Az esszé előző részéből kiderült, hogy tett szert a rap a kortárs orosz kultúrában egyetemes jelentőségre. A következőkben egyetlen trackről lesz szó.

2. Egy Oxxxymiron-vers elemzése

Hogy miért épp a Gorod pod podosvoj (Város a talpam alatt) című tracket választottam elemzés tárgyául, annak elég egyszerű (bár azon belül sokrétű) a magyarázata. A legnépszerűbb orosz rapper legnépszerűbb trackjéről van szó. Pontosabban lehet találni a YouTube-on hallgatottabb rapszerzeményeket, de azok a röpke életű pop-rap-slágerek közé tartoznak; Oxxxymironnak ugyanakkor nagyjából olyan kultusza van a fiatalok körében, mint Viktor Cojnak volt (és mellesleg még mindig van): 15 és 25 éves kor között az orosz fiúkat legalább annyira (vagy sokkal inkább?) ő tanítja az életre, a történelemre, az irodalomra, a morálra, mint az iskola, a tévé vagy az állami propaganda. Őt idézik a dolgozataikban az orosz irodalom klasszikusai helyett, amin rendszeresen fölháborodnak a tanárok, és ebből akár országos hír is lehet: mint például abból, amikor egy diák egy Oxxxymiron-szöveget Mandelstam-versként elemzett, és a tanár erre először nem is jött rá – majd végigsöpört az országon a vita, hogy a rapköltészetet (vagy épp konkrétan Oxxxymiront) lehet-e a nagy orosz költészeti hagyomány folytatójának tekinteni.

Oxxxymironnak egyébként vannak jóval erősebb szövegei is, de a Város a talpam alatt talán épp azért lett a legnépszerűbb szövege, mert hiányzik belőle egy s más, ami az orosz fiataloknak már nehezen fölfejthető vagy átélhető (jóllehet a rajongók minden sorát szorgos munkával elemzik). Nincs benne például nyílt politizálás – mint, mondjuk, az Altatódalban: „Még kicsi voltál, nem is gyanítottad, / hogy a gyanúsakat rejtett cellák ezrei várják,/ s most sem vagyok hős, hogy én is ott rohadjak, / de tudom, ami jön, azt lágernek hívják” – az új totalitarizmusnak ez az előérzete egyrészt távol áll az orosz fiatalok érzésvilágától, másrészt az iskolai oktatás némi hazafias egyoldalúságának következtében azt se nagyon tudják, hogy mit jelent a láger (mármint a nyári táboron kívül, mert olyanban már szinte mindenki járt). És nincsenek benne olyan sűrű kulturális utalások, mint például a Te marslakó című versben: „Hazátlan, szakadt eszeveszettek – hol vagytok? / Hol vagytok mocskos Durdenek, hol vagytok Caulfildok, / Angedóniások, angyali Jared Letók? / Hol vagy, amfetamin, Baphomet és new metál gyermeke, / Mert én az vagyok: Peter Pan – és a nyáj nem fogad be. / Tajtékos napokból növünk, de sose fel, csak bódorgunk létünk apró sínjein,/ Mikroautóbuszok mikrovárosban – Isten gyönyörködik a makettjein.” Ez házi feladatnak is sok – rengeteg olvasni- és megértenivaló. (A két vers és egyben egy interjú az orosz rapről olvasható a Népszava honlapján.)

A Város a talpam alatt ugyanakkor nagyjából azonnal átélhető, de elemzést igénylő anyag bőven akad ebben is. Lássuk tehát a verset – amelyből igyekeztem valami költeményszerűséget fabrikálni, bár az eredeti rapritmus nyilván hiányzik belőle, és a rímek is valamivel gyengébbek a magyar változatban – úgyhogy hozzá kell gondolni a vershez, hogy Majakovszkijhoz (az első orosz rapköltőhöz) méltó rímek vannak benne: ez ugyanis a jó rapper egyik legfőbb skillje – a meghökkentő rímek, belső rímek és alliterációk tömkelege, amiket az orosz nyelv egyébként valósággal ont magából, most pedig, amikor lassan magába nyeli az angolt is, szinte megsokszorozódnak a lehetőségei. 

