Hosszú sort nyitott meg Jevgenyij Zamjatyin Mi című korszakos műve száz évvel ezelőtt. Aldous Huxley, George Orwell, Arthur Koestler, de Philip K. Dick sem igazán képzelhető el, legalábbis nem érdemes elképzelni őket a jelentős, bár alig ismert szovjet-orosz szerző nélkül, akinek korábbi érdemei miatt Sztálin meghagyta az életét, pucolhatott Párizsba, jelentéktelenségbe, emigrációba; pedig olyan toposzok fémjelezték nevét, mint az „INTEGRÁL”, az „Őrzők Hivatala”, a „rózsaszín szextömb”, „az Igazságszolgáltatás Ünnepe a Kocka téren”, vagy „az óránként megtermelhető három szonáta”. Nem szoktam szeretni a politológus szerzők irodalmi szárnypróbálásait, de most megszerettem egyet, Giuliano da Empoli könyvét, aki A Kreml mágusában azt vizionálja, hogy Zamjatyin száz év előtti Mije nemcsak leírja, de meg is teremtette a mostot.

Da Empoli a könyv írása közben lefektetett néhány szabályt magának. Az első az volt, hogy nem akar karikatúrát írni. „Nem akartam olyan portrét festeni, hogy itt egy rosszfiú, aki rossz dolgokat csinál, pusztán csak azért mert rossz”. A másik szabály az volt, hogy semmilyen történelmi vagy politikai esemény a könyvben nem kitaláció, hanem tény. Ennek része az is, hogy Putyin későn kezd és késeig dolgozik, és a stábját is hasonlóra kényszeríti – mondjuk ők azért kezdhetnek korábban – nagyjából úgy, ahogy Sztálin tette a maga idejében. (Ha már csak egy ablak égett a Kreml épületegyüttesében, akkor a Moszkva utcáit kései órán is rovó jár-, és éjjeli őrök összesúgtak: „olvas!”; Sztálin mítoszának része volt a hit, hogy a „népek atyja” napi 500 oldalt olvas.) Da Empoli szerint Sztálinhoz hasonlóan Putyin problémája az is, hogy „a hatalom bizonyos értelemben betegség”, az abszolút hatalom pedig abszolút betegség.

Az átlagorosz két dolgot vár az államától: belső rendet és külső hatalmat – magyarán diktatúrát és imperializmust. Az olasz és francia egyetemeken tanító da Empoli vagy tucatszor járt a putyini Oroszországban, könyvét több, mint két éve adta le a Gallimard kiadónak, egy olyan országban, ahol az átfogó értelmiségi vitákban még ma is bizonyos regények Rorschach-tesztként működnek – lásd pl. Houellebecq Behódolását –, és a kötet kiadása után támadta meg Putyin Ukrajnát, ezután a könyvből 430,000 példány kelt el. Hélène Carrère d’Encausse, Franciaország Sz. Bíró Zoltánja vagy Rácz Andrása azt mondja: „mostanában nem megyek úgy vacsorákra vagy ebédmegbeszélésekre, hogy ne ajánlanám ezt a könyvet. Ez Putyin megértéséhez a kulcs.”

