MD: Noha részben azért választottuk ezt a prédikációt a sorozatunk befejezésére, mert a vége felé Donne újra megidézi Szent Pálnak azt a sorát, amelyre válaszul a leghíresebb Szent szonettet, az előző részben közölt Kár kérkedned című verset írta, nekem eredetileg egy sokkal apróbb mozzanat miatt akadt meg rajta a tekintetem. Szeretném ezzel kezdeni a beszélgetésünket, mert borzasztóan érdekel a véleményed róla. Miután a bevezetőben felvázolta a prédikáció témáját, majd megmutatta, hogy a témát milyen módon fogja tárgyalni, Donne végre a lovak közé csap – és elkezdi korholni a közönségét, vagy legalábbis annak azon tagjait, akik „még csak el sem gondolkodtak arról, hogy miért küldettek ebbe a világba”. Ennek zsigeri éreztetésére egy végtelen hosszúnak tűnő mondatba kezd (a magyar fordításban majd’ négyszáz szóra volt szükség a lefordítására), amelyben először részletezi, hogy az Isten a teremtés pillanata óta hányszor részesítette kegyelmében az embert, majd az Isten kegyelmének részleteibe talán kissé belezsibbadt hallgatóságot egy hirtelen fordulattal magához téríti:  

„...úgy múlsz el a világból, ahogy a kéz merül ki a mosdótálból, vagy a test a fürdőből, ahol a víz szennyesebb lesz ugyan a mosakodásodtól, de egyébiránt nem őrzi meg a kezed vagy a tested lenyomatát, hasonlóképp lesz a világ utánad rosszabb anélkül, hogy megőrizné a nyomodat...”

Donne verseiben ritka a konkrét képeket felhasználó hasonlat, helyettük inkább absztraktabb szavakat, adott esetben fogalmakat érzékiesítenek, elsősorban nyelvi és gondolati ritmusok révén. Ezzel szemben itt a kép dominál, sőt, a vízből kimúló-elmúló kéz mintha azt a fajta lázas-látomásos beszédmódot idézné, amely a korban a puritán prófétákra volt jellemző, és amelyet később Amerika prédikátorai tettek híressé (gondolj csak Jonathan Edwards híres hasonlatára, amelyben a bűnösök úgy függenek Isten kegyelmétől, ahogy a kandallóban ropogó tűz felé lógatott pók kapaszkodik a saját hálójának utolsó szálába). Ugyanakkor a vízből visszahúzódó kéz képe nekem a szürrealisták humorát is megidézi: mintha egy testtől független, pókszerű kézről lenne szó, amely a saját ujjain mászik ki a vizesedényből, hogy magára hagyja a saját, vízben úszkáló mocskát bámuló szemlélőt. Szívesen utaznék vissza az időben, hogy ott lehessek a hallgatóságban, és körbenézhessek: vajon rémület ül ki az arcokra? Vagy éppen felnevetnek? Esetleg beleborzonganak a képbe, s maguk sem tudnák eldönteni, hogy a félelem vagy a gyönyör rázza őket?

MJ: Biztosra veszem, hogy eszedbe sem jutott a mosdóvizéből kimászó (kimenekülő) pók, illetve az ettől a póktól megbabonázott szemlélő hasadt figurájáról (az én) Nárciszom, aki éppen arról híres (!), hogy a tükörképében nem ismer magára. Ellenben rácsodálkozik magára – és itt, immár a teljes alakot az edény víztükrében mivel szétzúzta, kábaságában a tulajdon kezét, valóban Dalí–Buñuel mintájára, külön lénynek, itt éppen póknak hallucinálja. Ám ahogy magadat próbálod ott találni az egykori gyülekezetben, és a félelem és a gyönyör skáláján csúszkálsz jobbra-balra vagy/és fel-alá, az számomra természetesen a vallási affekciónak az esztétikai szférába történő (e)migrálását jelenti. Vagy legalábbis sejteti. (A migrálásról is jut eszembe: ebben az idézett passzusban nekem elsősorban nem a keresztény mise előtti, a krisztusi testet szimbolizáló ostya nyelvünkre vételéhez hasonlóan szimbolikus kézmártóztatásos keresztet vetés művelete jelenik meg a szemem előtt, hanem a muszlim imádkozók bemosakodása. A manapság annyira felbolydult iszlám világ annyira eleven szertartásrendje.) És hadd reagáljak még a bevezetődet záró navigálás az Udvar és az Egyház vizein-hasonlatodra is; hogy már ott a víz kerül képbe, s ezáltal a víz rejtheti magában az élővilág akármennyi-akármelyik képét, legyen az éppen szennyvíz vagy szenteltvíz. Donne különösen paradox érzéki(es) gondolkodása engem is magával ragadott az egész prédikációjában, és valóban másképp, mint a szonettekben; pedig a szentbeszédének a szerkesztettsége, a szerkezeten belüli vertikális örvénylései igencsak hasonlatosak a vadvízi váratlanságokhoz, annak ellenére is, hogy – mint említetted a bevezetődben – ebben a prédikációjában már fokozott óvatossággal navigálja gondolatait a világi-uralkodói és az egyházi felségvizeken. Mégis, szerinted itt ez az óvatosság korlátozza-e őt a gondolatvezetés dinamikájában, ihletettségében, vagy – ahogy én vélem érezni sokszor – képes az óvatosságot a finomabb pontosság, a mélyebben megélt gondolatiság szövésmódjára váltani (hogy egy pillanatra a pókos hasonlatra is rezonálhassak)?

