyetlen olvasóját sem hagyja közömbösen. S bár az igazságot nem lehet megírni, olvasása közben óhatatlanul is felmerül a kérdés: 

mi késztet bennünket arra, hogy az igazság helyett a vakságot válasszuk?

Margaret Atwood: A vak bérgyilkos. Fordította Siklós Márta. Budapest, Jelenkor, 2022. 824 oldal, 5999 forint.