Clarice Lispector legújabb magyarul olvasható regénye meglepetésszerűen hat a 2018-ban megjelent Minden történet után: azt gondolhattuk, hogy az írónő összes novelláját magába foglaló több mint hatszáz oldalas könyvet olvasva már nem sok újdonságot nyújthat az alig százoldalas regény, A csillag órája mégis számos tematikai és formai kísérletet tartalmaz. A kérdés az, hogy az eredetileg 1977-ben kiadott, brazil posztmodern hagyományba ágyazódó könyv élvezhető-e ma is.
„Intimista” és pszichologizáló szövegeivel Clarice Lispector az elsők között indította el a brazil prózát az univerzalizálódás útján. Szövegeiből mind a brazil identitás meghatározására tett erőfeszítések, mind a neoregionalizmusra és neonaturalizmusra jellemző ember-, szokás- és tájleírások hiányoznak: a brazil vidék típusfigurái helyett a középosztály átlagpolgárai, főleg a városi nők kapnak kitüntetett szerepet. Ez a belső realista nézőpont és női tematika ugyan ma is olvashatóvá és élvezhetővé teszi a regényt, a mű elbeszélésmódján azonban érezhető az első kiadás óta eltelt több mint negyven év.
A ’70-es években forradalminak ható elbeszélői stratégiák ugyanis a mából olvasva inkább klisészerűnek és unalmasnak tűnnek. A hangsúlyos metafikcionális kiszólások a mű megírásának körülményeiről, szükségességéről és nehézségeiről ma aligha nevezhetők újszerű narratív technikának, s az elbeszélő, valamint a főszereplő személye közti elkülönböződés fokozatos feloldódása is hamar egyértelművé válik. A regény története ugyanis két szálon fut: az egyik az elbeszélő által az utcán megpillantott, látszólag sanyarú sorsra ítéltetett Macabéa fikcionális története, a másik pedig az elbeszélő jelenének vallomásos, erősen metafikcionális jellegű leírása. A Macabéát középpontba állító rövid, eseménytelen és kiszámítható történetet azonban hamar elnyomja az elbeszélő jelenében zajló szál: a kötet így alapvetően a férfi narrátor ide-oda ugráló asszociációinak tudatfolyam-technikával rögzített leírása, amelyben a történet másodlagos.
Ilyen körülmények közt fontos kérdés, van-e olyan érdekfeszítő az elbeszélő személyisége és gondolatvilága, hogy az olvasónak megérje végigolvasnia a szereplők jellemét, a cselekmény fordulatait s az írás nehézségeit megfogalmazó reflexiókat. „Az a szándékom, hogy ne legyen teljes, amit írni fogok, még úgy sem, hogy közben kénytelen vagyok olyan szavakat használni, amelyek itt tartják önöket. A történetben […] körülbelül hét személy lesz, én vagyok közülük az egyik legfontosabb, természetesen. Én, Rodrigo S. M. Régimódi elbeszélés lesz, nem akarok én modernkedni, sem modoroskodni, csak hogy eredetinek tűnjek. Ezért fogok kipróbálni a szokásaim ellenére egy olyan történetet, amelynek van eleje, közepe és »gran finalé«-ja, amit majd csönd és szemerkélő eső követ.” (11) Mindez persze tömény irónia, a felkonferált prózarészekből ugyanis semmi sem valósul meg – a szöveg tehát egyfajta irodalomtörténeti paródiaként is értelmezhető. Lispector egy eseménytelen történetet lát el terjedelmes metafikcionális lábjegyzetekkel, így a magyarázat hosszabb, mint a történet maga. Kérdés, hogy ez az „irodalmi játékkísérlet” érdekes lehet-e egy mai olvasó számára, különösen, amikor az eseménytelen és rövid történet önmagában sokkal többet kínál az olvasónak, mint az elbeszélő ide-oda csapongó fejtegetései.
A gyakran feministának tekintett írónő tetemes életművében először A csillag órájában szerepel férfi elbeszélő, aki, ahogy a mű elején fogalmaz, „fájdalmasan hűvösen” (11) meséli el Macabéa végtelenül szomorú történetét, aki sorstársaihoz hasonlóan Brazília legszegényebb, északkeleti régiójából költözött Rio de Janeiróba, még csak nem is a jobb élet reményében, hanem mert idesodródott. Macabéa múltját és jelenét is a magány uralja, élete azonban olyan kilátástalan, ő maga pedig annyira szürke, hogy meg sem fogalmazódik benne életének tragédiája. Gépírókisasszonyként éli napjait, hivatalos státusza pedig elégedettséggel tölti el. Négy másik – valószínűleg prostituált – lánnyal él együtt, szabadidejében pedig rádiót hallgat. Macabéának komoly kommunikációs problémái vannak: nem tud beszélgetni másokkal, és nem is érti a körülötte zajlódó helyzeteket. Találkozása Olímpicóval, a szintén északkeleti férfival így igazi fordulópont lehetne, Macabéa azonban még hasonló sorsú társával sem képes mélyebb viszonyt kialakítani.
