A végpont végén

Szóval mit kezdjen a kortárs író azzal, hogy a tévé kommercializálta az irodalmi szubverziót? Kézenfekvőnek tűnik, hogy legyen reakciós. Fundamentalista. Átkozza el a kortárs tévét, átkozza el a kortárs kultúrát, bottal se piszkálja meg az egész nyúlós katyvaszt, és jó öreg 1960 előtti Hugh Beaumont-i erényekre meg szó szerinti bibliaolvasatokra hivatkozva ellenezze az abortuszt, a fluoridot meg a haladást. Csak az a baj, hogy az erre voksoló amerikaiak nagyjából úgy festenek, mint akik a homlokuk közepén hordják az egyik szemöldöküket, majomjárásban közlekednek, tetőtől talpig szőrösek, egészében meg pont olyan tömeg benyomását keltik, mint amiből az ember leghőbb vágya kiemelkedni. Ráadásul Reagan/Bush/Gingrich sikere azt is bizonyította, hogy alighanem az emberibb, együttérzőbb, keresztényibb álmúlt iránti álszent nosztalgia is pusztán csak árucikk vagy a píárarculat része. Úgyhogy a többségünk, azt hiszem, még mindig inkább lesz nihilista, mint neandervölgyi.

További opció a némileg felvilágosultabb politikai konzervativizmus, mely nem hibáztatja sem a nézőt, sem a hálózatokat a televizuális kultúra fájdalmas bénultságáért, a tévéhez köthető problémákat pedig betudja a technológia egyes kijavítható fogyatékosságainak. Itt lép színre George Gilder,, a Hudson Intézet jövőkutató médiatudósa, a Life After Television: The Coming Transformation of Media and American Life [Élet a tévé után: a média és az amerikai élet eljövendő átalakulása] szerzője. A Life After Televisionben az a leginkább döbbenetes, hogy

olyan könyvről van szó, amiben hirdetések vannak.

A kétes hírű Whittle Direct Books „Nagyban gondolkodók” nevezetű sorozatában jött ki, a Federal Express Inc. knoxville-i regionális központjában nyomták, keménykötésben szállítási költséggel együtt potom tizenegy dollár, elég nagyalakú és vékony, hogy pompásan mutasson vállalati vezetők dohányzóasztalán, és minden ötödik oldalán ott virít egy remekbeszabott egészoldalas FedEx-reklám. Maga a szöveg nagyrészt sci-fi, de ettől még megrázóan bemutatja, ultrasúlyos tévéproblémáink kezelésében miért nem lehetnek segítségünkre a tévéellenes konzervatívok, akiket olyan kétbites meggyőződések mozgatnak, mint hogy „a televízió lényegében totalitárius médium”, „hálózata idegen, káros erő a demokratikus kapitalizmusban”, és a konzervatív entellektüelek szokása szerint minden amerikai betegségre csökönyösen ugyanazt a lejárt szavatosságú kettős orvosságot szeretnék felírni, nevezetesen hogy (1) a Kisember tévedhetetlen fogyasztói ösztöne minden piaci kilengést rögtön helyrebillent, mihelyt a Megarendszer nem baszkurálja tovább a választási szabadságunkat, (2) a technológia szülte problémákat meg majd úgyis kiigazítja a technológia.

Gilder alapdiagnózisa a következő. A televízió, mai formájában és hátulütőivel együtt, „páratlanul erős, ám végzetesen fogyatékos technológia.” Legvégzetesebb fogyatékossága abban áll, hogy a műsorszerkesztés, a közvetítés és a fogadás teljes rendszere továbbra is azoknak a régi típusú elektroncsöveknek a technológiai korlátaihoz igazodik, amelyek az első tévéket működtették. „Minthogy az első tévékészülékek az elektroncső költséges és bonyolult technológiáján alapultak, a TV-jeleket főleg a hálózati központokban dolgozták fel. [...] Ennek egyenes következményeként lett a televíziózás fentről lefelé építkező, top-down struktúra – elektrotechnikai kifejezéssel: »alá-fölérendelt kapcsolatrendszer« –, ahol néhány műsorszóró szolgáltató sugározza az adást passzív nézők vagy »buta terminálok« millióinak.”

