Legvégül a röhej (Margaret Atwood: Legvégül a szív)
Fotó: 1749
Legvégül a röhej (Margaret Atwood: Legvégül a szív)

Kevés eladhatóbb szerző van manapság Margaret Atwoodnál és trendibb műfaj a disztópiánál. A Legvégül a szív mindkét kritériumnak megfelel - de vajon jó is, vagy csak sikeres?

Kevés népszerűbb író van manapság Margaret Atwoodnál, és kevés divatosabb téma a disztópiáknál. Persze nem különösebben nagy művészet összekapcsolni a kettőt, hiszen Atwood popularitása egyenesen következik a negatív utópiák felfutásából, ahogy munkássága is nagyban hozzájárult a műfaj virágzásához. Itt talán kevéssé merül fel a „tyúk vagy a tojás” problémája, hiszen a szerzőnő nagy reneszánsza A szolgálólány meséjének újrafelfedezéséhez kapcsolódik: már a Trump-éra kezdetén megugrott az akkor már több mint három évtizedes regény olvasottsága, amit aztán exponenciálisan megnövelt a tévésorozat sikere. Ezt meglovagolva (vagy fogalmazzunk jóindulatúbban: az ebből adódó inspiráció hatására) Atwood meg is jelentette A szolgálólány folytatását, a Testamentumokat, amely továbbszövi az USA területén létrejött keresztény fundamentalista államnak, Gileádnak (és az előző regény több szereplőjének) történetét, immár a diktatúra bukására helyezve a hangsúlyt. Persze Atwood már pár évvel korábban „megérezte az idők szavát”, hiszen 

a 2000-es évek elején született Maddaddam-trilógiájának apokaliptikus világa is rezonált korunk genetikai kutatásaira és apokaliptikus hangulatára.

Magyarul most kiadott, eredetileg 2015-ös (tehát a Maddaddam utolsó kötete és a Testamentumok közt íródott) regénye, a Legvégül a szív (The Heart Goes Last) kicsit olyan, mintha az írónő korábbi (és részben későbbi) regényeinek témáit, motívumait újra bedobná egy nagy üstbe, megfűszerezné kicsit, és ebből próbálna valami újat kotyvasztani – több-kevesebb sikerrel. A történet egy gazdasági katasztrófa utáni Amerikában játszódik, ahol a főszereplők, egy „átlag házaspár” egy kocsiban élve, rablóhordák elől menekülve próbálják valahogy túlélni a mindennapokat, miközben a világ kisebb, ám jóval szerencsésebb része, azaz a válságot átvészelő gazdagok gondtalanul élik tovább életüket. A regény eleji posztapokaliptikus (némiképp Cormack McCarthy Az út című regényére vagy a Mad Max-filmekre, na meg persze a Maddaddam-kötetekre) emlékeztető regénykezdet akkor lendül tovább, amikor a házaspár női tagja felfigyel egy reklámra, amelyben egy új, Pozitron elnevezésű programban való részvételre keresnek embereket. A projekt lényege, hogy a jelentkezőknek egyik hónapban a Consilience nevű város jómódú kispolgáraiként, a másikban pedig a Pozitron-börtön lakóiként kell élniük életüket. Maga a profitorientált magánintézményként működő fegyintézet meglehetősen kellemes életmódot biztosít az adott időszak „rabjainak”: valamilyen könnyű munkát kapnak (a férj, Stan baromfikra vigyáz, a feleség, Chairmaine pedig a kórházi részben gyógyszeradagoló – legalábbis elvileg), a szállás kényelmes, és az étkezés is jó, mivel az adott hónap börtönszakács rabjai tudják, hogy legközelebb mások főznek rájuk, így jobban járnak, ha finomakat készítenek. Amíg Stan és Charmaine börtönben van, helyüket egy másik házaspár veszi át Consilience-ben, aztán így cserélődnek havonta, és megy minden a maga útján kellemes, unalmas, kispolgári boldogságban.

Ha valaki már olvasott vagy látott disztópikus művet vagy sci-fit, minden bizonnyal sejti, hogy folytatódik az ismertetőm: 

a kényelmes, „szép új világ” csak látszat, a projekt valójában sötét titkokat rejt…

Nem akarok minden fordulatot lelőni, de első körben a főszereplők közti idillinek látszó házastársi kapcsolat bomlik meg (elég radikálisan), aztán a börtönről derül ki egyre több visszásság, míg végül az egész projekt (nem éppen tiszta és emberbaráti) célja is lelepleződik.