Város a talpam alatt

Vállamon iszák! Ez a Don folyó, vagy talán a Volga?
Sajog belül, kulcs nincs hozzá, feszítővas ha volna…
Hány mérföld még? A repülés csak az út fele.
Poros erdő, a kisbuszban dobozok mörccsel tele.
De minden fasza, az ágyunk hordozható.
A minsztrel cégek lakája vagy lakásban daloló.
Séma séma hátán, MC már mindenki.
Új paradigmát hoztunk, menő lett rappelni.
A rap sokpárti lett. Te toltad a battle-eket,
S most nézz a tükörbe: „Kellett ez neked?”
Legyőznék bár mindenkit, de fontosabb a turné.
Az ipar tiszta ideg – kell egy Valocordin, hé? 
Bíró elé citáltok – oké; de a győztest el nem ítélheted:
A cro-magnoniakból lett első embereket.
Kussoljatok! Ti cselédek vagytok, én a hős.
Mint a pithecanthropusé, az állkapcsom erős.          

Most akkor arról szavalok,
Hogy itt a város a talpam alatt;
Hegyre fel, ha kell! Haladok!
Nem vagyok Gulliver, de itt a város a talpam alatt.
A talpam alatt a város, a talpam alatt.
Adó- és vámszedők, lámpák, tömeg.
Gázlón át vezet utam, de el is tűnhetek.
Te csicska vagy, nekem – város a talpam alatt.

Nyírek, nyárfák, vaksi gabonamezők,
Jeszenyin kísértetei, kereszt, ima, fenyők.
A furgonból látom a földet, látom az eget.
Mindent leküzdünk, Vízöntő vagyok, leszek.
Mint kutyakölyköt, a magányos idegent úgy fojtja meg
E föld; most a bandám – a családom – óvja meg.
Éjjel írtam egy bombát, abba kell mindent beletenni,
Valami nagynak szeretnék végre része lenni,
De üres a világ, lehet bár minden második haver tesó.
Nem vagyok biorobot, a jövőbe komcsin mosolygó.
Hű, na ne! Hagyjál lógva te is, Paracelsuska
A csodaszereiddel; a játék öncél – a tied lehet a suska.
Elfáradtál? Ki nem szarja le, Tony Stark legyen apád.
Országok, sztrádák: Krasznodar, Tatárföld, Moszkvabad,
Útlevelek, színpadok – szétszednek, nem kár. 
Lehet akár a MKAD a cél, akár Madagaszkár. 

Adj erőt: ne forduljak le az útról, s ne törjek össze.
Van útvonal – újabb város a ködbe veszve.
És ott ma várnak. Ne nyafogj, légy férfi: ott a dekk,
Megvigasztal és feldob, ha kell, az úti soundtrack.
A pofád kialvatlan, naná – füstös hajnalon.
Újabb zsaru az úton; iszák a válladon –
Kapkodva szarsz a mezőn, esik, borús félig-éj.
Asgardba majd utána mész, most csak odaérj,
Hol várnak. Miért lesz önarckép minden, ha verselek?
Egy óra becsekkolásra, utána rappelek,
Mint betépett logopédus. A falakon plakátom ül.
Öntöm az észt Mohamedül és Baphometül.
Sztár vagyok? Nekem elég egy pléd és egy kis víz.
Meg szalvéta, amivel a seggem törlöm – ennyi: “Plíz.”
Azt mondták rég: “Felderítésre veled nem megyek.”
Én veled turnéra nem mennék. (Világos, gyerek?)

A második és az utolsó sorral kezdem: ezek foglalják keretbe a költeményt – a költőnek sajog valami belül (de nem tudja kimondani, hogy mi az, ami annyira fáj), majd az utolsó két sorban visszatér erre a fájdalmára – és csak sejtjük: arról lehet szó, hogy csalódott egy barátjában. Oxxymiron rajongói pontosan el tudják mondani a történetet (egy zenésztárs, mondjuk úgy, árulásáról van szó), ami számunkra talán nem annyira érdekes, az viszont igen, hogy a költő számíthat erre a tudásra – hogy a hívei élete minden pillanatát követik, s így arra is, hogy minden egyes szavát igyekeznek megérteni. És még fontosabb, hogy ezzel a kerettörténettel – amely mégiscsak némi rejtélyességet csempész az egyébként jórészt  hiperrealistán autofikciós narrációba – Oxxymiron azonnal érzelmi viszonyba kerül a rajongókkal: nyilván nekik is fáj valami belül (mint minden kamasznak és fiatalnak), nyilván ők is úgy érzik, hogy valaki épp elárulta őket…

A vers ezek után a zenészköltő turnéjáról mesél: konkrétan az utazásról egy újabb turnéhelyszín felé – valahová elrepültek, aztán kisbusszal mennek egy kisvárosba, és viszik magukkal a rengeteg mörcsöt… S mivel autofikciós irodalomról van szó („miért lesz önarckép minden?”), talán ideje legalább röviden elmondani, hogy kiről is van szó.