Végül hadd hozakodjak elő egy ambivalens asszociációval is, ami azonban nagyon ide kívánkozik. Heidegger. Nem szeretem őt, persze, ismerni is alig ismerem, és az ellenérzéseim nemcsak a náci beidegződéseitől támadhattak, hanem a filozófiai fogalmak túltenyésztésétől, a terminológiai zöldségfélék burjánoztatásától valami félkatonai fóliasátor fojtó fülledtségében. Ilyesminek írmagját nem érzem a donne-i beszédben, sőt, ahogy azonban ő a gyülekezetet korholja a tudatlansága és figyelmetlensége miatt, Heidegger nagyon hasonlóan elégedetlenkedik az emberek önfeledt lét-megélésével, belefeledkezésével a Létbe, a létezésbe, s ekképp a temporalitásba. A végtelen és a véges egzisztenciális paradoxonjába. Azt hiszem, e tekintetben Heidegger (aki ugye teológusként kezdte, abból katapultált a filozófia „földútjára”) nagyon is hasonló ügyben agitálja az olvasóit, mint amiben Donne dorgálja a hallgatóit. Ébredjenek rá valamire, amit, alkalmasint épp az evidenciája okán, triviálisnak éreznek és gondolnak. Ebben a tekintetben Heidegger is költőként nyilvánul meg (még ha kínosan, mert tudálékosan, érzelgős költőként is) a Lét és Idő(tlenség) misztikumáról, mely misztikum egyszerre jelenti a kimondhatatlant és az az immanenciát, amely a transzcendenst rejt(egethet)i. Ám itt már, evvel a fogalmazásmóddal nagyon eltértem Donne-tól, a donne-i diszkuzusunktól, de hátha megérte.

MD: Azt hiszem értem, hogy miért vélsz rokonságot felfedezni Donne és Heidegger írásai között. Azt már nehezebb megemésztenem, hogy a rokonság a költőségükben, vagy legalábbis a költői megnyilvánulásokban lenne, részben mert az (írói) temperamentumuk annyira különböző, de főképpen azért, mert adja magát egy egyszerűbb, általad is említett magyarázat az alkalmankénti hasonlóságokra: mindketten ugyanazt a vallási hagyományt dolgozzák fel, adaptálják a saját korukra, körülményeikre, hallgatóságukra. Nekem Heidegger esetében az 1951–52-es előadásokon alapuló Mit nevezünk gondolkodásnak? [Was heißt Denken?] című kötet olvasásakor tűnt csak fel igazán, hogy ez mennyire így van az ő esetében, különösen, amikor a filozófiától a „gondolkodás” irányába való elmozdulást szorgalmazza, és a gondolkodást a köszönettel, azaz a hálaadással azonosítja. Ez pedig elég keresztényül hangzik – mi választja el akkor a gondolkodást az imától?

De ha már itt tartunk, akkor ejtsünk még szót a temperamentumbéli különbségekről is. Beszéltünk arról fentebb, hogy a vízből kimászó kéz hasonlata egy hosszú és tekervényes mondatot zár le. Magyarra való átültetése közben olyan érzésem támadt, mintha karikás ostort látnék mozgás közben. Íme a lendületes kezdés:

„...mintha az az Isten, aki bármifajta teremtést, bármifajta világot megelőzően végtelen, milliószor millió nemzedéknyi időn keresztül tökéletesen meg volt elégedve önmagával, aki teljes és örömteli önmaga volt a mennyben, mindenfajta teremtmény nélkül, s aki végül mégis hat napot szánt arra, hogy megteremtse és elszállásolja az embert...”

Ennek az önmagában tökéletes Istennek a gondolata az a mozdulat, amely útjára indítja az ostor szíját, hogy aztán az borzasztó sebességgel bejárja a teremtés teljes útját, de úgy, hogy a kezdetet, vagyis azt, hogy a teremtésnek semmilyen szükséges, az Istent kényszerítő oka nem volt, vagyis hogy éppenséggel az is lehetne, sőt az lenne a logikusabb és valószínűbb helyzet, hogy én, te, mindez, ami körülvesz minket, ne létezzen, tehát éppenséggel a semmit folyton szem előtt tartva, hogy úgy mondjam, a létezőt a semmi háttere előtt veszi szemügyre. Ez a mondat tekeredik addig, amíg a végén nagyot csattan azzal a gondolattal, hogy ha nem vesszük a saját semmiségünknek a lehetőségét figyelembe, akkor alkalmasint csak szennyvizet hagyunk magunk után a világban. De, és most érünk a temperamentumbéli különbséghez, az olvasó még előtte megütközhet azon, hogy Donne metafizikai gondolatvezetése, amely teremtéssel és Isten emanációjával indul, nemcsak sárkupacokon és békákon keresztül jut el ehhez a szigorú következtetésig, hanem a hallgatóságot egyben a prédikáció pillanatára is emlékezteti:  

„...s még ha embernek teremtett is, megtehette volna, hogy pogányságban maraszt, és nem fogad be a saját köreibe azáltal, hogy vallást ad neked; s még ha adott is vallást, megtehette volna, hogy meghagy zsidónak; s ha kereszténynek tett is, meghagyhatott volna pápistának...”

A korábbi metafizikai, ontológiai gondolat itt különös, Heideggertől meglehetősen idegen, hogy úgy mondjam, szociológiai fordulatot vesz: Isten nemcsak hogy teremtetlenül hagyhatott volna titeket, magyarázza Donne a gyülekezetnek, de vallástalannak, vagy zsidónak, vagy – uram bocsá’ –  katolikusnak is meghagyhatott volna! Zavarba ejtő, akár frivolnak ható fordulat ez, nemcsak azért, mert olyan magától értetődőnek tekinti a protestáns vallásnak a katolikus és a zsidó vallásokkal szembeni előnyét, s nem is csupán azért, mert olyan könnyedén veszi az ontológiából a szociológiába vezető kanyart, hanem mert felveti a túlbuzgóság kérdését, amiről te beszéltél még korábban a neofita viselkedésének kapcsán. Más szóval joggal olvashatjuk a passzust úgy, mint amelyben Donne két legyet célzott be: egyfelől mint neofita továbbra is próbálja bizonyítani, hogy ő már mennyire nem katolikus, ahogy az anglikán egyház sem az, minden látszólagos hasonlóság ellenére, másfelől pedig biztosítani kívánja királyi hallgatóságát arról, hogy ami katolikus tudása esetleg megmaradt, azt maradéktalanul az anglikán egyház rendelkezésére bocsátja.