Mire kereskedelmi forgalomba hozták a tranzisztort (ami nagyjából ugyanazt tudja, mint a vákuumcsövek, csak kisebb helyen és olcsóbban), már kiépült és bebetonozódott a top-down tévérendszer, ahol az összes néző arra ítéltetett, hogy engedelmesen bámulja a kisszámú tévéadó kínálatát. Ebben a felállásban óhatatlanul működésbe lép egyfajta „tömegpszichológia”, hiszen mindössze három alternatív szolgáltató verseng sokmillió Joe B. kegyeiért. A TV-jeleket analóg vivőhullámok közvetítik. Azért az analóg az ideális médium, mert „a tévékészüléknek alacsony a tároló- és feldolgozókapacitása, ennélfogva a továbbított jeleknek (...) rögtön kijátszható hullámokból kell állniuk”, és „csak az analóg hullámok viszik közvetlenül a hangot, a fényerősséget, a színt”. Az analóg hullámokat a fogadó fél nem rögzítheti és nem is módosíthatja. Túlságosan olyanok, mint az élet: csak egy pillanat erejéig vannak jelen, és máris tovatűnnek. Szegény nézőnek mindössze annyi jut, amennyit a füle és a szeme képes felfogni. Ennek a közhelynek a messzemenő kulturális következményeit Gilder apokaliptikus részletességgel ecseteli. Szerinte még a tévéipar következő nagy szórakoztatóipari vívmányaként beharangozott „nagyfelbontású televízió” (HDTV) is csak a régi bugyuta császár áramvonalas ruhában.

Ám a kötet központi állítása úgy szól, hogy a tévét, miután nem bírt lemondani a nyájgyűjtés meg a hierarchia múlt évtizedi technikáiról, halálra ítélte a mikrochipes és száloptikás technológiák terén nemrég lezajlott áttörés. A felhasználóbarát mikrochip sok millió tranzisztor teljesítményét integrálja egyetlen negyvenkilenc centes félvezető szeleten (ún. waferen), kapacitása pedig, ahogy az irányított elektronvezetés fokozatosan megközelíti a hatékonyság geodézikus paradigmáját (vagyis mindinkább a leggyorsabb, egyenes utat követi), egyre lehengerlőbb; ennek köszönhetően a fogadó felek, vagyis maguk a tévékészülékek is képesek lesznek feldolgozni a képeket, amit eddig a szolgáltatók végeztek el „a néző kedvéért”. További üdvös fejlemény, hogy az elektromágneses spektrumot (azaz a frekvenciákat) felváltó száloptikás képvezetés révén tévékészülékeink egyfajta interaktív hálózatot alkotva közvetlenül is kapcsolatba léphetnek egymással, tehát nem kell többé egyetlen szolgáltató emlőin csüngeni passzívan, mint most. A száloptikás átvitel ezen felül azért is előnyös, mert az információs karaktereket digitálisan, vagyis diszkrét egységekben továbbítja. „Márpedig a digitális jelek, szemben az analógokkal – magyarázza Gilder –, minőségromlás nélkül tárolhatók és módosíthatók”, hangzásuk szűrt és tiszta, akár a minőségi cédéké, következésképp a mikrochippel ellátott vevőkészülék (ergo a néző) a továbbiakban szabadon válogathatja, szerkesztheti és kombinálhatja a mozgóképeket – vagyis megteheti mindazt, ami eddig az adásszerkesztők kiváltsága volt.

Gilder szerint az új bútordarab, mely végre megszabadítja Joe Briefcase-t a bútordarabjától való passzív függéstől, nem más, mint „a telekompjúter (TC), vagyis a digitális mozgókép-feldolgozásra szakosított személyi számítógép, mely összeköttetésben áll a világ összes telekompjúterével”. A száloptikás TC „végleg kinyírja” az egy-a-sok-felett szerkezetű tévés képszórás központi szolgáltatóit. Mindenki saját idegbeteg fejhallgatós-írótáblás faszijává válhat. Az új évezredre az amerikai televíziózás végre ideálisan, a republikánusok szájíze szerint demokratizálódik: egalitárius, interaktív és „profitábilis” lesz, anélkül, hogy bárkit is „kizsákmányolna”.