Miron Janovics Fjodorov 1985-ben született Leningrádban, orosz-zsidó családban, apja elméleti fizikus, anyja könyvtáros volt. Miron kilencéves korában a család Németországba költözött, s az új közegbe való beilleszkedés traumája, a német iskolában elszenvedett zaklatás azóta is az Oxxxymiron-szövegek egyik gyakori motívuma. Majd az oxfordi egyetemen szerzett diplomát angol irodalomból. Még külföldön élt, amikor első trackjeit készítette, a 2008-as Ja hater (Hater vagyok) című trackkel robbant be, amely több szempontból is programalkotó szerzemény volt. Akadtak ugyan már Oxxxymiron előtt is dühös trackek, a fiatal Basta például igen keményen pofozta a Putyin-rendszert egyik-másik szerzeményében, de többnyire klisét klisére halmozva – Oxxxymiron volt az első, aki a nyolcvanas évek nagy rockköltészetét folytatta, pontosabban hasonló színvonalon verselt, csak épp egészen új nyelven. Mert a másik fontos tényező Oxxxymiron sikerében ez az új nyelv: ezt ugyan sok más rapper is természetes módon használja – elvégre nemcsak ő, hanem általában a rap hallatlan népszerűségének titka részben épp az, hogy ha létrejött egy új nyelv, létre kellett jönnie egy ezen a nyelven szóló új művészeti ágnak is – ő viszont az angolos műveltsége folytán ezt a nyelvet folyamatosan gazdagítja is, másrészt beleteszi azt a kulturális-irodalmi anyagot, amit Oxfordban megszerzett – és persze sok mindent a borzalmas orosz-szovjet huszadik századból is (ami az iskolai tananyag szerint ugyanakkor óriási diadalmenet volt). Oxxxymiron egyszerre világpolgár és népi patrióta, afféle narodnyikot játszó kifinomult entellektüel, aki egyfolytában a tudásával és spleenjével hivalkodó bölcsész és a nép egyszerű fiának szerepe között ingadozik (egyszerre Bazarov és… Nyecsajev?) – járja Oroszországot a bandájával (a vállán „iszák”), és bár Prilepin nyilván nem rá gondolt, amikor azt írta, hogy a rap visszaadta a Haza érzését az orosz fiataloknak (hanem például Bastára, aki a keményen rendszerellenes rapek után elég gyorsan átváltott Patrióta-üzemmódba), amikor Oxxxymiron adysan (vagy brodszkijosan) szidja a rendszert, abban mindig van valami ellentmondásos, kamaszos, kicsit nagyzoló hazafiság: hazajött Európából, mint valami Nagy Péter, és az orosz rap cárjaként, hogy fölemelje népét, megmutatja, hogyan is kell világszínvonalon művelni ezt – és csak úgy mellesleg megdönteni a rendszert, előbb a rap establishmentjében, aztán az egész országban – aztán amikor kiderül, hogy nincsen társa ebben, lehet tovább elmélkedni mindennek az ürességén.

(Egy kis sztori: miután Oxxxymiron először osztotta ki az oroszországi rappereket, mert nem elég kemények, két moszkvai rapper megkereste a lakásában Londonban, és megverték: talán ennek az emléke is benne van ebben a szövegben.)  