De a megalázkodással határos tiszteletadás itt is a Donne-tól már ismert pimaszkodással keveredik. A Whitehall közönsége számára jól ismert volt Donne áttérésének a története, tehát amikor a közönségét arra figyelmezteti, hogy Isten meghagyhatta volna őket pápistának, a hallgatóság bizonyára megértette Donne utalását a saját múltjára. Ennyiben Szent István mellé saját magát ajánlja a hívők figyelmébe követendő példaként. És az a Donne, aki önmagát mint a mártíromság sajátos példáját ajánlja fel a gyülekezetnek, nem lehet-e, hogy a fenti mondatban a látszattal ellentétben nem a zsidó vagy a katolikus hitről ítélkezik, hanem a jelenlévő, az adott helyen és időben éppen domináló vallás gyakorlóit, sőt ennek a vallásnak az uralkodó elitjét figyelmezteti arra, hogy másokhoz, minden létezőhöz képest mennyire kiváltságos helyzetben vannak ahhoz, hogy a világot ne szennyesebben hagyják maguk mögött, mint amilyen az a beleszületésük előtt volt?

MJ: Vagyok annyira krónikus szorongó, hogy a prédikáció általad fentebb kiemelt mondatait is közvetlenül, naiv olvasóként vonatkoztassam magamra, a saját életemre, illetve közelgő meghalásomra, még akkor is, ha sem a zsidó, sem a pápista, sem az anglikán keresztény dogmákban nem hiszek, idomulnom hozzájuk a legsúlyosabb pánikrohamok közepette sem akaródzik, jóllehet teljes töménységében érzékelem, ízlelem az imitatio Christi vagy imitatio Dei szorgalmazott imperativusát. Az ostor-hasonlatod elsőre nagyon meglepett, azután kezdett beleolvadni a vérkeringésembe, felteszem, azért is, mert újraolvasva a prédikáció első oldalait, ezúttal a donne-i beszédnek nem csupán retorikai-dramaturgiai sajátosságaként érzékeltem az ostorforgatást, hanem effektíve megcsapott a beszéd ostorozó szigora. Egyszóval ami elsőre majdnem viccesnek érződött, koromsötét komolysággal visszhangzik az egyensúlyszervemben, szegény József Attila imitatio Kosztolányi-versének az indítása ugrik be vigaszul, a József Attilára egyáltalán nem jellemző humorral: „Könnyű emlékek, hová tüntetek, / nehéz a szívem, majdnem zokogok.” A Donne-beszédben nyoma sincs efféle önkéntelen humornak. De hadd vessem itt közbe egy nyugtalanító kérdésemet: Ha a bevezetőd záró mondataiban kitértél arra a problémára, hogy a Jakab halála után trónra került Károly erősen szorgalmazni kezdte a pápista Úrvacsora-központú és szentbeszédkurtító szentmiserendszert, s hogy ezért Donne-nak óvatosan kellett navigálnia a beszédeit az újabb, vegyesebb vizeken, akkor épp ebben a prédikációjában honnan vette a bátorságot ahhoz, hogy önmagát példaként állítva a gyülekezet elé mind a zsidó, mind a pápista liturgiát kárhozatosnak (vagy legalábbis elégtelennek) ítélje? Nem tételezhető-e fel inkább az, hogy az aggodalomnál erősebb mozgatóerőnek bizonyult ekkoriban a költő papnál a szentbeszéd mint költői inspiráció kívánalma, talán még az ószövetségi próféták babérhamvai után is sóvárogni kezdett, részben ennek tulajdonítható szerintem az engesztelhetetlen ostorozása a „mocskát maga után hagyó” gyülekezetnek. Ehhez a hangjához képest a szent szonettek tónusa egyenletesnek és nyugodtnak érzik – itt meg kell ismételnem, hogy mindig a Vas-fordítások nyűgözik le a lelkemet. Az elmúlt héten újraolvastam a verseit is, és bizony egyre növekvő ámulattal vettem észre azt a finom komplexitást a versszövéseiben, amelyekhez foghatónak talán csak a kevéssel idősebb Shakespeare-szonetteket éreztem, csak éppen ez utóbbiak bent maradtak az udvari beszéd protokollaritásában, míg a Donne-szonettek, mondhatni, kitörnek a lélek pusztájába. (TD talán ezt megtoldotta volna evvel: kitörnek a lélek plusztájába.) Újdonság nála a – mai szóval élve – erős pszichoszomatizálás is, mármint ennek a megjelenítése és szóvá tétele a versekben, és természetesen a prédikációban is. Mivel azonban rettenetesen kimerültem most reggelre, elmondom még egy tegnap hajnali félvíziómat, a privát vérnyomásrohammal társuló egyéb fizikai és tudati kínok terméke gyanánt; eszembe villant az ősrégi közkérdés: hová tűnnek az élőlények mérhetetlen mennyiségű és fajtájú szenvedései, ha a kéz pókként kimászva a szenteltvíztartóból csak a mocskát hagyja maga után a szakrális forrásvízben, mi marad a mi, vagy bármely más élőlény szenvedései után az ún. nem-élővilágban? Nos, arra a közhelyes válaszra jutottam, hogy például a kövekben. És ez közel vitt a fölnevetéshez. Hiszen akkor helyben vagyunk! Amikor Istvánt, a minta-vértanút megkövezik, voltaképpen tengernyi szenvedéslenyomat-darab rázúdításával végzik ki a példaképünket, ergo a keresztény kínhalál igazi varázsa, megváltó ereje is abból eredhet, hogy a különben értelmetlennek tűnő kínhalálok kezdet és vég nélküli diagramja mintegy spirális (örvény-) mozgással igazolja önmaga értelmét, evidencialitását. Ennek természetesen vajmi kevés a köze most már a megváltás dogmájához.