Szó, mi szó, szerzőnk jól ismeri „Nagyban gondolkodó” közönségét. Szinte látod, ahogy csorogni kezd a nyál az alsó ajkakról az ülésteremben, amint előrevetíti, hogy a fogyasztó a jövőben kedvére tárolhatja, módosíthatja, közvetítheti és nézheti majd bonyolult, elmosódó, frusztrálóan tünékeny világát, egyenest a saját nappalijából. „Telekompjúterünket igényesen szerkesztve egész nap érintkezésben lehetünk a képernyőn át Henry Kissingerrel, Kim Basingerrel vagy Billy Grahammel”. Mielőtt rosszul lennél a névsortól, nyugalom: Gilderlandben mindenkinek a magáét:

„A sztárok megcsinálhatják és forgalmazhatják saját szoftverüket. A stadionnak arról a pontjáról nézheted a Super Bowlt, ahonnét akarod; röpködhetsz a gyűrű fölött Michael Jordannel. A megtévesztően valósághű mozgóképek összekötnek a Föld túloldalán élő szeretteiddel. Szülinapi zsúrt rendezhetsz a nagyinak a floridai idősotthonában; telített, élénk színekben hozhatod az ágya lábához az egész családot az ország különböző pontjairól.”

És nem csupán a szívmelengető kétdimenziós családi képeket, hanem bármilyen élményt képre válthatunk, vagyis tetszés szerint forgalmazhatunk, szerkeszthetünk és fogyaszthatunk majd. „A nagyfelbontású képernyőkön át bárki biztonságosan városnézhet a nappalijából, és anélkül utazhat a harmadik világba, hogy a repülőjegy árán vagy a valutaárfolyamokon kéne aggodalmaskodnia [...] [V]alósághű képminőségben repülhetsz át az Alpok felett, megmászhatod a Mount Everestet.”

Röviden: mi lehetünk saját álmaink kovácsa.

Szóval a konzervatív tech-szakíró összességében elég szívderítő képet fest a nézői passzivitásról, az irónia, a nárcizmus, a nihilizmus, a bénultság, a magány tévés intézményesüléséről. Nem a mi hibánk! Az elavult technológia tehet róla! Ha a műsorszórás lépést tartott volna a korral, semmit sem „betonoz be” az ördögi tévés „tömegpszichológia”. Hadd válogassa meg Joe B., a középszerű magányos kisember saját betevő mozgóképeit! Amint végre minden élmény értékesíthető képekre lesz váltva, a jeleket az ergonómikus vevőkészülékeken keresztül fogadó felhasználók pedig levethetik rabláncaikat és szabadon, amerikaihoz méltó módon választhatnak a megtévesztően valósághű mozgóképek Amerikához méltó módon végtelen kínálatából, aztán arról is szabadon dönthetnek, miként óhajtják tárolni, feljavítani, szerkeszteni, átrendezni és újra lejátszani kedvenc képsoraikat saját nappalijuk és koponyájuk bensőségességében, a tévé ironikus, totalitárius szorítása az amerikai lelki golyókon azonnal engedni fog!!!

Gilder szilikonos látomása a szabad, videóalapú jövőről feltűnően derűsebb, mint a régi posztmodern nézet a képről és az adatokról. Pynchon és DeLillo regényei rendre az interferencia fogalmát metaforizálják: a kapcsolatok növelésével a rendezetlenség is növekszik, és egyre nehezebb lesz bármi értelmet kihalászni a jelek tengeréből. Gilder bizonyára azt mondaná, az ilyen borúlátás elavult, a metaforákat csak a tranzisztor fogyatékosságai mételyezték meg:

„A belső kapcsolatok növelésével minden kábeles-váltókapcsolós rendszerben, leszámítva a mikrochipeset, exponenciálisan növekszik a komplexitás, [ám] a mikrochip-technológia szilícium-szövevényében [...] nem a komplexitás, hanem a hatékonyság emelkedik a belső kapcsolódások számának második hatványára.”

Silány képekbe fulladó, bugyuta TV-kultúra helyett Gilder olyan TC-kultúrát vizionál, ami azért lesz megváltó, mert az egyre szélesebb felhozatal mellett egyre nagyobb befolyásod lesz arra, miből válassz… öhm… néznivalót? Pszeudo-élményt? Álmokat?

