Emily Brontë: Pusztulj, virág, hullj, levél (fordította Szegő György)

„Észak-Anglia legsivárabb vidékén, egy szegényes paplakban élt három kisasszony, Brontë tiszteletes úr lányai, Charlotte, Emily és Anne. Zárkózott, belterjes leányi életükben nem történik velük úgyszólván semmi” – ezekkel a lehangoló sorokkal kezdi a Brontë nővérek bemutatását Szerb Antal A világirodalom története című művében. Emily Brontë neve egyetlen regényével, az 1847-ben megjelent Üvöltő szelekkel forrt egybe, melynek „szokatlan kompozíciója, sajátos hangulata, elszabaduló vad indulatai inkább idegenkedést váltottak ki a bírálók körében, sajátos elbeszélésmódjának értékeit pedig csak a 20. század fedezte fel igazán” – olvashatjuk a romantikus angol irodalom ma már klasszikusként számon tartott alapművének sajátos fogadtatásáról Gintli Tibor és Schein Gábor Az irodalom rövid története című könyvében. Emily Brontë ma is leginkább íróként él az emberek emlékezetében, pedig költőként is feledhetetlen költeményekkel ajándékozott meg bennünket. Karcsú lírai életművének egyik legszebb darabja a Pusztulj, virág, hullj, levél című bravúros nyolcsoros vers, amelyben a beszélő az ősz mielőbbi eljövetelét követeli egyre sürgetőbben, hiszen akkor dalolhat csak igazán: „Minden levél, mely lehull, / beszél hozzám boldogul.” A harmincéves korában elhunyt író- és költőnőről forgatott Emily című életrajzi filmet egyébként néhány hete mutatták be a Torontói Nemzetközi Filmfesztiválon.

John Keats: Az őszhöz (fordította Tóth Árpád)

„Keats szegény, beteg és csúnya volt, a sikerrel sosem találkozott. A görög szépséget, amelynek legnagyobb modern költője, az akkoriban Angliába hozott Elgin-márványokon kívül csak egy lexikon tollrajzaiból ismerte, magasabb neveltetésben nem részesült, görögül nem tudott. Első költeményeiről gyilkos kritikát írtak, értelmetlen zagyvaságnak nevezték. Egyetlen szerelme, kacér és üres kislány, nem vállalt szolidaritást a szegény és szenvedő költővel, és csak bánatot okozott neki. Tüdőbeteg fivérének ápolása közben maga is tüdőbajos lett, Rómába ment gyógyulni, és Rómában éhen halt. Költői nagyságát csak fél évszázaddal halála után ismerik fel a preraffaelita költők, akik ősüket ünneplik benne” – így foglalja össze Szerb Antal John Keats tragikus életét, aki tavaly hunyt el kétszáz éve, Lanczkor Gábor pedig ennek apropóján fordította újra Az utolsó szonett című katartikus versét. John Keats csodálatos ódáiról, szonettjeiről és balladáiról Szerb Antal azt állapítja meg: „ebben az intenzitásban salakként kiég a versből minden, ami fogalmi, ami diszkurzív, ami másképp is kifejezhető, és csak az marad meg, ami tiszta költészet, amiben maga a lélek és a látomás beszél”. Ilyen hátborzongatóan gyönyörű tiszta költemény Az őszhöz is, amelyben hasonlíthatatlanul tárulnak fel az évszak szépségei: „Vén alma-ágat áldott súly töret / S zamat tölt minden őszi magvakat, / Dinnye dagad, feszül édes bele / A mogyoróknak s száz bimbó fakad: / Késő virág, minőt a méh szeret, / S már azt hiszi: örök méz-szüret, / Bár nyári sejtje csordultig tele.”

