Ali Smith Évszakok-kvartettjének negyedik darabja, a Nyár kapcsán a recepció egyetérteni látszik abban, hogy az idő mibenléte központi dilemmája a szövegnek – egy, az évszakok körkörösségében előrehaladó logikára épülő tetralógiában ez voltaképpen nem is meglepő. Abban azonban, hogy az idő maga miként válik a szöveg témájává és szerkesztőelvévé, nincs kritikai egyetértés. Egyrészről ugyanis a regény – mint az Évszakok valamennyi darabja – hangsúlyozottan és bevallottan saját jelenének zárványaként működik:

Smith a Kvartettben azzal kísérletezik, miként működhet egy olyan típusú próza, amelyben az írás és az olvasás mostja (a könyvkiadás lehetőségeihez mérten) egybeesik.

 Ezt emelte ki az Orwell-díj 2021-es zsűrije is a díjnyertes Nyár laudációjában: „időkapszula, amely létfontosságú lesz bárkinek, aki szeretné később megérteni Nagy-Britannia hangulatát ebben a forrongó időszakban.” Ugyanakkor az Évszakok egyébként is asszociatív szerkesztésmódja mellett talán a Nyár öleli fel a legnagyobb időbeli távolságot és a legtöbb idősíkot a négy kötet közül. Három nagy fejezete közül az elsőben többek között megismerjük a 2020-ban, Brightonban élő Greenlaw családot a kamasz gyerekek, Sacha és Robert nézőpontján keresztül, a második fejezetben az Őszből ismert, a Kvartett titkos főszereplőjének tekinthető száznégy éves Daniel fiatalkorára tekintünk vissza, mikor a második világháború alatt „ellenséges idegenként” internálták a német édesapjával együtt Ascotban, a harmadik fejezet pedig Grace, a Greenlaw-gyerekek édesanyjának nézőpontját követve a nyolcvanas évek Kelet-Angliájába kalauzolja az olvasót. Hegedűs Claudia Téli rege-referenciájával élve a Nyár „tág idő teátrumában játszódó epikai mű”.  

A Nyár ez utóbbi jellemzője mintha a tetralógia logikájának megkoronázása is lenne. Caroline Edwards a kortárs brit regény kontextusában éppen a „hálózatos regény” (networked novel) kifejezést használja az olyan szövegek leírására, amelyek a narratív szerkezet szintjén kapcsolnak össze egymástól távoleső tér- és időbeli elemeket, amelyek már-már novellaszerűen fragmentáltak, és amelyekben, ahogy a Télből megismert Iris mondja, „[s]emmi sincs, ami nem függ össze”. (292) A hálózatosság a regény minden szintjét meghatározza: a cselekmény, a nyelv, az időkezelés mind-mind ugyanazt az összefüggés-alkotó logikát támogatja. A Nyár önmagán belül, a Kvartett további elemeivel, illetve a brit és európai kultúra sarokköveivel (az előző kötetekhez hasonlóan többek között Shakespeare és Dickens, illetve egy huszadik századi, Nagy-Britanniában alkotó női művész, ezúttal Lorenza Mazzetti) is újabb és újabb hálózatokat létesít. Egy olyan kulturális klímában, ahol a regénysorozat létrejöttének közvetlen kiváltó oka a Brexit-népszavazás, azaz az izoláció azóta nagyon is valóságossá váló gesztusa, ez a szerkezeti döntés félreérthetetlen politikai állásfoglalás az egység, együttlét mellett.

Ha az Ősz egyik kulcstémája az átváltozás, a Télé a mélypont és körkörösség, a Tavaszé pedig a remény, akkor a Nyár tematikai szinten is visszhangozza a hálózatos struktúrát az együttlét különböző módozatainak kibontásával.

 Ahogy a kötetből megtudjuk, mindez a summer, nyár angol szó etimológiájából is adódik: „Az angol summer szó az óangol sumorból származik, a proto-indoeurópai sam gyökből, ami egyszerre jelenti, hogy egy és együtt” (230).