A kisbusz tehát viszi a kisvárosi rajongókhoz nemcsak a banda tagjait, hanem a mörcsöt is – CD-ket, pólókat, kitűzőket, mindenfélét, amit el lehet adni: az angol merchandisingból alkotott orosz szó (egyébként igazából mercs, de a mörcs magyarul talán jobban hangzik) egy apró kis példa arra, hogy az angol nyelv mennyire behatolt az oroszba. Még jobb példa az első nagy sikerű track címe és refrénje: „Ja hater” – oroszul ez ma már természetesen hangzik (magyarul persze nem mondhatjuk, hogy „Hater vagyok”), legalábbis az új nyelven beszélő fiatalok számára. A jelenség persze nagy vitákat vált ki, de orosz nyelvújítási mozgalomról azért túlzás lenne beszélni – jó pár írónak (például Jevgenyij Vodolazkinnak) vannak szép esszéi, amelyekben az orosz nyelvet védelmezik az angol-amerikai hatással szemben, és egyszer a pártját valami perverz okból liberálisnak nevező fasisztoid-szélsőjobber politikusból kedves öreg bohóccá szelídült Zsirinovszkij a Dumában, miközben Putyin buzgón bólogatott, hosszú beszédben sorolta, hogyan kellene (vagy lehetne) szépen oroszul mondani azt, amit ma már jóformán mindenki angolul mond, de a folyamat megállíthatatlannak látszik, és persze sokak szerint egyáltalán nem ártalmas. Kis túlzással hasonló nyelvgazdagodásról lehet szó hosszú távon, mint amilyen az volt, amikor a magyarok ugor nyelve valamilyen türk törzsével keveredett (igaz, emiatt most nem tudjuk, hogy ugorok vagy türkök vagyunk), vagy amikor a francia hódítás idején az angol benyelte a franciát, és így most hihetetlenül gazdag a szókincse, mert mindenre van angolszász és francia eredetű szavuk is.

Oxxxymiron aztán minsztrelnek nevezi magát – amit alighanem minden orosz fiatalnak meg kell néznie a Wikipedián, és akkor megtudja, hogy a szó vihet a középkorba, de a XIX. századi Amerikába is, mindenképpen valami karneváli kultúra felé (a szorgos tanuló talán még Bahtyinig is eljuthat); de aztán rögtön az 1980-as években vagyunk – a rock nagy évtizedében, amikor az igazi rockereket a hatalom betiltotta, és csak lakáskoncerteken zenélhettek. Ez a nagyon fontos sor – „A minsztrel cégek lakája vagy lakásban daloló” – hasonló dolgot mond, mint már oly sokan a világirodalom nagy írói közül: hogy az igazi művész a történelem során szinte mindig a hatalomnak nem tetsző, vagy a hatalom által kifejezetten tiltott dolgot művelt. (Ahogy Mandelstam írta a Negyedik prózában: „A világirodalom valamennyi alkotását engedéllyel és engedély nélkül megírottakra osztom. Az első csoport csatornába való, a második lopott levegő.”) Oxxxymiron a nyolcvanas évek rocklegendáihoz méri magát, bár ő nem lakásban dalol, hanem bejárja Oroszországot – de „hivatalos” sztárrá nem válhat, a tévében nem szerepelhet, sőt önként, megundorodva kilép még abból a világból, ahol akár az illegális sztárcsinálás zajlik… Majd jön a magyar olvasó számára nyilván kicsit homályos rész a „sokpárti” rapről – pontosabban világos, hogy a rendszert kiszolgáló rapperekről van szó (a neveket, részleteket hagyjuk), akikkel (s így a rendszerrel is) ő vagy kész megharcolni, vagy otthagyja az egész vircsaftot: hol mozgalmár akar lenni, hol magányos hős… Kicsit előreugorva a versben: az „Adj erőt: ne forduljak le az útról, s ne törjek össze” számomra elég hangsúlyosan Viktor Coj alakját idézi meg – azokat a halála előtti dalait, például a Kukuskát, amelyekben (még a kommunista rendszer bukása előtt) hol vállalja a harcot (és változásokat követel), hol elbizonytalanodik – nem akar ő „mozgalom” vezére lenni, hagyják békén, ő csak egy költő és énekes. (A Kukuska és még jó pár orosz rockköltemény – Ilja Kormilcev néhány dalszövege is – olvasható magyarul a Parnasszus 2019/2-es számában.)

Oxxxymiron egész eddigi életművére jellemző ez az ingadozás az ellenzéki vezérszerep és a költészetbe való visszavonulás között – s ezzel együtt a költeményekben gyakran összemosódnak a harcos felnőttlét és a riadt gyerekkor képei. Érdekességképpen – és a mai orosz rendszer jellemzésére – talán érdemes elmondani azt is, hogy Cojnak azok a késői dalai, mivel háborús metaforákat használ bennük, később rengeteg feldolgozásban háborús dalokká váltak – sőt még Prilepin is (aki egyébként elment harcolni az ukránok ellen) úgy ír róla, mintha élete vége felé Cojból igazi hazafi vált volna, mármint a szónak abban az igazi, szovjet (és neoszovjet), militarista értelmében. Nos erre is csak azt tudom mondani: Vot tak.