William Shakespeare: 73. szonett (fordította Szász Károly)

„Shakespeare életművéhez még két hosszabb epikus költeménye (Venus és Adonis; Lucretia elrablása) és szonettjeinek gyűjteménye is hozzátartozik. Az utókor ezeknek jelentőségét a drámákénál lényegesen kisebbre értékeli. A korabeli közfelfogás azonban éppen a kortárs drámákat nem tekintette magas irodalomnak. Valószínűleg ezzel hozható összefüggésbe, hogy Shakespeare csupán ezt a három művét jelentette meg nyomtatásban, míg drámái közül egyet sem” – írja Shakespeare életművének fogadtatásáról Gintli Tibor és Schein Gábor Az irodalom rövid történetében. Szerb Antal pedig így ír a költő Shakespeare-ről: „Shakespeare műveiben a Végtelen a sejtelmek révén jelenik meg, amelyeket képei felidéznek. Nem csak drámaíró; még inkább és elsősorban költő, a legfőbb költők egyike.” Shakespeare szonettjei közül először mindenkinek az Az vagy nekem, mi testnek a kenyér… kezdetű 75. szonett ugrik be, pedig a 73. sem kevésbé csodálatos, amelyről azt írja Ignotus a Nyugatban, hogy „a legszebb Shakespeare-szonett – tárgyának legmélyig való kimerítésében s legtökéletesebb kicsengetésében ha nem is ér fel valamelyik Shakespeare-drámával, de vetekszik velük”. Szász Károly és Szabó Lőrinc mellett egyébként Ignotus maga is lefordította ezt a szonettet, amely páratlan erővel és szépséggel villantja fel az őszi évszak és az elmúlás párhuzamait: „Vagy lásd az alkonyt bennem, nap lementén, / Mely egyre jobban sápad nyugaton, / Melyet az éj lassankint eltemetvén, / Halál gyanánt birodalmába von.”

William Butler Yeats: A coole-i vadhattyúk (fordította Várady Szabolcs)

„William Butler Yeats kora ifjúságában azt a célt tűzte maga elé, hogy nagy költő legyen. Nem példátlan ez a líra történetében, elődje, a tizenhetedik századi John Milton is hasonló elszántsággal készült hasonló teljesítményre” – írja Ferencz Győző a William Butler Yeats versei című kötet (Európa Könyvkiadó, 2000) utószavában az ír költőről, aki 1923-ban vette át az irodalmi Nobel-díjat „magasrendű művészi formában megnyilatkozó költészetéért, amelyet egy egész nép szelleme inspirált”. Ami a megrázó vers életrajzi hátterét illeti: Yeats 1896-ban rövid időt töltött Lady Gregory Galway megyei birtokán, a Coole parkban, a vers az első hosszabb tartózkodására utal 1897 nyarán, a hattyú pedig visszatérő szimbólum Yeats életművében. A coole-i vadhattyúk című költemányében Yeats az ősz katartikus képével nyit: „A fákon őszi pompa, köztük / Száraz ösvény vezet, / Októberi alkony, a víz kitartón / Tükröz derült eget”, majd végül szívszorító módon szembesíti olvasóját a hattyúk közelgő elmúlásával: „Most a nyugodt vízen lebegnek, / Szépen, sejtelmesen. / Milyen nádasban lesz a fészkük, / Mely partnál, mely vízen / Tündökölnek majd, ha eljő a nap, / Hogy hűlt helyük fogad?”

Eugenio Montale: Őszi barlangok (fordította Kálnoky László)

A huszadik század egyik legnagyobb olasz költője 1975-ben kapott irodalmi Nobel-díjat „nagy művészi érzékenységű, megkülönböztető költészetéért, mely az emberi értékeket ábrázolja, illúzió nélküli szemmel tekintve az életre”. 1939-ben jelent meg Alkalmak című verseskötete, amelyben „az illúziók lerombolásával, a gondolkodás eszközével igyekszik közelebb kerülni a végső, a nehezen felszakítható fátyol mögötti, a ráción túli lényeghez” – írja Szarka I. Géza a Világirodalom című kötetben (Akadémiai Kiadó, 2021) Montaléról, akinek „nagy témái: a szerelem, a halál, a kiút keresése (az »átkelőhely«), az emlékek, a megmentő, reményt adó, a boldogságot megtestesítő nőalak, akinek hiánya azonban a magány szorongató érzését erősíti. Gyakran igyekszik elhagyni az analógia alapjául szolgáló valóságelemet, az »indító alkalmat« és csak azt megjeleníteni, amit az felidézett.” Erre jó példa az Alkalmak egyik legszebb verse, az Őszi barlangok című tömör és rövid költemény, melyben hamar eltávolodunk a címben megidézett őszi barlangok képétől, hogy aztán bennünket is magunkba szippantson a kozmikus zárlat: „egy kéz jósága vissza-vissza jár még / a megfagyott vidéken, / átkel a messzi égen / a fénylő horda, s mindünket kifosztja”.