Smith írásmódszerének jellemzője, hogy ez a minden pontot minden további ponttal összehuzalozó hálózat – Deleuze és Guattari kifejezésével rizóma – leglátványosabban a nyelven, sőt, a többnyire angolnyelv-specifikus szójátékokon keresztül jön létre. Már a legelső, mintegy húszoldalas nagyobb egység is mintegy húsz ilyet mozgósít, amelyek többszörösen egymásra utalnak, kezdve például azzal, hogy 

Robert egy angol szóvicc megvalósításaként homokórát ragaszt nővére tenyerébe.

Mesterházi Mónika szokás szerint bravúrosan, angolul nem értő olvasó számára is szórakoztatóan veszi ezeket az akadályokat. A fordítás – nemcsak a regényé, de a regénybeli is, ahogyan például a teljesen angol Daniel fordít Ascotban angol és német között – valójában a hálózatépítés, a saját magát meghaladó rizómaszervezés következő szintjének tekinthető: „Engem a fordítás foglalkoztat” – mondja a ténylegesen létező művész, Fred Uhlman, akivel Daniel a táborban találkozik – „és az a sokféle dolog, amit mondani kényszerülnek, miközben mindannyian ugyanazt próbálják mondani” (152). Hasonlóan az időkapszula és a kiterjesztett idősíkok kettős problémájához, a fordítás dilemmája is csak részben az, hogy a szöveg, de akár a cselekmény logikája is alapvetően az angol nyelvben gyökerezik, ugyanakkor viszont ez az angol többnyire más nyelvekkel való interakciójában, idegenek száján, másságában bontakoztatja ki játékosságát. „A nyelvek, mondta Charlotte, nem magukban léteznek. Olyanok, mint egy család. Mind egymásba folynak állandóan. Nem létezik elszigetelt nyelv” (312).

A család nemcsak nyelvcsalád értelemben, de egymást kölcsönösen elfogadó és megérteni próbáló emberek közösségeként is az egész Kvartett, de különösen a Nyár egyik kulcsmotívuma. Ne felejtsük el, a mára már valóban időkapszulának tűnő, első koronavírus-lezárások idején járunk – ez a körülmény a család definícióját a sokkal megengedőbb „háztartás” felé mozdítja el, ahogyan a család Smithnél sem vér szerinti, hagyományos családot jelent, sőt, mintha a regény kifejezetten nem konvencionális családváltozatok sorozatát vonultatná fel, miközben a Kvartettben szereplő biológiai családok tagjai szinte sosem maradhatnak együtt, de összetartozásuk akár kimondatlan is maradhat (mint a Tavaszból ismert Richard és korán elhagyott lánya, akiben az Ősz Elisabethjére ismerhetünk). Már rögtön az első, a Nyárban szereplő mintánk ilyen: míg Robert és Sacha édesanyjukkal, Grace-szel él, apjuk a szomszéd házban lakik barátnőjével, Ashleyvel: „Szomszéd apa. Mint egy tévés sitcom az anyja idejéből” – gondolja Sacha. (22) A sor folytatódik Daniel és a szomszédja, Elisabeth családközösségével, amely később kiegészül a Télből megismert Arthurral, és azzal, ahogyan az ő nagynénje, Iris él együtt Arthur volt barátnőjével, Charlotte-tal és tucatnyi menekülttel. Hannah, Daniel rég elveszett húga a negyvenes években, miközben titkos küldetéseken vesz részt, korán elhalt lányok neveit veszi kölcsön újabb és újabb álnevekként, és már ebben a némiképp véletlenszerű gesztusban is újabb és újabb közösségek létesülnek: „De amikor a szavak, amelyek valamikor egy embert jelentettek, találkoznak egy élő, lélegző alakkal, az olyan, mint amikor egy magányos madár énekel a fán, ahogy ez itt Hannah fölött ép az előbb, és aztán több kerttel arrébb egy másik madár visszaénekli neki ugyanazt a dallamot. (…) Nem tudsz semmit a világon arról az emberről. De mégis megtörténik valami család” (179).