A csillag órája tele van életképtelen, visszataszító, egyszerű kisemberekkel, akiket az önzőség, a kommunikáció lehetetlensége és végső soron a Macabéa iránt érzett szánalom köt össze. A szereplők üres és jellegtelen kapcsolatai kicsinyességgel és butasággal vegyítve kilátástalan jövőképet mutatnak. Köztük mégis Macabéa sorsa a legaggasztóbb, aki még csak az önzőségét sem képes kihasználni a boldogulása érdekében, hiszen a boldogság mint fogalom sem jut eszébe. „A többiek számára ő nem is létezett. Az egyetlen dolog, amiben túltett a többieken, az az volt, hogy víz nélkül, szárazon is le tudta nyelni a gyógyszert.” (72) A nyomorúság már-már morbid humorral vegyített képei csaknem minden oldalon felbukkannak: „Macabéa, te egy hajszál vagy a levesben. Az embernek nincs is kedve beleenni.” (69)
A szellemi és lelki nyomor természetesen a test betegségében is megnyilvánul. Macabéát gyakran hányinger és étvágytalanság gyötri, annak ellenére, hogy alig eszik. Takarékosságból megtagadja magától a hányás nyújtotta felüdülést, így állandóan visszafojtja testi igényeit. Végül Olímpico szeretőjének tanácsára elmegy egy jósnőhöz, Madame Carlota jóslata pedig, mely szerint egy szőke gringó (vagyis egy fehér bőrű külföldi) feleségül veszi, reménységgel tölti el. A boldogság azonban, melyet életében most érez először, csupán addig tart, míg egy sárga Mercedes (azaz a szőke gringó) el nem üti.
Macabéa ugyanakkor nem hal meg azonnal, hanem még legalább egy órán keresztül figyeli a környezetét. Az emberek pedig összegyűlnek körülötte, és ahelyett, hogy mentőt hívnának, mécsest helyeznek el mellette. Haláltusája órájában Macabéa mégis boldognak érzi magát, mivel életében először mozicsillagként tündökölhet mások szemében – innen a sokáig értelmetlennek tűnő cím is.
A csillag órája története ugyan lezárul ezen a ponton, de az elbeszélő még pár oldalon át folytatja fejtegetéseit, amelyekkel a halálhoz való viszonyát írja le: „Erőt kell vennem magamon, hogy felkacagjak a torkom mélyéről. De nem tudom, miért nem nevetek. A halál találkozás önmagunkkal. Holtában fekve olyan nagy volt, mint egy halott ló. A legjobb üzlet a következő: ne haljunk meg, mert nem elég a halál, engem, aki olyan sokat akarok, nem tölt be egészen. Macabéa megölt engem. Macabéa megszabadult magától és tőlünk.” (99) A lehetséges katarzist eredményező jelenetek súlya ugyanakkor elvész a narrátori kiszólások miatt, főleg, mikor az elbeszélő Macabéa fikcionális természetét hangsúlyozza.
A csillag órája tipikusan posztmodern narrációt alkalmaz: az elbeszélő állandó metafikcionális megjegyzéseivel nyitottá és dinamikussá teszi a lezárt és statikus történetet, ezáltal az olvasó is könnyedén a teremtés aktusának részesévé válik. Ez a brazil irodalmi hagyományokban mélyen gyökerező elbeszélésmód (Machado de Assis, Ignácio de Loyola Brandão, Ivan Ângelo, Rubem Fonseca stb.) ugyanakkor a mában fárasztónak hat. Az ide-oda csapongó, különböző asszociációkkal dolgozó tudatfolyam-technika, amely gyakran hiányos vagy hibás mondatszerkesztést eredményez, Lispector novelláiban – pontosan a terjedelem rövidsége miatt – jól működik, hosszabb terjedelemben azonban vontatottnak tűnik. Nem véletlen, hogy a szerző Brazíliában is novellistaként és krónikaíróként (vagyis kvázi tárcistaként) vált népszerűvé: míg egyik leghíresebb szövegében, A tojás és a tyúkban a jellegzetesen lispectori módon, néhol összefüggéstelen gondolatokból összecsirizelt filozófiai fejtegetés 8-10 oldalon izgalmasnak és játékosnak hat, A csillag órájában kevésbé bizonyul hatékonynak: nehéz eljutni a könyv 29. oldaláig, hogy végre elkezdődjön a jócskán felkonferált történet. Ettől függetlenül dicséret illeti a fordító Bense Mónikát, aki egytől egyig érthető kontextusba helyezi a trükkös lispectori mondatokat: nem kis munka a sűrű, értelmileg széttartó és a magyarnál jóval több vesszővel tagolt portugál szöveg pontos átadása magyar nyelven.
Clarice Lispector legújabb magyarul megjelent regénye az egyik legszomorúbb és legvisszataszítóbb történet az írónő munkásságában – mégis, a sok szörnyű tragédia és emberi nyomorúság dacára a szövegben egyfajta morbid humor is megjelenik, amely emlékezetessé teszi a regényt. A szereplők személyiségének és eseménytelen hétköznapjainak bemutatása önmagában talán elég lett volna ahhoz, hogy maradandó könyv szülessen, az elbeszélői kiszólásokkal regényterjedelművé duzzasztott szöveg „tanulságosnak” szánt narrátori megnyilatkozásai és ironikus metafikcionális fejtegetései ugyanakkor mára már messze nem olyan forradalmiak és polgárpukkasztóak, mint az 1970-es évek Brazíliájában voltak – olvasónkat így inkább a kifáradás, mintsem a lázadás szelleme fenyegeti.
Clarice Lispector: A csillag órája. Fordította Bense Mónika. Budapest, Magvető, 2019.
(Fotó: Magvető Kiadó)
