„I see references to Pynchon in everything now. This is his world, and we're all just living in it.”

(Reddit-felhasználó)

A Tőrbe ejtve című krimivígjáték különc detektívje (Daniel Craig) egy éjjeli lugas homályában szivarozva egyszer csak a Súlyszivárványt kezdi emlegetni, ezzel magyarázva nyomozói taktikáját a nagy, ártatlan szemekkel figyelő ápolónőnek (Ana de Armas). A gondolatmenet a könyv címére épül, minthogy a többi részét nem olvasta – ahogy más sem, teszi hozzá a legnagyobb természetességgel a nyomozó. A jelenet paródiája és egyszersmind példája is annak az értelmiségi kísértésnek, hogy 

a híresen nagy olvasói kihívást jelentő regényre hivatkozva okosabbnak érezzük magunkat másoknál.

(Rian Johnson rendezőt nehéz lenne kimosdatni ebből a sztereotípiából, miután a korábbi, Szélhámos fivérek [The Brothers Bloom] című filmjének főszereplőit az Ulysses karaktereiről nevezte el.) A filmrészletet kiemelő YouTube videó alatti kommenteket böngészve hamar megbizonyosodhatunk a jelenség általános érvényéről.

Ez lenne hát Pynchon legvitatottabb, legfontosabbnak tartott regényének mai funkciója? Robusztus szikla, amelyen felfelé mászhatnak az eltökélten önigazolást keresők és az ambiciózus bölcsészhallgatók? A következőkben annak feltárására teszek kísérletet, hogy milyen utat járt be a regény a köztudatban a megjelenése óta eltelt félszáz év alatt, hogyan tudott hatni 1973-ban, és mit is jelent a nagyközönségnek ma, az első kiadás ötvenedik jubileumán.

A baby boomer nemzedék felnőtté válásának az Egyesült Államokban a hidegháború és Vietnám valós fenyegetése, a gazdasági válság, valamint a második világháború csapásainak és döbbenetének az idősebbek között még nagyon is élő emlékezete alkotta a mindennapi kulisszáit. Az etnikai megkülönböztetés és az ebből fakadó agresszió ugyanúgy a kultúra része volt, mint az újonnan elérhető szórakozási formák, az elképesztő technológiai újítások és az egyre szélesebb körben hozzáférhető kábítószerek. Egy bizonyos Gerald Howard, aki ekkoriban a Cornell Egyetemen szerzett friss irodalmi BA oklevelével a kezében járta Manhattan utcáit, hogy állást és célt találjon magának, hamarosan egy új barát, némi fű és a friss posztmodern próza társaságába csöppent, és – bár ennek a történetnek még sok más kimenetele is lehetett volna – innen csírázott ki későbbi szerkesztői pályafutása a Gravity’s Rainbow-t is publikáló Viking Penguin kiadónál.  Visszaemlékezéséből egy igazi első olvasó találkozását ismerhetjük meg a nagy könyvvel. 

„Pynchon kötete a poszthumanizmus csúcsteljesítményeként fészkelte be magát a fejembe

– írja Howard –, olyan műként, ami végre megfelel a tudomány és a technológia által teljesen átalakított világ gyönyörűségének és rémületének.”

A V és A 49-es tétel kiáltása után számottevő olvasótáborra szert tett író új könyvét a kiadó alaposan beharangozta, és az egyetemisták nagy érdeklődésére számítva, újító gesztussal a keménytáblás mellett rögtön puhakötésben is megjelentette (ne feledjük: a paperback könyvek értékének, funkciójának radikális átalakulása idején járunk), valamint számos recenziós- és tiszteletpéldányt szórt szét, többek között Irwing Howe-nak, Kurt Vonnegutnak és Joseph Hellernek, de a marylandi Germantownba is küldött egy példányt Wernher Von Braun részére, a szerző üdvözletével. A Nemzeti Könyvdíjat, mint ismeretes, 1974-ben Pynchon regénye Isaac Bashevis Singer A Crown of Feathers című elbeszélésgyűjteményével megosztva kapta meg, de azt talán kevesebben tudják, hogy a díj átvételére a kiadó felkérésére a rejtőzködő szerző helyett egy a televízióból már valamennyire ismert arc, „Professzor” Irwin Corey humorista jelent meg, és tartott sokakat zavarba ejtő beszédet, 

köszönetet mondva többek között a meztelen „Mr. Knopfnak, aki épp most futott át az auditóriumon”.