MD: Lehetséges, hogy nem értettem teljesen a kérdésedet, és ha így van, mindenképp javíts ki, de az ostor-mondatban (megjegyzem, nem volt ez a hasonlatom teljesen komoly, leginkább a magyarra való átültetés szórakoztató metaforájaként jutott eszembe) nem látok semmi veszélyt Donne számára: a korban kialakuló anglikán egyház elsősorban más vallási gyakorlatok, hitek, és egyházak, mindenekelőtt a katolikus egyház ostorozásával ízlelgette a saját erejét, így Donne önmagával való példálózása szerintem inkább kellemes borzongást kelthetett a közönségben, meg persze elismerő bólogatást. A hagyományos liturgiához való közeledés semmiképpen sem jelentette azt, hogy közben ideológiailag az anglikán egyház ne tett volna meg továbbra is mindent annak érdekében, hogy megkülönböztesse magát a római katolikus egyháztól. Éppen azért emeltem ki a mosdóból kihúzódó kéz képével végződő mondatot, mert a Heideggerrel való összevetés itt a legérdekesebb szerintem: miközben mindkettőjük esetében töményen megjelenik a keresztény egzisztencializmus, aközben Donne a Heideggerrel és talán általában a filozófiával ellentétben a metafizikát folyton partikularizálja, itt egészen közönségesen (!) retorikai értelemben, vagyis a megszólalás egyedi körülményeihez igazodva. Hol vagyunk? Ki a közönségem? Pontosan mennyi ideig számíthatok a figyelmükre?

Nem akarom ezzel azt állítani, hogy a prófétát ne jellemezhetné ugyanilyen retorikai körültekintés, bár azt már igen, hogy Donne-ban van valami nagyon nem prófétaszerű. Legalábbis ha a prófétaság egyik alapelemének tekintjük azt, hogy az önmagát prófétának tekintő vagy prófétaként megszólaló olyan isteni üzenetet közvetítsen másoknak, ami azoknak a próféta nélkül nem lehetett volna elérhető. Ez persze a reformáció korában bonyolult, hiszen a próféta lehet a bibliai szöveg értelmezője, nem feltétlenül kell egy teljesen új, személyes revelációval rendelkeznie úgy, ahogy mondjuk a Jelenések Könyvében a beszélőnek. Mégis, vedd csak példának Miltont: az Elveszett Paradicsom ugyan végső soron egy Bibliaértelmezés, de Milton meglehetősen szabadon kezeli az eredeti szöveget, és amikor szükségét érzi, belenyúl a személyes revelációi és meggyőződései szerint (a híres példa erre Milton eszmefuttatása az angyalok emésztéséről). Én Donne-tól ilyet sosem láttam. Nemcsak hogy személyre szabott jelenésekről, még csak vallásos élményekről sem beszél soha. Odáig sarkítanám az összevetést, hogy míg Milton hajlamos arra, hogy a kereszténység létező elemeit saját meggyőződéseihez igazítsa, illetve azok szerint átírja, addig Donne esetében a tét mintha mindig az lenne, hogy önmagát a már létező valláshoz igazítsa. A Szent Szonettek a legjobb példa erre, ahogy arra is, hogy ez sokszor menyire nehezére esik.

Hanem a kő! Mint az utánunk, élőlények utáni maradék. Nyálkő? Vagy a kő mint a szobrászat anyaga? Nagyon tetszik ez a revelációd (!), és szeretném, ha még szót ejtenénk a prédikáció egy idetartozó passzusáról. A dolgukat nem tévő hallgatóság ostorozása után Donne némileg meglepő módon a szobrászat kérdéséhez fordul, és a következőt találja mondani:

„Az, aki úgy áll meg valahol, hogy nem tölti be el az ama hellyel járó kötelességeket, puszta szobor azon a helyen, méghozzá felirat nélküli szobor. Az utókor nem fogja ismerni, olvasni sem fog róla. A természetben a test keretezi be a helyet, és ad neki formát, hiszen a természetes test helye proxima aëris superficies, a levegőnek azon benső felszíne, mely invesztálja, azaz felruházza és felöltözteti a testet, és amely a test részeinek engedelmeskedik, nyomukba lépve és követve azokat. A természetben a test teszi a helyet, a kegyelemben viszont a hely teszi a testet. A személynek működésbe kell hoznia önmagát, ki kell tárulnia, szét kell terjednie és burjánoznia a hely dimenziói szerint, kitöltenie azt a hely által reá szabott kötelességek végrehajtása közben.”

Donne ugyan nem utal vissza a vízből kihúzódó kéz képére, ez az elvontabb eszmefuttatás mégis mintha a korábbi hasonlatot értelmezné. A természetben nagyjából úgy van helyünk, ahogy a vízben a kéznek: egy embernyi, ember alakú hely a levegőben. Ilyen testként teszünk-veszünk egészen addig, amíg ki nem száll belőlünk az élet, és csak por meg hamu marad utánunk. De van a létnek egy másik, párhuzamos dimenziója, mondja Donne, amelyben a dolgok állása éppen a természeti lét fordítottja: itt nem magunknak csinálunk helyet, kiszorítva onnan egy-egy embernyi levegőt, hanem a hely már mindig is adott, adatott, és a lét kérdése számunkra az, hogy be tudjuk-e azt lakni. A kegyelem helyének ezt a belakását nevezi Donne hívatásnak, magyarul a dolgunknak, és a prédikáció későbbi részében majd látni fogjuk, mennyiben gondolja úgy, hogy a dolgunk elvégzésétől függ a halálunk minősége. Erről majd bizonyára beszélünk még, amikor odaérünk, most azt emelném ki, hogy érdekes módon azt a kérdést Donne itt nem tárgyalja, hogy mi történik a világgal a halálunk után, hogy mi marad utánunk akkor, ha elvégeztük a dolgunkat. Pedig mintha nagyon is érdekelné a kérdés, de csak mintegy mellékesen akarná szóba hozni: ebben a passzusban egy szoborhasonlat révén, aztán ugyanitt festészettel folytatja, és a prédikáció vége felé visszatér az ábrázolás témájára, akkor a rézkarc kapcsán.