Rainer Maria Rilke: Őszi nap (fordította Tandori Dezső)

„Vannak modern költők, akiknek művét az teszi nagyszerűvé, hogy a szépség glóriájával vonják be kultúránk kincseit, gondolatainkat, történelmünket, művészetünket – ilyen volt közöttünk Babits Mihály. És vannak modern költők, akiknek varázsa az, hogy szavaik és képeik túlmennek az értelmen, váratlanságukkal megráznak és fogékonnyá tesznek a Nagy Titok megsejtésére – ilyen volt közöttünk József Attila. Rainer Maria Rilkében mind a kettő találkozott, egyesítette a legnagyobb kultúrát a legnagyobb sejtelmességgel, a legragyogóbb tudatot a leggazdagabb öntudatlannal” – ezekkel szavakkal méltatja Szerb Antal a huszadik század egyik legnagyobb, német nyelven író költőjét. Rilke egyik legismertebb verse, az Őszi nap 1902-ben kiadott A képek könyve című verseskötetének egyik melankolikus fénypontja, amelyet a misztikus kezdet után a magányábrázolás tökélye tesz még szívfacsaróbb élménnyé: „Nem épít már, ki most hajléktalan. / Hosszú magányra vár, ki most magányos.”

Jorgosz Szeferisz: Szép őszi reggel (fordította Képes Géza)

A modern görög költészet első jelentős képviselője 1963-ban vehette át az irodalmi Nobel-díjat „kimagasló értékű lírájáért, melyet a hellén kultúra iránti mélységes szeretet ösztönöz”. A Nobel-díj átvételekor mondott beszédét Szeferisz ezekkel a szavakkal fejezte be: „ezen az egyre szűkebb világon egymásra vagyunk utalva; keresnünk kell az embert, bárhol is legyen. Amikor a Thébába vivő úton Oidipusz találkozott a Szfinxszel, s az feladta neki a rejtvényt, Oidipusz azt felelte: az ember. És ez az egyszerű szó elpusztította a szörnyet… Sok szörnyeteg van még, melyet el kell pusztítanunk. Jegyezzük hát meg Oidipusz feleletét!” Szeferisz „költészete, amely »tanulmány egy romba dőlt világról«, valóban intellektuális erőfeszítésre sarkallja az olvasót; nem oldja hamis harmóniává a kétségeket, nem keres mindenáron valami nem létező egyensúlyt az »angyali és a fekete fény« között: a fény – éles, az árnyék – mély benne, akár a görög valóságban” – írja a görög költőről Papp Árpád Szeferisz egyetlen magyarul megjelent kötetének (Fedélzetnapló, 1980, Európa Könyvkiadó) utószavában. A kötet egyik csúcspontja a Szép őszi reggeli című áhítatos látomás, amelyben a beszélő végigtekint a szeme előtt elterülő őszi tájon, és számot vet ambivalens érzéseivel: „Ime, szeretem végre ezeket az egymásra búvó hegyeket / ráncaikkal együtt öregszenek a nyájak – / Gondoltak-e valaha rá, hogy a hegyek ráncait úgy olvassák / mint a kéz vonalait, gondoltak-e valaha erre?”