Valóságtól elrugaszkodott dolog azt hinni, hogy a választék kiszélesítése magától lazítana televizuális béklyóinkon. A kábeltévé bevezetésével négy-öt párhuzamos alternatíváról több mint negyvenre bővült a kínálat, a tévé negatív befolyása a társas viselkedésre mégsem csökkent szemernyit sem. A kilencvenes években küszöbönálló áttörésről Gilder szemlátomást annyit gondol, hogy az amerikai nézők élmény-lenyomatok passzív fogadófelületéből szép lassan élmény-lenyomatok aktív alakítójává érnek. Érdemes gyanúval kezelni a „televizuális passzivitás” kifejezés gilderi használatát. Az általa ünnepelt új technológia kétségkívül leszámol „a puszta befogadás passzivitásával”. Ám a Közönség eredendő passzivitását, nézésalapú és a nézés körül forgó kultúránk birkatermészetét aligha számolja fel a TC.

A tévénézés varázsában mindig is közreműködött a fantázia. És a kortárs tévé minden korábbinál ügyesebben táplálja a tévképzetet, hogy a néző túlléphet az egyéni emberi tapasztalás határain, belevetítheti magát a készülékbe, „bárhol bárkinek”^[1] képzelheti magát. Mivel a magunkfajta korlátolt emberi lények szűkre szabott életidejében megélhető változatos élmények száma szükségképp véges, az elmúlt évek jelentősebb TV-technológiai „vívmányai” talán másra sem jók, mint még inkább serkenteni a fantáziát, hogy meghaladhatjuk emberi mivoltunk jellegadó korlátait. Hála a kábeltévének, estéről estére számtalan valóságshow közt válogathatunk; a távkapcsolóval kényelmesen lépegethetünk egyik valóságból a másikba; a VCR-rel olyan fotografikus memórián rögzíthetjük élményeinket, melyről azok bármikor, veszteség vagy roncsolódás nélkül lehívhatók. Ezek a vívmányok kétségkívül roppant kelendőnek bizonyultak és emelték az átlag tévédózist, viszont egész biztosan nem csökkentették a televizuális amerikai kultúra passzivitását vagy cinizmusát.

A nagy tévés fantázia szembeszökő szépséghibája, hogy nem több puszta fantáziánál. Hogy kiszabadít a valódi tapasztalás korlátai közül, pazar önjutalmazás. De állandó étrendként elkerülhetetlenül kevésbé vonzónak mutatja az életemet (ahol simán csak Dave vagyok, és mindenütt korlátokba és tiltásokba ütközöm), megfoszt attól, hogy a legtöbbet hozzam ki belőle (hisz folyton úgy teszek, mintha kívül lennék rajta), és még inkább kiszolgáltat a berendezésnek, mely

olyasmiből kínál szabadulást, ami épp az általa felkeltett eszképizmus miatt vált tűrhetetlenné.

Nehéz belátni, hogy Gilder üdvözítő jóslata, miszerint jobban tudom majd „befolyásolni”, milyen nagyfelbontású fantáziatöredékek kerüljenek elém, miként enyhíthetné akár a tévéfüggőségemet, akár az iróniámat, mellyel kényszerűségből élek, hogy bizonyítsam, nem vagyok függő. Akár „passzív” tévénéző vagyok, akár „aktív”, kénytelen-kelletlen cinikusan megjátszom magam, hisz mindenképpen tőle függök, mivel a tényleges függőségem éppúgy nem egyetlen konkrét műsorra vagy néhány csatornára korlátozódik, ahogy narkósok esetében is mellékes, a török mákra vannak-e ráállva, vagy a marseille-i finomított heroinra. Valójában a fantáziáktól és a fantáziálást serkentő képektől függök, így aztán minden olyan technológiától, mely egyszerre lát el képekkel, és teszi őket fantasztikussá. Mert ne áltassuk magunkat: a képtechnológiától függünk mindannyian, és minél high-techebb, annál jobban rákapunk.