MJ: Nem hagyhatom ki ezt a ziccert, bocsásd meg nekem. Azt írod: „...azt a kérdést Donne itt nem tárgyalja, hogy mi történik a világgal a halálunk után, hogy mi marad utánunk akkor, ha elvégeztük a dolgunkat” (!). Tudom, tudom, a mindennapi angol nyelv használata elfeledteti veled az ilyen apróságokban rejlő kétértelműségeket, el azt, hogy „a dolgunk elvégzése” a magyar fül számára elsőbben és triviálisan az ürítkezést jelenti. Természetesen szerencsés asszociációt kínál ez a jelentés a „halálunk utáni világra” nézvést is, hiszen a szentbeszéd ezáltal önmagát mint abszolút igazmondást destruálja egyfelől, másfelől elszólásszerűen megidézi azt a szarkazmust, amellyel a kereszthalál eseményét és cselekvését kommentálták, illetve affirmálták az evangéliumi beszámolók szerint. A prófétai hanggal csupán azt kívántam jelezni, hogy Donne hasonló szigorral és megelőlegezett rosszallással szólítja meg a gyülekezetet, hasonlóan az ószövetségi prófétákhoz, akik általában a Teremtő orákulumaként tűzdelték tele fenyegetőzésekkel a beszédeiket. Én ugyan szívesebben olvasok olyan szerzőket, akik már eleve hitványnak és hazugnak, netán potenciális bűnözőnek tekintik az olvasójukat, valamint önmagukat is, de csupán akkor, ha ez az utóbbi önminősítés is szerepel a szövegben. Ezért rajongtam sokáig Thomas Bernhardért, egészen addig, amíg szaturálódni nem kezdtem az utánzóival, majd már vele magával is, ahogy a ripacskodásból felfakadó spontán humor nedvei megszikkadtak, és maradt a szimpla ócsárlás. Donne ettől távol marad. A legizgalmasabb paradoxona beszédének az, hogy hallgatóját kvázi egyszerre szólítja fel az első mártír, szent István utánzására, követésére, illetve a saját hívatásának a meghallására és végbevitelére. A szoborhasonlat, egyáltalán, a téridom, mely a teret artikulálja – s ekképp szüntelenül változtatja, átértelmezi, újra is teremti, végtelen asszociációs folyamatot indít el az emberben, a paradoxont azonban nem oldja fel, nem oldja meg. Nem válaszolja meg. És bár igazad lehet abban, hogy Donne, ellentétben a prófétákkal, tudós (és költő!) hívőként „csupán” a hívatásának akart minél tökéletesebben megfelelni, ez valóban sokszor dominálja a szonettek hangját is, kedvenceim között ott a XIX. darab, amelyet természetesen a kongeniális Vas István szólaltatott meg magyarul: „Ó, mennyi kínzó ellentét terem / szívemben: már szokássá változott / az ingatagság; az alázatot / csak kedvem ellenére észlelem. / A bűnbánatot is szeszélyesen / felejtem, mint a profán hajlamot: / rejtélyesen még forr s már megfagyott; / imák és csönd; hol nincs, hol végtelen. / Tegnap nem kellett Isten semmiképp, / ma udvarlom imázva az eget, / s holnap a büntetéstől rettegek: / fantasztikus váltóláz hűl meg ég. / Csakhogy itt épp azok a jó napok, / ha hideg ráz: olyankor gyógyulok.”

Némi aggodalommal emlékeztetlek a pár éve meghalt David Bowie Blackstar c. számának a klipjére, ahol az egyik legerősebb motívum a háromtagú „kórus” kóros remegése, noha, ha jól tudom, a klipben szereplők egyike sem tudott még Bowie „halálos ítéletéről”. Talán még maga a szerző sem. Hogy az embert a külső hideg vagy a (belső) hideglelés rázza, nagyon nem mindegy, mégis ontológiai azonosságot tételezhetünk fel a kétféleségükben; de vajon miért jut Donne ebben a szonettjében arra a végelemzésre, hogy „...itt épp azok a jó napok, ha hideg ráz: olyankor gyógyulok?” A kérdésem retorikai, hiszen tapasztalatból beszélek: a remegés (és ez nem ám a hangalaki adódás sugalma!) már a reményt is magában foglalja, nem csupán a páni félelmet. Amikor reszketek, fizikailag iparkodom kirázni magamból a hideget, az Isten hidegét, de mit iparkodom! Ez nem akaratlagos esemény, ez az élőlény kegyelmi remegése, vibrálása élet és halál között. S evvel visszaérkeztem az utánzás és a hívatás paradoxonához. A húsvéti harangszóban mindannyiszor meghallani a saját péntek délutánunkat is, azaz ráismernünk Krisztus kínhalálában a bármikori sajátunkéra nem szenteskedés a részünkről, semmiképp sem alakoskodás, hanem – és itt megint Heideggerre hivatkozom – elemi belátása a Lét misztikumának vagy/és abszurditásának, s evvel a nemlét realitásának is. Amely nemlét mindig is bennünk tartózkodik – tartózkodásra intve bennünket, hogy kíváncsiskodásból tetten érjük. (Szorul a hurok – feszülnek a húrok.)

MD: Egész biztosan nem én voltam az egyetlen, akit a Bowie halálhíre egyből Donne-ra emlékeztetett. Ugye januárban jelent meg a hír, amit eleve a szilveszteri mulatságok és remények utáni kijózanító pofonként, globalizált memento moriként értelmeztek sokan. Erre jöttek rá a videók, nemcsak a Blackstar, hanem a még annál is, ha úgy tetszik, explicitebben mítoszokkal és vallással flörtölő Lazarus. Akkor még keveset lehetett tudni Bowie betegségének és halálának a körülményeiről, és a videók meg persze maga az album is azt sugallták, hogy Bowie igenis megkoreografálta a saját halálát, éppen úgy, ahogy Donne majd’ négyszáz évvel korábban. Hiszen Donne-ról ismert, hogy halála előtt lerajzoltatta magát a halotti leplébe burkolva, majd az elkészült képet az ágyával szemben lévő falra akasztotta, mintegy farkasszemet nézve vele. A tetejébe, hogy a témáinkkal még egy helyen rímeljen a történet, a rajz ugyan azóta elveszett, viszont a vázlat alapján készült szobor (a tizenhetedik századi építész és szobrász, Nicholas Stone műve) a mai napig a Szent Pál-katedrálisban áll egy urna tetején, mintha egy palackból kiszálló szellem lenne. Tudom, hogy nem sokkal fentebb még én ragaszkodtam hozzá, hogy ne tekintsük Donne-t prófétának, de az, ahogy a halálos ágyán fekvő Donne a saját hullájával szemez, mégiscsak olyan, mintha egyszerre lenne heideggeri prófécia és paródia, nem?