Georg Trakl: Magános ősz (fordította Radnóti Miklós)

A huszadik század első két évtizedének egyik legfontosabb, tragikus sorsú osztrák költője volt Georg Trakl, akinek ez a méltán híres verse csak huszonhét éves korában bekövetkezett halála után egy évvel, 1915-ben kiadott posztumusz verseskötetében jelent meg. „Amikor kinyitjuk verskötetét, teljesen értelmen túli világba érünk, de ez a világ sokkal járhatóbb, mint Rimbaud vagy a késői Hölderlin világa; Trakl képei oly nyugodtak, oly szépek, hogy az embernek egyáltalán nem hiányzik, ha nem érti összefüggésüket” – írja Trakl expresszionista indíttatású költészetéről Szerb Antal. A Magános ősz című bravúros formában megírt, rabul ejtően gyengéd vers Trakl kevésbé nyugtalanító lírai látomásai közé tartozik, amelyben páratlan erővel és baljós szépséggel villantja fel az őszi évszak és a halál bukolikus párhuzamait: „Amott a puszta dombon egy kereszt ül; / rozsdás erdőn bolyong a nyáj fehéren. / Egy felleg húz a tó tükrén keresztül; / a földműves pihenni tér be éppen.”

Heiti Talvik: Őszi dal (fordította Képes Géza)

A huszadik század első felének kiemelkedő észt költője volt Heiti Talvik, aki 1923-ban váratlanul abbahagyta tanulmányait, és egy kőfejtőbe ment dolgozni. 1926-ban tért csak vissza Tartuba, ahol elvégezte az egyetemet, majd 1934-ben az Észt Írószövetség tagja lett. A második világháború kitörése után, 1940-ben vidékre költözött feleségével, Betti Alver költőnővel, ám 1945-ben a szovjetek letartóztatták, majd Szibériába deportálták, ahol megbetegedett, és negyvenkét éves korában meghalt. Magyarul sajnos nem jelent meg önálló verseskötete, de az Észt költők című antológiában (Európa Könyvkiadó, 1975) olvashatjuk verseit. Őszi dal című költeményében megrázó erővel villantja fel a kényszerű elmúlással dacoló fák képét: „Magányos fa és piros almák – / életem, sorsom ez a kép: / így gúnyolom a fagy hatalmát, / ki titokban kertembe lép.”

Juan Ramón Jiménez: Őszi szerelem (fordította András László)

Az 1881-ben született Juan Ramón Jiménez a modern spanyol líra egyik legjelentős alakja volt, Lorca elődje, aki meglehetősen korán kezdett el verseket írni, első verseskötetét tizenkilenc éves korában adta ki. Miután 1936-ban kitört a spanyol polgárháború, elhagyta hazáját, élt az Egyesült Államokban, Kubában és Puertó Ricóban, ahol 1958-ban, hetvenhat éves korában hunyt el. Már súlyos beteg volt, amikor halála előtt két évvel átvette az irodalmi Nobel-díjat „lírájáért, amely a magas rendű szellemiség és a tiszta művészet példája spanyol nyelven”. Verseinek első és egyetlen magyar nyelvű gyűjteményes kiadása 1958-ban jelent meg Sárga tavasz címmel a Magvető gondozásában. Juan Ramón Jiménez „hangja az impresszionistákkal rokon, sokban emlékeztet a mi Tóth Árpádunkra. Tiszta, gyöngéd hangú, érzékeny, finom tónusú művész. Álomszerű pontossága, a spanyol misztikával rokon révületei, s a népdalokra emlékeztető frissessége rendkívüli értékekről tanúskodnak. Kristályosan csiszolt, elégikus hangú verseit halk szomorúság hatja át” – olvashatjuk a hiánypótló kötet fülszövegében, melynek egyik fénypontja az Őszi szerelem című patinás költemény: „De ez a kósza romlás, mely körülötted cselleng / s szép, mint az alkony, melyre a nap glóriát hullat, / a fecskeként fészkére megtérő szerelmesnek / valami lomha kéjt ad, mely hosszú, mint a múltad.”