Gilder rózsás kilátásait ugyanaz a paradoxon terheli, mint a mesterséges felturbózás összes létező eljárását. Minél jobban feljavít valamit tetszőleges közvetítő eszköz – legyen az szemüveg, erősítő, grafikus hangszínszabályzó vagy „megtévesztően valósághű mozgókép” –, annál közvetlenebbnek, életszerűbbnek, valódibbnak tűnik az élmény, vagyis annál közvetlenebb, életszerűbb, valódibb lesz az általa előhívott fantázia és maga a függőség is. A televizuális képzuhatag exponenciális növekedése és a kivágás, beillesztés, felnagyítás, szerkesztés felhasználói eszközkészletének ezzel párhuzamos kereskedelmi bővülése pusztán oda vezet, hogy az interaktív TC-m egyre ellenállhatatlanabb fantáziákat kelt és táplál, ezek a fantáziák egyre ellenállhatatlanabbak lesznek a számomra, a valódi élmények pedig, melyeknek a TC lebilincselőbb és szabadon irányítható utánzatát nyújtja, mindinkább elhalványulnak és egyre kezelhetetlenebbé válnak, én pedig még inkább kiszolgáltatódom a bútoromnak. Önmagában az, hogy a fejlődő technológia bővíti a kínálatot és az eszköztárat, az égvilágon semmit sem orvosol mindaddig, míg az értékviszonylagosság belátásának perspektívájáról, bármiféle zsinórmértékről arra vonatkozólag, miért és hogyan válasszunk az élmények, fantáziák, hitek és ízlések között, nem folyhat komoly vita az amerikai nyilvánosságban. De öhm, egykor mintha az irodalom nyújtott volna ilyen perspektívát és zsinórmértéket, nem? Na de ki venne komolyan bármi ilyesmit az eksztatikus poszt-TV-korszakban, amikor kedvünkre érintkezhetünk Kim Basingerrel?

Úristen, újraolvastam, mi miatt bírálom Gildert. Hogy milyen naiv. Hogy a vállalati érdekek alig leplezett apologétája. Hogy reklámok vannak a könyvében. Hogy futurisztikus újszerűsége ugyanaz a régi amerikai nóta más hangszerelésben, mint aminek a jóvoltából belecsúsztunk ebbe a televizuális katyvaszba. Hogy súlyosan alábecsüli, milyen nyúlós, ragacsos, menthetetlen a katyvasz. És alábecsüli saját hiszékenységünket, csömörünket, viszolygásunkat is. Gúnyosan, gyanakvással, rosszkedvűen olvastam Gildert. Nevetségesnek igyekeztem beállítani a könyvét (egyébként az; de akkor is). Gilder-olvasatom televizuális. Engem is körülvesz az aura.

De a jó öreg Gilder legalább cseppet sem ironikus. Ennyiben frissítő nyári fuvallat Mark Leynerhez, az ifjú New Jersey-i gyógyszerreklám-íróhoz képest, akinek a My Cousin, My Gastroenterologist című kötete a kampuszhipszterek legnagyobb kultkönyve Ayn Rand Ősforrása óta. Leyner az előzőektől eltérő írói választ ad a minket foglalkoztató problémára. De persze egy fiatal amerikai író is csak úgy tudja „megoldani” a problémát, ti. hogy benne rekedt a televizuális aurában, ahogy a francia posztstrukturalisták „megoldják”, hogy szorosan behálózza őket a logosz. A problémát úgy lehet megoldani, hogy ünnepelni kezdjük. Emelkedj a népbetegséggé vált szorongás fölé azáltal, hogy térdet hajtasz előtte. Lehetünk áhítatosan ironikusak.

A My Cousin, My Gastroenterologist nem is a jellegében új; inkább csak szintlépés. A popos stílusutánzat, a high-tech szleng és a sziporkázó televizuális paródia metamfetamin-keveréke; szürreális mellérendelésekre, a nyelvtanra fittyet hányó monológokra és villámgyors vágásokra épül, emellett pedig kíméletlen irónia keretezi, hogy zaklatott hangvétele pofátlannak, ne visszatetszőnek tűnjön.

A fogyasztói kultúra karikatúrájára vágysz?

„akkoriban rúgtak ki a McDonald’s-ból miután nem voltam hajlandó skót szoknyát venni az új McHaggis burger termékbevezető hetében

felkap egy das plumpe denkent ez a legcikibb német nyelvű hírlap new englandben robbanás a tojáskrém gyárban meghalt egy filatelista lapoz sötétben világító radioaktív ondót találtak kanadában lapoz napjaink hottentottái újrahasznosítható uzsonnás táskákban szállítják kicsinyeiket lapoz wayne newton szerint az anyaméh egyszemélyes édenkert morgan fairchild összekeverte sally strutherst loni andersonnal

milyen színű a mozzarellátok? kérdeztem a pincércsajtól rózsaszín, mint a mennen lady speed stick dezodor színe megvan a szín? nincs, hölgyem mondtam a gillette daisy női eldobható borotvák ugyanilyen rózsaszínűek… az megvan? nincs, akkor mint a pepto-bismol színe, az megvan? ja vágom, mondtam, akkor hoznál egy spagettit?”