                                                                                   *

Az 1991 utáni Oroszország megértéséhez bizonyos mértékig tényleg kulcs ez a könyv, megmagyarázza a kilencvenes éveket, amikor a hollywoodi producerek aktuális political/spy thriller témájú filmjeik előkészítése során ijedten vakarászták a fejüket, ki legyen a jelen idejű gonosz, ha a KGB és a Vörös Hadsereg már nem lehet az. Így találtak rá a Vor is Zakonra, az oroszajkú szervezett bűnözésre, így lett, legalábbis filmeken, a brooklyni Brighton Beach a harmadik orosz főváros. „Az oroszok nem értik a pénzt, csak játszanak vele. Annál inkább tudják mi a hatalom, a vér és a szenvedés” – írja da Empoli, de az orosz kilencvenes évek ugyanakkor arról is szólt, hogy „az emberek nem hitték el, hogy végre szabadon lehet olvasni, szűrők nélkül, és nem tudtak betelni a betűvel”. A tiltáshoz és szamizdathoz szokott orosz embernek valódi pompa lett a tévé, az újorosz média aranyszabálya pedig az volt: ne légy unalmas! – és ezt az elvet követte a kilencvenes évek valódi orosz teljhatalmasa, Borisz Berezovszkij tévécár is, ezért lett Oroszország ekkorra olyan, mint Ványa bácsi háza James Bond által kidekorálva, amikor nem a fikciót, hanem a valóságot hozták létre. Tévéképernyőn, 120 csatornán. „Az oligarchák páncélozott Mercedesei éppen úgy söpörtek végig a városközpont útjain, ahogy a nemesek ostort suhogtató kocsisai vágtak utat a tömegben a cárok idején.” Később, hogy Berezovszkij elkezdte támogatni az ukrán ellenzéket, az aggasztani kezdte a Cárt. Nem Jelcint – akit egyszer alsónadrágban szedett össze a washingtoni rendőrség részegen a Pennsylvania Avenue-n, aki egy amerikai beszéde közben ittasan tántorgott, és a mögötte álló Clinton megállíthatatlan nevetése (röhögése) a részeg Jelcinen több mint százmillió orosz szégyene volt. Jelcin vállalhatatlan lett, „egy nagy ember földön guruló feje mindig is a tömegek egyik legkedvesebb látványossága volt. Egy kiemelkedő ember kivégzése megvigasztalja a középszerűek sokaságát”. Meglepő módon egy fiatal KGB-tiszt került a helyére, és a Gurjanova utcában több száz kiló robbanóanyag szó szerint kettévágott egy kilencemeletes lakóházat. A tömbházrobbantások írták be Putyin nevét az orosz agyakba, és „Csecsenföld több politikai karriert ölt meg Moszkvában, mint ellenséget a harcmezőn”. Sztanyiszlavszkij a színész három típusát különbözteti meg, 1. az ösztönös tehetség, 2. a módszeres színész, aki edz, próbál, trenírozza magát, és 3. a színész, akibe annyira behatol a szerep, hogy önmagát rendezi. Method actor, mondhatjuk az utóbbira, és Putyin ilyen. Da Empoli Goethét idézi: „a parancsolót csak a parancsolás maga töltheti el örömmel” (Faust). A kilencvenes évek „újorosz” világában a szilovik – titkosszolgálati hátterű szervezett bűnöző – még a magángazdaság szereplője, de 2000 után beépült a rendszerbe, sőt tartóoszlopa lett. A szilovik prototípusa történelmileg Igor Szecsin, Putyin későbbi titkára – ma a Gazprom vezetője – volt, hiszen Putyin hadai, barátai ilyenek, hasonszőrűek: pétervári dzsúdósok, kémek, spekulánsok. (Igor Szecsin pl. a madagaszkári KGB-kirendeltségen kezdte karrierjét.) A szovjet imperializmus újjáélesztése eltökélt, hidegfejű gondolat. Állami kalózokkal, hackerekkel, hadsereggel, titkosszolgálati bérgyilkosokkal, olajárakkal, miegyébbel. A kilencvenes évek kaotikus szabadságának elveszejtésével. (Hibája da Empoli szépírásos elemzésének, hogy Putyin ideológiai támaszai között nem említi a pravoszláv ideológiai imperialistákat, a múlt századi emigráns Ivan Ilyint és a velünk élő moszkvai Alexander Dugint.)

„Mi nem teszünk semmit, csak megteremtjük egy lehetőség feltételeit” – hangzik a zamjatyini mondat da Empolinál és ez sokáig igaznak bizonyult. Lehetősége volt néhány bérgyilkosnak jelen lenni Anna Politkovszkaja lépcsőházában, és hasonlóan lehetősége volt néhány csecsen elkövetőnek a Kreml oldalában ácsorogni a Moszkva folyó kis hídjánál, amikor az ellenzéki politikus Borisz Nyemcov arra sétált. Az Orosz Föderáció legnagyobb európai partnere Németország volt, a hajdani kancellárasszony magabiztosan beszél oroszul, megértően tárgyalt az elnökkel, akinek lehetősége volt beengedni a tárgyalószobába Konit, a nagytestű labradort – a fekete eb az afroamerikai Condoleeza Rice nemzetbiztonsági főtanácsadó után kapta a nevét –, és Merkelről köztudott volt, hogy fél a kutyáktól, s aligis bírta elnyomni magában a sikítófrászt. Legendás kép 2016 őszéről – lásd még: Brexit, Trump – amint valamilyen, talán épp G7 csúcson az orosz és az amerikai elnök kezet fog. Ahogy a magas Obama a kisnövésű Putyinra néz, az epic.

Az új Cár meglepő szövetségeseket keresett és talált: a nemzeti-bolsevik Egyicska Limonov, az Egy orosz punk vallomásai c. kötet szerzője – amiben több éves New York-i homoszexuális kalandozást írja meg némileg dühödten, hogy nem ő lett az új Elvis Presley Amerikában, vagy a fogorvos Zaldosztanov és az Éjjeli Farkasok nevű, a világhírű Hells Angels-szerű motoros banda Sonny Bargerje. Ezek a színes, érdekes figurák persze a gazdaság és az erőszakszervezetek vezetőinek megnyerése után kerültek elő, miután a lehetséges ellenfelek (Berezovszkij, Hodorkovszkij, Guszinszkij) külső száműzetésbe vagy belső büntetőtelepre kerültek, hogy rájöjjenek ők is, az élet egy halálos betegség. A hatalom megragadása egy dolog, megtartása egy másik. Semmi sem kelt nagyobb félelmet, mint egy véletlenszerű büntetés és az állandó bizonytalanság állapota. Sztálin rájött, hogy a düh strukturális adottság, nem harcolni kell ellene, hanem kezelni, Caligula azt kívánta, hogy minden ember feje egyetlen nyakon legyen, hogy az egész emberiséget egyetlen csapással meg lehessen semmisíteni. „A kor, amelyben élünk, bármilyen izgalmas is, csak a sokadik változata annak az ősi komédiának, amely újra és újra a világ színpadára kerül.” És ez mélyen igaz! Da Empoli első szépirodalmi műve kétszázötven oldalas monológ – éppen annyi cselekmény és fikciós elem van benne, hogy ne váljon szárazzá, és éppen annyi tényt és összefüggést tudhatunk és érthetünk meg belőle, amennyit egy jobb tényirodalmi kötetből; mesteri ebben a könyvben, hogy fikcióként jeleníti meg a valóságot. Azt például máshonnan is tudhatjuk tényszerűen, hogy az Amerikából kitiltott Baranovnak (Szurkovnak) csak Tupac Shakur, Allen Ginsberg és Jackson Pollock hiányoznak az amerikai kultúrából, de az ő élvezetükhöz nem kell ott lenni.