Eltekintve néhány, a regény obszcenitására és túlírtságára hivatkozó kritikától és a Pulitzer-bizottság sokat kárhoztatott visszalépésétől, a könyvet ritka módon egyszerre értékelte nagyra a szakma és a szélesebb közönség. A kötetet még abban az évben négyszer nyomták újra, összesen több, mint százezer példányban, és négy héten át szerepelt a Time magazin szépirodalmi sikerlistáján. Ahogy Howard fogalmaz, Pynchon regényei „a hatvanas évek többi klasszikusától eltérően nem puszta olvasási tapasztalatot nyújtottak; úgy tűnt, radikális szemléletváltást követelnek meg az olvasótól”. Talán ebben rejlik legnagyobb erejük a mai napig, és e szemléletváltás közösségi szintjének lehetünk tanúi, ha a befogadástörténet további alakulására nézünk.

A kritikai recepció kényszere, hogy mintákat azonosítson, olvasatokat érvényesítsen, ösvényeket vágjon a szöveg bozótjába; aki pedig ilyen szemmel olvas, megfosztja magát attól a lehetőségtől, hogy egyszerűen csak hagyja magát elveszni a szövegben. A rendszerbe foglalást a regény a hatalomgyakorlás egyik formájaként jeleníti meg a különféle érdekszövetségek operációinak leírásával a háromfős SM szerepjátéktól a nemzetközi kartellekig. Ezekkel a hatalmi rendszerekkel áll szemben az anarchia utópiáját felidéző, a Zónában szétszóródott kisközösségekből álló „ellenerő”. 

Az anarchizmus itt, Pynchon más regényeihez hasonlóan visszatérő motívum és a narratíva szervezőelve,

mely az átláthatatlan, paranoid rendszerekből való szabadulás lehetőségét villantja föl. Ha továbbvisszük az analógiát, ez mintául szolgálhat a szabadabb, akár „hibás”, de mindenképpen szubjektív értelmezői társulások számára is. Az akadémiai diszkurzus mellett számos, azt különböző mértékben tágító vagy attól egészen eltávolodó formája alakult ki az információcserének, természetesen nemcsak Pynchon körül, de nem is egészen függetlenül tőle, illetve attól a korszellemtől, amelyet nála átfogóbban talán senki nem öntött művészi formába. A rendszerezési kísérleteknek ellenálló szövegrengeteg a maga elképesztő sokféleségével, jólinformáltságával és egyszersmind az információk sorozatos megkérdőjelezésével vagy misztifikálásával, a folyamatos feszültséggel a dolgok szó szerinti és metaforikus értelmezése között, az olvasatok ezerféle potenciális kezdő- és végpontjának lehetőségével hatalmas teret és feladatot adott az interpretáció számára.

Az értelmezések egymást gerjesztő exponenciális növekedése lehetett tehát az egyik tényezője annak, hogy az interpretációs tevekénység fokozatosan tágabb közösségekbe és újabb formákba szivárgott. A másik tényező természetesen a digitális korral megnyíló új kapcsolódási lehetőségek területe, melyet Pynchon a regény számtalan alrendszerének egyikét mozgató Blodgett Waxwing figurájával bizonyos tekintetben előre is jelzett: „Csoda-e, hogy a világ megőrült, ha az információ lett az egyetlen igazi csereeszköz?” – így Waxwing, majd Slothrop infóbeszerző körútjára utalva hozzáteszi: „Egyszer majd az egészet géppel csinálják. Információgépekkel. Maga, kérem, a jövő előszele.”[1]