A könyv első szinten tulajdonképpen a klasszikus disztópiák egyik állandó (már Dosztojevszkij Nagy Inkvizítor-példázatában megfogalmazott) kérdését tematizálja: a szabadság és a boldogság összeférhetetlenségét, vagyis azt, hogy a szabadság szükségképpen boldogtalansággal jár, így az „ideális” világ lakóinak a kellemes életért cserébe fel kell adniuk azt. Ez a képlet Huxley és Zamjatyin huszadik század eleji disztópiáiban, és a Legvégül a szív alapfelállása, a Pozitron-projektbe való belépés is ezt az önkéntes „társadalmi szerződést” foglalja magában: a résztvevők feladják szabad életüket, cserébe jó megélhetést és biztonságot kapnak – mindhalálig, hiszen aki egyszer leszerződött, nem távozhat többé. Ha belegondolunk, tulajdonképpen a „házasság utópiája” is ugyanerre a képletre épül: a partnerek lemondanak totális szabadságukról, és nyugodt boldogságot kapnak cserébe. A másik oldal, a Pozitron-börtön pedig értelmezhető akár a conscilience-i idilli házasság ironikus metaforájaként, vagy egy olyan társadalmi utópiaként, amely a hagyományos házasságmodellre és kispolgári életvitelre épülő világot ironizálja. Többszörös szójátékot tartalmazó neve is innen ered, a projekt egyik első fejtágítóján elmondják, mit takar a kifejezés: a „conscilience” összetétel a „cons” és a „resilience” szavakból származik. A magyar változatban Csonka Ágnes alapvetően jó fordítása itt némi félre-, illetve túlértelmezést tartalmaz, ugyanis a magyar megfelelők a „lelkiismeret és kitartás” lettek: a kifejezés kétségkívül rájátszik a „conscience” (lelkiismeret) szóra is, de a „cons” valószínűleg a „convicts” („elítéltek”) rövidítése, a „resilence”, azaz „reziliencia” pedig a pszichológiában nem annyira „kitartást”, inkább alkalmazkodási képességet jelent. Két főszereplőnk, Stan és Chairmaine valóban alkalmazkodik a helyzethez, ám a rutinos disztópiaolvasók tudják, hogy rendszerint mi bontja meg a látszólag jól működő elnyomórendszereket: a szerelem és a szexualitás uralhatatlan szférája (gondoljunk csak D-503 és I-330 románcára Zamjatyinnál, Winston Smith és Julia kapcsolatára Orwellnél vagy akár az Offred-féle szerelmi háromszögre A szolgálólányban). A két főszereplő tényleg szerelmes lesz, de persze nem egymásba, hanem mindketten a másik, a consilience-i hónapokban őket váltó házaspár férfi, illetve nőtagjába.

Ami ezután jön, olyan, mint egy ponyva-kémregénybe oltott erotikus thriller, megfűszerezve némi farce-jellegű tévedésekvígjátéka-konfliktussorozattal. Ráadásul, ahogy Atwood egy interjújában kajánul megjegyezte, a regényben jócskán akad szex minden változatban: különböző formációjú szadomazo-kapcsolatok, állatos szex, voyeurizmus, szexrabszolgák és szexrobotok, sőt még egy plüssmackó is szerepet kap a történetben. Stan és Chairmaine kilépése a házasság utópiájából hamarosan sokfelé ágazik: mint kiderül, az egész Pozitron-projekt két titkos elemre épül, és mindkettő a külső, a Consilience–Pozitron világán kívüli kétpólusú rendszerből táplálkozik: fő célja egyrészt a nemkívánatos személyek eltávolítása és ezzel a külső társadalom megtisztítása, valamint különféle szexuális (rab)szolgáltatások biztosítása a kinti gazdagok számára. Mindezt a szerző igen szórakoztató módon tálalja: ahogy Atwoodtól már megszokhattuk, jól működteti a popkulturális műfajok megoldásait, a narratív horogtól kezdve az információadagoláson és a két szálon futó történet ellenpontozásán át a fő történetszál folyamatosan változó és egyre növekvő tétjéig minden nagyon jól funkcionál – a Legvégül a szív jó szemléltető eszköz lehetne egy kreatívírás-órán.