Savazzuk a tévét?

„Muriel felkapta a tévéújságot, kedd este nyolchoz lapozott, és elkezdte fennhangon olvasni: … lesz egy műsor azzal a címmel, hogy »Csomó szeméremszőrzet és egy halom petyhüdt pénisz lengedez – izzadt, meztelen, duci pasik kígyó!-t kiáltva kirontanak a szaunából« … Játsszák: Brian Keith, Buddy Ebsen, Nipsey Russell és Lesley Ann Warren”

Bírod az ironikus önreflexiót? A regény zárófejezete teljes egészében saját, a szerzőről szóló fülszövegének a paródiája. Vagy 

te is a trendi identitásvesztésben utazol?

„Nagyi összetekerte az újságot, és arcon csapta vele Buzzt… Buzz maszkja félrecsúszott. A maszk alatt nem volt bőrréteg. Két fehér szemgolyó meredt ki száron a vérvörös izomzat nedvedző tömegéből.

Meg nem mondom, ember-e vagy ötödik generációs nőalakú android, de nem is érdekel.”

Esetleg parodisztikus elmélkedéseket olvasnál a televizuális monokultúra gáttalan fluxusáról?

„Félkézzel kancsónyi Tanqueray martinit keverek, közben a lábammal betolok egy tálca fagyasztott tenger gyümölcseit a sütőbe. Uramatyám, Vithaldas jógi metamfetamin kúpjai állati jók! Míg kivasalom a tenisznadrágom, haikut mondok fel egy diktafonra, aztán… három percig sorozom a bokszkörtét, origami imádkozó sáskát hajtogatok, átfutok egy cikket a High Fidelityben, közben megkavarom a coq-au-vint.”

Vagy az egységes emberi én határainak és önazonosságának a felszámolása érdekel?

„Aszott, ráncos női arc, ránézésre nyolcvan-kilencven éves. És ennek a vén banyának, ennek az alsó hangon nyolcvanasnak a teste akár egy úszó olimpikoné. Hosszú, erős, izmos kar, acélos V alakú felsőtest, nincs rajta egy deka zsír sem…

a pótfej felhelyezése végett illessze a fejszerkezetet a nyaki üregre, majd rögzítse a csapszegeket a beépítési furatokban… amennyiben új fejének rögzítése után is képtelen meglátni a kapitalista termelési módban rejlő ellentmondásokat, bizonyára rosszul helyezte fel a fejét, vagy pedig a termék hibás”

Voltaképp a My Cousin, My Gastroenterologist valamennyi szövege az egységes én, az ember és a gép, az emberi szubjektum és a tőle független tárgyak összeillesztésével foglalkozik. Leyner prózája ennyiben csattanós cáfolat Gilder jóslatára, miszerint tévékultúránk összes problémáját megoldaná a képfolyam különálló darabkákra szabdalása, melyeket aztán tetszés szerint kombinálhatunk. Leyner világa a gilderi disztópia. De még az ő szereplői is passzívan és skizofrénül fogadják a beérkező kép- és adatözönt. Hogy még kombinálhatják is őket, csak fokozza a zavart:

ha az összes élmény szétszedhető és újból összerakható, egyszerűen túl sok lesz az alternatíva.

 Az ekkora választási szabadság hiteles, nem piaci zsinórmérték nélkül nagyjából annyira felszabadító, mint egy rossz LSD-trip: minden egyes elem ugyanannyit ér, mint a rákövetkező, és bármely kollázs minőségének egyedüli mércéje, hogy mennyire furcsa, milyen bizarr, vagyis hogy képes-e kitűnni a képkollázsok tömegéből, és lenyűgözni valami Közönséget.