A Nyár családjai tehát nem statikus, hanem folyamatosan létesülő, szét- és összesodródó egységek, melyek életre hívásában nem lehet eltúlozni a kívülálló szerepét. „Van egy életfilozófiám (…). Így hangzik. Amikor vadidegenekkel vagy relatíve idegenekkel osztod meg életed és korod, az néha nagyon jól beválik. Egyes esetekben akár sorsfordító is lehet” (105) –  mondja Arthur Grace-nek, akivel teljesen véletlenül fut össze a homokórás incidens kapcsán. Bár a Kvartett lezárásaként az olvasó nézőpontjából akár zavaró is lehet a sors- vagy véletlenszerű találkozások elképesztő mennyisége vagy cselekményalakító ereje, ha a rizómaszerűséget komolyan vesszük, annak egyenes következménye, hogy a regény idegenek egymást kölcsönösen formáló pillanatainak sorozataként áll elő, hiszen a hálózat minden eleme, az egymástól térben és időben távoli karakterek, mind összekapcsolódnak. Ugyanebből a szempontból logikus az is, hogy az idegen jellemzően deus ex machinaként működik az Évszakok egyes darabjaiban, azaz egy stagnáló hálózatot egyedül egy külső nézőpont vezethet új belátásra, ahogyan Art és Charlotte látogatása, majd a velük tett közös kirándulás is kifordítja a sarkaiból Grace, Robert és Sacha világát, Danielét Robert, Arthurét Elisabeth.

Ezzel az üdítő, és sokszor életmentő külső nézőponttal definiálja a regény a másik központi témáját, a hősiességet.

A Nyár egyrészt a dickensi Copperfield Dávid feminista parafrázisaként („Vajon én magam leszek-e saját élettörténetem hősnője” [14]) az első oldalaitól az egyéni hősiesség lehetőségeinek feltérképezésében érdekelt – az internálás és a második világháború pedig éppúgy tartogat lehetőségeket a hősiesség demonstrálására, mint a klímakatasztrófa.

 Másrészt azonban ez a fajta hősiesség nem azonos az egyszemélyes világmegváltás Joseph Campbell-i éthoszával, hiszen egy alapvetően összekapcsolódó, hálózatos világban még egy különleges személy, egy hős sem győzhet egyedül. Erre rímel a (már a Tavasz óta) az idegenrendészeti központban raboskodó, vietnámi Hero, avagy Ank Kiet nevének pontos jelentése is. Mint megtudjuk, az Ank Kiet név, bár „hős” jelentésben fordítható, de maga is egy szóösszetétel: az Ank testvért jelent, a Kiet pedig mesterművet. „De én nem vagyok hős! Nem vagyok mestermű! De testvér vagyok” (326) – írja Hero, ismét az újonnan létesülő családalakzatok gondolatmenetét erősítve. 

Smithnél a hős attól hős, hogy sajátszerűségét fel tudja vállalni,

és ezzel az egész rizómát megújítja. Sacha egy levélben ezt írja a hősiességről a számára teljesen idegen Herónak: „Van egy elképzelésem, hogy hősnek lenni modern értelemben olyan, mint éles fénnyel megvilágítani azokat a dolgokat, amiket látni kell”. (216-7) Amennyiben a hősiesség a Kvartett kontextusában valóban ebben a megvilágító erőben rejlik, a tetralógia valamennyi, véletlenül odakerült idegenje, de akár maguk a regényszövegek is hősiesnek tekinthetők.

Ali Smith Évszakok-kvartettje az utóbbi évek egyik legizgalmasabb szépirodalmi vállalkozása, amely nemcsak dokumentálja és kommentálja a Brexit utáni változásokat, szatirizál, játékossággal szövi át őket, de alapjaiban formálja újra az addig kiüresedettnek tűnő optimizmus nyelvét. Smith kezei alatt a remény, az újjászületés, az összefogás nem negédes közhely, hanem ténylegesen működtethető, éppen hálózatossága miatt életképes stratégia. A rizómáknak ugyanis van még egy alaptulajdonsága: a reziliencia. A rizóma, mivel nem hierarchikus, nincs középpontja, még akkor is életképes, ha a hálózatainak egy jelentős része elpusztul. És mivel mindig lesznek olyan kívülállók, akik új kapcsolódási pontokat kínálnak, ezzel módot is adnak az újjáépítésre.

Ali Smith: Nyár. Fordította Mesterházi Mónika. Budapest, Magvető, 2023. 368 oldal, 5699 forint