Na de! Ennél sokkal sürgetőbbnek érzem, hogy megkérdezzelek: pontosan miben látod a paradoxont akkor, amikor Donne egyszerre invitálja a gyülekezetet István követésére és ugyanakkor a saját hívatásuk, a saját dolguk elvégzésére? Annyiban nyilván különösnek hat Donne gondolatmenete, hogy manapság nem tekintjük mondjuk (hogy Donnéhoz hasonlóan provokatív példával éljek) a bankár dolga végzését a vallásért a halált is vállaló vértanú hívatásával összemérhetőnek, vagy akár azzal összevethetőnek. De nem hiszem, hogy Donne hallgatói ugyanezen az összevetésen különösebben megütköztek volna. Először is azért nem, mert ami az evangéliumokban talán kertelésnek tűnhet („Adjátok meg azért ami a császáré, a császárnak, és ami az Istené, az Istennek”), az a tizenhetedik század Angliájában már nem létező problémára adott válasz volt: a király egyszerre az ország és az egyház feje. De ennél fontosabb, hogy Donne a hívatásnak azzal a protestáns felfogásával dolgozik, amelynek az eredete megint csak Pál leveleiben rejlik, legfőképpen a korintusbéliekhez írott levél híres-hírhedt mondatában:

„Kiki amely hivatásban hívatott el, abban maradjon.” (7:20)

A paradoxon, amelyről beszélsz, már ebben a mondatban világosan jelen van. Amikor Pál azt mondja, kiki „elhívatott,” a mai eklézia szóval rokon görög igét használja, tehát a vallási közösségbe invitáláson, a megtérésen gondolkodik. Ám ugyanebben a mondatban, és nyilvánvalóan provokatív módon, egyben azt az állapotot, azt a foglalkozást vagy általános szituációt, amiben az egyházba hívott ember van a hívatása pillanatában, Pál ugyanezzel a görög szóval írja le, hivatásként. Ezt a passzust fordítja aztán Luther szintén híresen-hírhedten a „Beruf” szóval, áldását adva ezzel az ember világi foglalkozásának, a „dolgának” a hívatással való azonosítására. Mindezzel azt akarom mondani, nem lehet-e, hogy Donne gondolatmenetében a paradoxon inkább esztétikai-retorikai, semmint logikai? Más szóval hogy a vértanú és a mindennapi dolgát végző ember egymáshoz hasonlítása, végső soron azonosítása elég különös ahhoz, hogy felébressze Donne hallgatóságát – és hogy ráébressze őket arra, amit már mindig is tudtak: ha elvégzik a dolgukat, megkönnyebbülten távozhatnak majd a világból.

MJ: Érdemes tisztáznunk itt az olvasó kedvéért, hogy már a prédikáció magyarítása közben, szükségből alkalmi önkényes döntést hozva, különbséget tettünk hivatás (foglalkozás, szakma), illetve hívatás, azaz elhívatás (szent kötelesség) között, vagyis a bürokraták és a valódi (igaz) hívők között. Tehát ismételt kérdésedre és ismételt válaszodra újra csak azt kell kérdeznem, hol mondja ki szentbeszédében Donne, hogy kövesd (utánozd – nem pejoratív értelemben) az első keresztény vértanú, István példáját, és hol azt, amit fentebb Páltól (is) idézel, hogy „Ki-ki amely hivatásban (pl. szakmában, mesterségben – MJ) hívatott el, abban maradjon (meg hű tisztességgel).” Ismert ugye az a mondás, miszerint „Légy hű önmagadhoz!”, jóllehet a mondás nem firtatja a kérdést: „Ugyan kicsoda, micsoda vagyok én?” Amikor szellemesen azt mondod, az anglikán keresztény két úrnak hódol egy megszólítással (ugye, Krisztusnak is a Lord titulus jár?), az talán annak a reflexszerű felismerésnek (pragmatizmusnak) a tudomásulvételét jelzi, hogy a hit(vallás) voltaképpen az ember(i közösség) magánügye, így a hivatalnok hívő is lehet, és megfordítva: az elhivatott költő banktisztviselőként is egzisztálhat (lásd Donne nagy újra-felfedezőjét, T. S. Eliotot). Pragmatizmus és puritanizmus – mintha Nagy Britannia, ez a szigetnek túl nagy, kontinensnek mégsem nevezhető földrész maga is hívatásból talált volna rá a transzcendensre az immanenciában, a színház szcénájában „a világot jelentő deszkázatra”, amivel nem csupán a Globe-ra kívánok utalni, hanem a szóban forgó időben prosperáló (no lám! A vihar Prosperója!) angol terjeszkedésre, a világ birtokbavételére. Donne-ról gondolkodni sem tudok úgy, hogy ne jutna minduntalan az eszembe Shakespeare, s ekképp az úgynevezett modernitás, a szakrálisat asszimiláló szekularitás, ami – hogy engedjek a további asszociációs kényszernek – ezáltal nemcsak magába nyeli a „szentet”, hanem konzerválja is azt. Megőrzi.

Önkényességnek hathat a részemről, hogy úgy gondolom, Donne egyik legszorgalmazottabb emberképe azért is hangzik így: „Senki sem sziget”, mert, Shakespeare-hez hasonlóan, attitűdjében mégis attól nagyon elütően, a testet mint lelket, mint a lelket a hús leplében megszólítható vagy/és szóra bírható egységet tekinti potenciálisan örökkévalónak. És ezért kardoskodik annyira valamennyiünk paradox kétszikűségéhez (szemre akár kétszínűségéhez), jelesül ahhoz az alakoskodáshoz, ami ad infinitum Krisztus követését jelenti, valamint ahhoz a szerephűséghez, amellyel megszolgálhatjuk az egységet teremtő és megtartó részvételünket. Számomra ez az ő legdrámaibb prédikátuma, főleg a kérvényező és hálálkodó levelek ismeretében, amelyekben ugyancsak nagy elánnal gyakorolja az alakoskodást, és ha olykor pimasz vagy abszurd fölvetésekkel is, eléggé egyértelműen a hivatali karrierjét igyekszik menedzselni. Képzettségeit és költői, gondolkodói képességeit önmagukban nem érzi elég adottságnak ahhoz, hogy „saját vállalkozásban” éljen velük, ahogy Shakespeare tette a színházi munkájával, hanem magára kényszerítette azt a kettős szolgálatot, amit a gyülekezetének is diktált. Ez nyugtalanít engem az írásaiban, és ugyanezért vagyok hálás neked, amiért bevezettél az ő világába.