Nem kellett sokat várni erre a jövőre; az 1979-ben nyomtatott hírlevélként postázott Pynchon Notes 2011-es befejezéséig online folyóiratarchívummá nőtte ki magát, örökségét az Orbit (kezdetben Writing Around Pynchon alcímmel, amelyet később A Journal of American Literature-re változtattak) viszi ma is tovább. A pynchon-l levelezőlista, amely nagy lépést tett a tudományos párbeszéd platformjától a rajongótábor felé, 1992-ben indult útnak, majd a kétezres években több weboldal (köztük a ma is élő ThomasPynchon.com) kezdte meg működését, és 2006-ban, az Against the Day megjelenésével indult el a Pynchon Wiki a szerző regényei referenciaanyagának összegyűjtésére és kooperatív bővítésére. A ma is létező legrégebbi blog, Doug Millison Pynchonoidja 2002-ben jött létre, a Pynchon in Public podcast 2013-tól sugároz adásokat, és létrehozói kezdeményezésére 2011 óta tartják meg a világ különböző pontjain az International Pynchon in Public Day-t május 8-án, az író születésnapján. A több, mint tizennégyezer tagot számláló reddites Pynchon-közösségben (ami ezzel kenterbe veri Cormac McCarthy vagy David Foster Wallace követőinek számát) a napokban is Kekulé álmáról diskurálnak.

Ez, úgy tűnik, nem monolitikus, hanem nagyon is eleven jelenlét. A hatás talán abban is rejlik, hogy a világ legkülönbözőbb elemeinek beemelésével, Mickey Rooney-tól a benzolgyűrűn át a borotvahabos reklámtábláig, a regény erőteljes fikcióképző aktusa a befogadó valóságára is kiterjeszti az érvényét, potenciálisan végtelenítve a valóság további fikcionalizálásának lehetőségét. Ahogy a mindennapi kultúrából származó tárgyak vagy rendszerek beleszövődnek Pynchon narratíváiba, úgy kígyóznak vissza azután ezek a mindennapok világába mint kultikussá vált tárgyak, vagy a múlt és a jelen magyarázatának alternatívái. 

A számos valódi és kitalált popikont felvonultató regény szerzője maga is ikonná vált a kíváncsiságot természetes módon felébresztő rejtőzködésével:

ennek talán legismertebb lenyomata az a bizonyos Simpson család-epizód, de említésre méltó a The Thomas Trail nevű oldal is, amely olyan akkurátusan kutatta (a jelek szerint tavaly októberig) a rejtőzködő író nyomait, mint annak karakterei az éppen aktuális Szent Grált. Ha a szöveg elemeinek továbbélésére vagyunk kíváncsiak, felüthetjük például ezt az oldalt Tyrone Slothrop részletes horoszkópjáért, vagy belelapozhatunk egy ausztrál középiskolai robotikatanár, Michael Horn érdekfeszítő vállalkozásába, melynek során végigkóstol minden egyes italt, amely említésre kerül Pynchon regényeiben. Érdemes meghallgatni a Klaxons 2006-os debütáló dalát is, mely mind szövegével, mind a videoklip képi világával következtetni enged a banda saját Pynchon-utórezgéseire.

És mi az, ami ebből nálunk is becsapódik? Mindenekelőtt Széky János bámulatos fordítói teljesítményének köszönhetően a magyar olvasási élmény lehetősége, megfejelve egy nehezen felejthető könyvborítóval, vagy Krasznahorkai meglepetésszerű Pynchon-utalásainak felfedezése, és talán még más elejtett morzsák, amelyeket a kortársaink majd felvesznek. Amikor 2016-ban, a doktori felvételit fontolgatva először találkoztam a regénnyel, kétségtelenül egy robusztus sziklának tűnt, amit meg akarok mászni az önigazolásért, vagy hogy a tetejére érve bölcsészhallgatói ambícióim után nézzek. De aztán más történt: ahogy jobban és jobban beleolvastam magam a rengetegbe, és sorozatosan vereséget szenvedtek az értelmezési kísérleteim, szép lassan elkezdtem másképp látni a dolgokat. A Súlyszivárvány színpadi kabaréba oldott fájdalmas feszültsége – ami az olyan ellentmonásokból táplálkozik, mint az anyag folytonos körforgása az érdekvezérelt technológia birodalmában szemben a valódi transzcendencia lehetőségével, vagy a valakihez kapcsolódás reménytelensége a mindenhez tartozás nyitottságával − és az én romantikában rekedt idealizmusom találkozott az olvasás útvesztőiben, és ahogy az már lenni szokott, mit sem sejtve elmentek egymás mellett. Azóta olykor feltűnik, hogy a bizonytalanságot nem lehet börtönbe zárni, hogy aminek nincs teteje, annak lehet még alja, és hogy 

néha a nemtudás: szeretet.

*

Jegyzet:

[1] Széky János fordítása