Nagyjából a regény közepe felé úgy éreztem, túlságosan is az: 

Atwood a disztópiák divatját meglovagolva írt egy profi lektűrt.

Főleg akkor támadt ez a benyomásom, amikor nagyjából ugyanazt a meglehetősen elkoptatott történetszálat vette elő, amit majd A szolgálólány négy évvel később megjelent folytatásában, a Testamentumokban is újrahasznosít: a főszereplőnek ki kell csempésznie valamit a diktatúrából / disztópikus világból – ha elfogják, meghal, ha sikerül a küldetés, akkor a kompromittáló információk kijutnak, és megdönthetik az adott rendszert. Ha valaki nagyon unatkozik, egyszer számolja össze, hány krimit, kémregényt, sci-fit olvasott vagy látott már, amely erre az elemre épül. Egyvalami azonban megmenti a könyvet, méghozzá az, hogy az eseményeket egy bizonyos pont után egyáltalán nem lehet komolyan venni. Minden van itt, a sztárokról mintázott szexrobotoktól a meleg Elvis-imitátorok Las Vegas-i központján át az egykori prostituáltig, aki álruhában, Marilyn Monroe-szexrobotnak öltözve igyekszik egyengetni a főhős küldetését. Bizonyára banálisnak tűnik mindez, és biztosíthatok mindenkit: a regényben is az, a könyv a második felére egy egészen furcsa erotikus kémthriller-paródiába megy át. Habár ez az ironikus, parodisztikus jelleg erősen aláássa a disztópikus műfajból adódó filozofikus kérdésfeltevéseket (a boldogság és a szabadság viszonyát, valamint a később egyre erőteljesebben előkerülő szabad akarat problematikáját), ez inkább jót tesz a könyvnek: 

egy közepes, meglehetősen sablonos antiutópiából egészen rendhagyó farce-ot csinál

(egy bahtyiniánus elemző minden bizonnyal a menipposzi szatíra műfaji hagyománya felől is értelmezhetné).

A regény legvégére minden rendeződik, a Pozitron-projekt lelepleződik, az események mögött álló főgonosz – nagy testvér egészen elképesztő módon bűnhődik meg, a házaspár ismét egymásra talál (szintén nem éppen hagyományos fordulat révén). Helyreáll a világ rendje, ismét kint élnek, csak ezúttal a másik szférában: már nem a posztapokaliptikus, Mad Max-i káoszban, hanem a gazdagok között. Vagyis minden jó, ha jó a vége. Persze, a világ ugyanolyan pocsék hely, mint volt, de legalább nem nekik.

A Legvégül a szív tehát egyrészt jól illeszkedik Atwood életművébe, folytatja (és időnként újrahasznosítja) korábbi regényeinek témáit, problémafelvetéseit. Nem éri el A szolgálólány vagy a Maddaddam-könyvek színvonalát, időnként csapongó, elkent, de parodisztikussága miatt jobb, mint a pár évvel későbbi Testamentumok. Nem ez lesz a nagy, „veretes” kortárs disztópia, ahogy Atwood legjobbjai közé sem tenném. Szórakoztató, jól megírt szöveg, amely egyszerre vet fel fontos kérdéseket, és röhögi ki azokat, akik azért olvasnak ilyesmit, mert szeretik, ha egy könyv fontos kérdéseket vet fel.

Margaret Atwood: Legvégül a szív. Fordította Csonka Ágnes. Budapest, Jelenkor, 2021.

A kritika szerzőjéről
Kisantal Tamás (1975)

Irodalomtörténész, kritikus, a PTE Modern Irodalomtörténeti Tanszékének docense. Legutóbbi kötete: Az emlékezet és a felejtés helyei. A vészkorszak ábrázolása a magyar irodalomban a háború utáni években (Kronosz, 2020).

Kapcsolódó
Test-amentumok (Margaret Atwood: Testamentumok)
Szirák Anna (1996) | 2020.05.25.
„Vegyétek, egyétek, ez az én testem!” (Margaret Atwood: Az ehető nő)
Szirák Anna (1996) | 2020.08.18.
Színes narratívák üveggolyóba zárva (Margaret Atwood: Macskaszem)
Túry Melinda (1994) | 2021.01.28.
Legvégül a szív - podcast Margaret Atwood regényéről
2021.12.19.