Leyner regénye amfetaminos buzgalmában, hogy lenyűgözze az olvasót, a képfikció baljós végpontját jelzi, ahol az irodalom nem pusztán a tévé ikonjait, technikáit és jelenségét veszi át, de annak tényleges céljait is magáévá teszi. A My Cousin, My Gastroenterologist végső soron csak le akar nyűgözni, hogy maradéktalanul elégedett légy, és ne hagyd abba az olvasást. Ennek érdekében (1) a művelt posztmodern weltschmerzre apellálva hízeleg olvasójának, és (2) lépten-nyomon emlékezteti, milyen okos és vicces a szerző. A szöveg amúgy tényleg vicces, de nem úgy, ahogy a szellemes anekdoták viccesek. Szóval ne úgy képzeld, hogy mindenféle vicces dolog történik, hanem úgy, hogy valaki nagyon önreflektáltan vicces dolgokon pörög vagy vicces dolgokra mutat rá, mint a komikus panelekben: „neked is feltűnt, hogy…?”, vagy „belegondoltál, mi lenne, ha…?”

Leyner az imagista képfikciót csúcsra járató stílusa leginkább egy szűkszavú stand-upra hajaz:

„Bob egyszer csak nem bírt rendesen beszélni. Egyfajta spontán afáziát kapott. De nem teljes afáziát. Tudott beszélni, de csak ilyen szaggatott, távirati stílusban. Így mesélte el, milyen volt átszelni a Közép-Nyugatot a 80-as autópályán: »Kukorica kukorica kukorica kukorica Stuckey’s. Kukorica kukorica kukorica kukorica Stuckey’s.«

van egy autópálya-büfé ahova szinte csak tekintélyszemélyek járnak és ahol csak Miller Lite-ot lehet inni és csak surf and turföt lehet enni és folyton dugig van zsarukkal autópálya-rendőrökkel tesitanárokkal elitkatonákkal vámosokkal környezetvédelmisekkel határőrökkel sportbírókkal”

Leyner irodalmi reakciója a tévére nem egy regény, hanem művelt, szellemes, nagyon színvonalas tévépróza.

 Lendület és szemléletesség helyettesíti a történetbonyolítást. Szereplők ki-be mászkálnak; történik valami bombasztikus, aztán lecseng, és többé szó sem esik róla. Laza mozdulattal szemétre kerülnek az olyan „elavult” elgondolások, mint a követhető történet és a plasztikus karakter. Helyettük tűzijátékszerű rövidtörténeteket kapunk, ahhoz a negyvenöt másodperces zen-közeli koncentrációhoz igazítva, melyet tévés figyelemterjedelemnek szokás nevezni. A rövidtörténeteket – folytonos cselekmény híján – hangulatok kötik össze: idétlen szorongás; túlstimulált bénultság, amikor túl sok az alternatíva és nincs mi alapján választani; pofátlanul lekezelő stílus a televizuális valósággal szemben. Emellett a filmekhez, videoklipekhez, álmokhoz és tévéműsorokhoz hasonlóan itt is vannak visszatérő „kulcsképek”, konkrétan egzotikus drogok, egzotikus találmányok, egzotikus ételek, egzotikus bélpanaszok. Az sem véletlen, hogy a My Cousin, My Gastroenterologist főként az emésztés és a pusztítás körül forog. Ugyanazt az ironikus kihívást állítja olvasója elé, mint amit a tévé valóság- és lehetőség-özöne: SZÍVJ MAGADBA – MUTASD MEG, MEKKORA FOGYASZTÓ VAGY.

Leyner műve, az eddigi legjobb képfikció, egyidejűleg bámulatos és feledhető, nagyszerű és furán üres. Azért beszélek róla ilyen hosszasan zárásként, mert azáltal, hogy mesterien visszaszívja magába ugyanazokat a stílusjegyeket, amelyeket a tévé egykor felszívott a posztmodern művészetből,

minden jel szerint az amerikai tévé és irodalom közti frigy kiteljesítése.

És a képfikció alapproblémáját is látványosan kidomborítja: az alműfaj által eddig kitermelt legjobb szövegek halál viccesek, zavarba ejtőek, igényesek és roppant sekélyesek – sekélyességre vannak ítélve, miután azon a tévékultúrán próbálnak élcelődni, amely önmaga és minden érték parodizálásával már minden élcet magába szívott. Leyner kísérlete, hogy ironikus meghajlással „reagáljon” a tévére, túlságosan is beleillik a gúnyolódás-imádat megszokott televizuális szertartásrendjébe. Mondatai nem kelnek életre.