MD: Picit ki kell, hogy javítsalak: a fordításban egyáltalán nem használtuk a magyarban megszokott „hivatás” szót, hanem helyette csak a „hívatást”. Mégpedig két okból: egyfelől, hogy felhívjuk a figyelmet arra, hogy a mai „hivatás” szó rokona a „hívás” és így a „hívő” szavaknak. Másfelől viszont éppen azért, hogy ne tegyünk különbséget a hivatás (szakma) és az elhivatottság, a szent kötelesség között, ahogy szerintem a prédikációban Donne sem tesz így. A fenti Pál- és Luther-idézetekkel éppen ennek a történetét próbáltam nagyon röviden illusztrálni. A korintusbéliekhez írt levélben Pál még úgy tűnik, valóban a hivatás és a hívatás, a világi és a keresztény élet közötti különbséget, illetve a kettő közötti lehetséges közösséget firtatja. Lehet-e a keresztény közösségbe való belépés, Krisztus követése kompatibilis azzal az élettel, amit az ember addig élt? Amikor Luther Berufnak fordítja a hívatást, akkor erre a kérdésre ad választ: a világi lét nemcsak, hogy kompatibilis Krisztus követésével, hanem a kettő teljesen egybeesik. Az embernek a világi hivatalában kell utánoznia a megváltója áldozatát. Ennek a gondolatnak a legékesebb példája a prédikációban később jelenik meg, abban a részben, amelyet csak a következő alkalommal közlünk, de mivel kérted, hogy idézzem a passzust, idemásolom, mintegy a következő, befejező rész előzeteseként:

„A vértanúság címét és annak jutalmát nemcsak az élet elvesztésével érdemelhetjük ki, hanem mindazon dolgok nélkülözése révén is, amelyeket szerettünk ezen életben; nem pusztán a halállal, de az élet keresztjeinek az elszenvedésével is. Nem minden vértanúság smithfieldi vértanúság, a vallásért való megégettetés. Sérelmeket szenvedni, majd amikor előny adatik, azokat nem megbosszulni az udvari mártírság példája. A hatalom kívülről jövő kísértéseinek, vagy az indulatok belülről érkező kísértéseinek ellenállni a felek közötti igazságszolgáltatási ügyekben a westministeri vértanúság példája. Nem mutatnod gazdagabbnak magad annál, ami vagy, nem tenni úgy, mintha jobb helyzetben lennél a valóságosnál a magán-üzleteléseid során; és éppolyan gazdagnak mutatni magad, mint amilyen vagy, nem tenni úgy, mintha szegényebb lennél akkor, amikor a köz szolgálatára hívnak, ez az árutőzsdei mártíromság esete.”

Megjegyzem, Donne itt a mai fülnek ugyan provokatívnak hangozhat, főleg, amikor az árutőzsdén üzletelők vértanúságáról beszél, de annyiban meglehetősen katolikus marad még itt is, amennyiben a vértanúság morális értelmét hangsúlyozza. Az üzletember mártíromsága itt többé-kevésbé a tisztességében rejlik. Vesd ezt össze mondjuk Shakespeare kalmárjának, Antoniónak a gondolkodásával. Amikor Shylock Jákob meggazdagodásának példájával igyekszik igazolni, hogy a kamatra való kölcsönzés és az árukereskedés között semmi különbség nincsen, hiszen mindkét esetben isteni áldás jele a meggazdagodás, Antonio így válaszol:

„Uram, itt Jákob nagy játékba kezdett,
És nem őrajta múlott a siker,
De Isten keze hozta meg neki.
S ez igazolja tán az uzsorát?
Vagy kos és juh az arany és ezüst?”

Vas István fordítása nagyszerű, de nem adja, nem is adhatja vissza az angol szöveg gazdag ambivalenciáját. Antonio ugyanis a „játék” helyén a „venture” szót használja, amely nemcsak a mai venture capitalism (a kockázati kapitalizmus) kifejezésben jelenik meg, hanem az ádvent, az eljövetel, a messiás eljövetelére utaló szó rokona is. Vagyis Antonio válasza Shylock (retorikai) kérdésére az, hogy a pénz kamatra való kölcsönadása az áruval megtömött hajóknak a szélre és a hullámokra bízásával szemben nem hagyja eléggé az Istenre (illetve az általa feltehetően vezérelt elemekre) a saját kimenetelét. És ennyiben nem tekinthető hívatásnak, nem hívja meg az „égi kezet” a saját megsegítésére (itt Vas fordítása, amely itt Ács Zsigmondét követi, nagyon leleményesnek bizonyul, hiszen a „kéz” szó nem szerepel az angolban, viszont nagyon ideillik, mert megidézi Adam Smith híres hasonlatát a szabadpiacot igazgató láthatatlan kézről). Messzire vinne mindennek a további tárgyalása, hiszen a Max Weber által híressé tett kérdés, a kapitalizmus protestáns eredetének (és alkalmasint inherens antiszemitizmusának) a részleteibe kellene elmerülnünk az erről való beszélgetéshez. A tárgyunk, a prédikáció szempontjából a téma jelentősége szerintem az, hogy Donne provokatív retorikája sokszor a kortársaiénál jóval óvatosabb, ha tetszik, hagyományosabb álláspontokat közvetít a hallgatóságának. Antonióval szemben Donne prédikációja nem a világi sikerben jelöli meg a hívatást, vagy legalábbis nem csak abban, hanem az embernek a világban való helyének tisztességes, mondhatni erényes betöltésében. Legalábbis én így értem a fenti passzust – de te talán máshogy?