Jevgenyij Zamjatyin egy cigányok és lótolvajok lakta faluban született, matematikusnak és jégtörő-tervező hajómérnöknek tanult, hogy aztán 1921-ben írott regényében „egyszerű íróból időgép” legyen, ahogy követője, a svájci szerző fogalmaz. Könyörtelen, de kényelmes diktatúrát ír meg, és ami ennél fontosabb, jó matematikusként és társadalomismerőként „leírta az algoritmusok teljesen kisimult világát. (...) Ekkor, a nagy szintézisek korában a számtan már erőtlen, a nullától a végtelen felé tartó integrálokra, relativizmusra, merész dialektikára van szükség.” Zamjatyin futurológikus irodalma szembement a rappista (RAPP: a szovjet-orosz avantgárdot meghaladni óhajtó proletárírók összorosz szövetsége az 1920-as években) mára jótékonyan elfeledett szerzőinek vulgáris realizmusával, ezért, ha akkor még röviden is, börtönnel kellett lakolnia. Zamjatyin a börtön után levelet írt Sztálinnak, kérve, hogy elhagyhassa a Szovjetuniót. Zamjatyin levele hagyományos kegyelmi fohász: „Író vagyok, halálos ítélet nekem, ha megfosztanak az írás lehetőségétől.” Az engedélyt, mint erről már esett szó, megkapta és ebben Makszim Gorkij is segítségére volt. Da Empoli állítása szerint e korban és mindigis két művészeti projekt van, a zamjatyini és a sztálini. Utóbbit ismerjük. Entrópia és energia. Zamjatyin számára világos volt már 1921-ben, hogy ha a hatalom szétzúzza a művészet disszonanciáját, akkor a Gulag már csak idő kérdése, ezért küzdött a művészetért Zamjatyin, ezért vette rá barátját, Sosztakovicsot a Kisvárosi Lady Macbeth komponálására, mert tudta, hogy a Szovjetunió jövője függ tőle, mert tudta, hogy az akkori avantgárd művészei nem pusztán ábrázolni akarják a valóságot, hanem ők is létrehozni. Más célja Sztálinnak sem volt, csak épp más eszközökkel. De azt is tudta az író, hogy „egyetlen könyv sem vetekedhet a valóságos hatalmi játékkal (...), mert a hatalom olyan, mint a nap vagy a halál, nem lehet szembenézni vele”.

Zamjatyin könyve, s áttételesen da Empolié is egy elbukott lázadás története. Ahogy Zappe László írja a Mi 1990-es kiadásának utószavában, „a lázadók a természetességet, az emberi érzelmeket, a személyiséget, a szabadságot akarják visszahozni az életbe. A Jótevő legújabb találmánya viszont a személyiség végső, teljes elpusztítására tör, amivel a folyamat visszafordíthatatlanná válik, a világ többé nem emberiesíthető.” Zamjatyin számai (emberei) felfedezik, hogy az őket körbevevő nagy zöld falon túl is élnek őshumanoidok, szőrösek, de szabadságvágyók. Irracionális vágyak bénítják őket, „ám a keresztirányú, 40-es országúton magasfeszültségű hullámokból sikerült magasfeszültségű falat emelni. S remélem, győzni fogunk. Mi több: biztos vagyok benne: győzni fogunk.” S az utolsó utáni forradalom elbukik. Az eretnekségre, a független gondolkodásra való hajlam kihal a humanoidok társadalmából.

Zamjatyin idézi disztópiájában a beléndeket, ami egy kellemetlen növény. A középkorban az ördög művének tartották, ez volt az egyik alkotóeleme a boszorkányzsírnak, mellyel, ha bekenték magukat az emberek, révületbe estek, képzeletben repülni tudtak. Az idők folyamán számos módon visszaéltek vele, mérget is kevertek belőle.

Giuliano da Empoli: A Kreml mágusa. Fordította Pataki Pál. Budapest, Park, 2023. 280 oldal, 4499 forint
Jevgenyij Zamjatyin: MI. Fordította Földeák István. Európa Könyvkiadó, Budapest, 1990.
Tatjana Tolsztaja: Kssz! (A macskány). Fordította M. Nagy Miklós. Európa Könyvkiadó, 2015.