Oxxxymiron tehát Gulliver a liliputiak között (értem, hogy nem ezt mondja a dal, de valójában mégis ezt mondja; mint ahogy egy másik szövegében meg „bogár a hangyabolyban”), és ugyanakkor – a vers vége felé – még sztárnak sem nevezné magát: a versnek ez a lelki billegése, az önértékelés szélsőségei (Asgard és a szarás a mezőn; Gulliver és betépett logopédus; Mohamed és Baphomet) közt való tipikusan kamaszos billegés az egyik legnagyobb erő talán, ami ezt a verset olyan hihetetlenül népszerűvé tette – mármint a kamaszok körében, akiknek persze még az Asgardot és a Baphometet is meg kell nézniük az interneten. Különben nekem is meg kellett – már csak azért is, mert Baphomet máshol is szerepel az Oxxxymiron-szövegekben. (Sátánizmus, templomos lovagok stb. – ne menjünk ennek a mélyére; elég annyi, hogy a szerzőre valószínűleg hatott Pelevin is.) A másik erőforrás pedig – mint már utaltam rá – az autofikciós narráció: még akkor is együtt vagyunk a szerzővel, amikor a zsaruk megállítják a kisbuszt, és ő elmegy a nagydolgát elvégezni (és egy szalvétával kitörli a fenekét) – mellesleg Karl Ove Knausgård, az autofikció királya is részletesen leírja azt, ahogy a nagydolgát végzi, és ez nála is roppant hatásos (amin igen elcsodálkoztam, amikor olvastam: hogy megfelelő szavakkal vagy megfelelő kontextusban egy szarás is lehet magas művészet). Az autofikció ugyanakkor valami űrnek a kitöltésére is szolgál – általában és Oxxxymironnál is: és ez az űr benne van a versben: „üres a világ”; szeretne valami nagynak a része lenni, de csak annyit tud, hogy nem akar hülye komcsi vigyorral a jövőbe mosolyogni, hogy a Paracelsusszal szimbolizált ezoterika is ostoba hanta – egyszóval nincs jövő vagy legalábbis jövőkép; „mindent” szeretne beletenni a „bombába” (vagyis az új trackbe), de közben nincs semmi más, csak a semmi részletes, hiperrealista leírása: ez a „játék”, amely „öncél” – miközben a szöveg minden egyéb gesztusa azt üvölti, hogy afféle kamaszosan világmegváltó művészet szeretne itt megszületni.

Nem tudom, a MKAD-ot megmagyarázzam-e. Na jó, megmagyarázom, mert talán rejlik benne érdekes információ. Moszkva külső autóútgyűrűjéről van szó (mint nálunk az M0-ás) – a „MKAD vagy Madagaszkár” nagyjából azt jelenti, hogy ezen a gyűrűn túl már a harmadik világ kezdődik: Moszkva nyugat-európai színvonalú város (vagy lényegében külön ország) – míg Moszkvából kilépve az ember egyhamar olyan állapotokkal találkozik, amelyek vagy jeszenyines nosztalgiát ébresztenek benne, vagy döbbent dühöt (hogy a hatalomnak ez mindegy? és az emberek hogyan bírnak itt élni?), vagy, mint ebben a versben, a magány és idegenség érzését: „Mint kutyakölyköt, a magányos idegent úgy fojtja meg e föld.”      

Még egy utolsó gondolat. Amíg nem olvastam el figyelmesen a szöveget, csak egyszer-kétszer meghallgattam a tracket (és persze még szinte semmit sem értettem a szövegből), meg voltam győződve róla, hogy a Város a talp alatt az elnyomó totalitárius hatalom metaforája – most pedig továbbra is meg vagyok győződve róla, hogy a dal így is működik. A verset olvasva a rajongó persze elemezgetheti mindazt, amit most én is, de koncerten a refrén olyan hangsúlyos, és a metafora olyan erőteljes, hogy alighanem óhatatlanul mindenki a hatalom csizmájára gondol. Amiről eszünkbe juthat, amit Szolzsenyicin mondott az 1984-ről: „Orwell nem érti, hogy a hatalom csizmája alatt is van élet” – igen, ott őrjöng például Oxxxymiron koncertjein!