MJ: Az érveléseddel, valamint a Shylock–Antonio-vitára való utalásoddal elsőre zavarba hoztál, majd a nálam oly szokásos emésztési kataklizmák enyhültével meg is győztél – mindamellett azt javaslom, csak a nyomatékosítást szükségelő szöveghelyeken szerepeljen a „hívatás” szó evvel a hosszú „í”-vel, épp azért, hogy azután az olvasó már a mindennap használatos hivatás fogalmában ráismerjen a hivatás (= foglalkozás, szakma, hivatal stb.) szó fogalmának a vallási-szakrális (hív, hívő), valamint morális-filozófiai eredettartalmaira. (Nem akarom elviccelni a dolgot, csak mivel régóta javarészt angolul olvasol, beszélsz, felteszem, angolul gondolkozol is, nemigen jutott az eszedbe a „hívatás” alakzatnak is a mindennapossá szürkült számos alkalmazása, például amikor azt halljuk: „Hívásod volt!” Vagy: „Nem találom a meghívót, nincs ötleted, hova tehettem?”) Kívül ismét a zárójelen, megjegyzem, amikor Donne az István név jelentéseredetéről, jelentésudvaráról beszél, és eljut végül a korona (kivált a szenteknek járó glória-korona) jelentéshez, azon kaptam magam, hogy itt most egy politikai kortesbeszédet olvasok, amelyben a prédikátor engem és önmagát is újra és újra meg akar erősíteni az anglikán keresztény (lásd: brexit!) hitvallás igazában, makulátlanságában. Krónikusan makacs szkepticizmusom alkalmatlanná tesz az anglikán versus pápista (katolikus) viszálykodást illető ítélkezésre, annyit mégis bizonyosra vehetek, hogy ez a viszály elsősorban nem a szakrális kérdéseket érintő vita, hanem merőben hatalmi érdekű jogvita, politikai vita, uralkodók közötti dulakodás. Erre próbáltam rákérdezni a megelőző fölvetésemben, amikor a „brit sem nem sziget, sem nem kontinens”-tudatú Donne-t Shakespeare-rel mint a „fél világ teremtőjével” próbáltam szembeállítani – és rokonítani. Rövidre fogva, azt szeretném kérdezni tőled, mit gondolsz a Hamlet-monológban elhangzó „a hivatalnak packázásai” mint egyik okról arra, hogy itthagyjam ezt kizökkent idejű árnyékvilágot, illetve a lányszöktető, majd megszeppent Donne megszállottnak mondható karriervágyáról. Amely vágy úgy amennyire valóra vált e mostani prédikáció keletkezési idejére, a vallási hitkérdésekbe beletemetkező Donne azonban már elvesztette élete párját, és költőként is elfordult az érzéki világ hívásaitól.

MD: Beadom a derekam a hivatás/hívatás-ügyben, már csak azért is, mert a levelezésünk miatt még egyszer átrágtam magam a szövegen, és be kellett látnom: olyan buzgón igyekeztem átadni a szöveg varázsát, hogy közben Donne segédévé szegődtem a bűvészkedésben, és segítettem elleplezni a kézmozdulatait. Amikor először bevezeti a témát, még a calling szót használja, ami magyarul egyszerűen hívást jelent, de itt az elhívatás, a hívatás értelemben szerepel. Nem sokkal később azonban elkezdi használni a profession szót is, mégpedig úgy, hogy néha megkülönbözteti a callingtól, néha viszont szinonimákként használja őket. Az eredmény az, amiről fentebb már beszéltünk: a prédikáció szerint bármilyen helyzetben találja magát az ember, bármilyen munkával keresi meg a betevőt a maga és családja számára, azt a helyzetet és azt a foglalkozást a hívatásának kell tekintenie, amennyiben nemcsak az életének, hanem a halálának a minősége, az üdvössége is függeni fog tőle. Hogy a magyar szövegben is követhetőek lehessenek Donne kézmozdulatai, a professiont végül szövegkörnyezettől függően hivatásnak, illetve foglalkozásnak fordítottam, ellentétben a callinggal, amelyet hívatásnak.

Hozzáteszem, a két szó közötti különbség nem a vallásos és a szekuláris eltérése. Mindkét szónak vallásos története és töltete van, de míg a calling a hívást és így a transzcendenst hangsúlyozza, addig a profession a vallomás és a hitvallás aktusát és így a hívő szerepét emeli ki. Talán nem véletlen, hogy miközben a profession szónak mélyebbek a keresztény gyökerei (hiszen a szó a szerzetesrendbe való belépéskor tett ígéretet is jelenti), aközben ez a szó épült be jobban a kortárs szekuláris rendbe: ma a szó elsősorban magasabb képzettséget megkívánó foglalkozást jelent, és a professionalok a tanult és a társadalom számára hasznot termelő polgárok (a régi német egyetemi modell szerint ezek volnának a jogi, teológiai és orvosi fakultások diplomásai), szemben nemcsak a kétkezi munkásokkal hanem a professzorokkal is, akik ugye ma már nem hitet vallanak hanem mondjuk Donne verseit értelmezik a hallgatóságnak.

Ami pedig a hamleti kérdésedet illeti, arra szerintem maga Donne ad választ azzal, hogy Szent István diakónusi szerepét taglalva bevezet egy harmadik kifejezést, az office-t, azaz a hivatalt. Ahogy most újraolvastam a szövegnek ezt a vallás bürokráciáját taglaló részét, rendre a Kafka–Musil-páros jutott eszembe. A tulajdonságok nélküli embernél a regény második felében egyre gyakoribbá váló eszmefuttatások a „másik állapotról” és a misztikus szerelemről a regény elején parodizált k. u. k. bürokrácialabirintusából való menekülést ígérik. Ennyiben Musil regénye nemcsak romantikus, de jócskán van benne affinitás a korábbi évszázadok misztikus-prófétai hagyományai iránt is. Ezzel szemben Kafkánál a transzcendencia és a bürokrácia inkább egymás tükörképei. Az ő szövegei ilyen szempontból mintha irodalmi fenomenológiák lennének: a packázás tapasztalatát veszik alapul, és azt a kérdést, hogy éppen ki vagy mi packázik velem, a hivatal vagy a hívatal, rendre nyitva hagyják. Lehet, hogy ezzel elvetem a sulykot, de nem olyan, mintha ennyiben Donne egy naiv Kafka lenne? És akkor inkább azt a címet kellett volna adnunk a sorozatunknak, hogy A hívatal packázásai? De későre jár, az eszmecserénk pedig hosszúra nyúlik. Zárjuk hát le, és kezdjük az utolsó, befejező részt valahol errefelé.