Simán lehet, hogy az egész itteni morgolódásom arról, hogy lehetetlen lázadni az aura ellen, amely minden lázadást egyszerre támogat és érvénytelenít, nem is az amerikai irodalom lehetőségeinek a kimerüléséről szól, hanem arról, hogy engem is körbevesz az aura. De

nem kizárt, hogy az amerikai irodalom következő „lázadói” antilázadó különcök lesznek:

 olyan született leselkedők, akik mernek eltávolodni az ironikus nézéstől, és gyermeki pimaszsággal képesek ténylegesen egysíkú értékeket vallani és érvényesíteni. Akik az amerikai élet untig ismert, közhelyes viszontagságait és érzelmeit tisztelettel és elvhűen kezelik. Akik lemondanak az önreflektáltságról, a trendi csömörről. Az ilyen antilázadó persze már azelőtt elavul, hogy egyáltalán belekezdene. Az ő mondatai sem kelnek életre. Gyanúsan őszinte. Nyilván elfojt valamit. Korlátolt, maradi, naiv, korszerűtlen. De talán pont ez a lényeg. Talán pont ettől lesznek ők a következő igazi lázadók. Az igazi lázadó, ahogy én látom, hajlandó kockáztatni, hogy rosszallást váltson ki. A régi posztmodern forradalmárok hajlandóak voltak kockáztatni a felhördülést, a sápítozást: hogy megütközést, viszolygást, közfelháborodást keltenek, hogy cenzúrázni akarják és szocialistának, anarchistának, nihilistának bélyegzik őket. Ma eltérőek a kockázatok. Az új lázadók talán azok az alkotók, akik hajlandóak kockáztatni az ásítozást, a szemforgatást, a hűvös mosolyt, az oldalba bökdösést, az ügyesen ironizálók gúnyolódását, az „annyira banális”-t. Kockáztatni az érzelgősség, a melodráma vádját. Hogy túlzottan hiszékenyek. Puhák. Hogy szívatni fogja őket a leskelődők és bámészkodók világa, mely az ítélet nélküli bebörtönzésnél is jobban tart a többiek tekintetétől és attól, hogy kinevetik. Ki tudja. Nagyon úgy fest, a legelhivatottabb kortárs fiatal irodalom egy végpont végére ért. Gondolom, ez azt jelenti, hogy mindannyian önállóan levonhatjuk a következtetéseket. Muszáj lesz. Maradéktalanul elégedett vagy?

*

A szerző jegyzete:

^[1] A kifejezést Gitlin használja a „We Build Excitement”-ben. [A forrásmegjelölést lásd az esszé előző részében – a ford.]

*

A fordító jegyzetei:

A szakasz eredeti címe End of the End of the Line. Az „elfogy a cérna” frazéma, bár elsőre csábító, félrevisz; az end of the line valaminek a végső kifutása, kimenetele vagy végállomása, nem társul hozzá indulatkitörés. (Emellett – valószínűleg akaratlanul – megidézi Neil Hertz amerikai irodalmár a nyolcvanas-kilencvenes évek fordulóján sokat idézett tanulmánykötetének, az irodalomelmélettől a pszichoanalízisen át a kultúratudományig számos diskurzust mozgató és részben idevágó problémákat taglaló The End of the Line-nak a címét is (1985, újrakiadás: Davies Group Publishers, 2009.)

Ronald Reagan 1981–89 között az USA negyvenedik, George H. W. Bush 1989–93 között a negyvenegyedik elnöke; mindketten republikánusok, az itt bírált neokonzervatív fordulat zászlóvivői. Newt Gingrich (a Time magazinnál 1995-ben „Az év embere”) náluk harcosabb neokon, aki a kongresszusi képviselőház elnökeként (House Speaker) Clinton ellenzékében is buzgón munkálkodott az amerikai kultúra megosztásán, a jóléti állam leépítésén, a polgárjogok csorbításán; sokan agresszív stílusához és obstrukcióihoz kötik a kétpárti konszenzuson alapuló politika ellehetetlenítését. Jelenleg Trump híveként aktív.

A Whittle Publishing ma is működő neokonzervatív könyvkiadó.

A Federal Express (1994 óta: FedEx) szállítmányozással, távközléssel, e-kereskedelemmel foglalkozó multinacionális vállalat, az amerikai posta legnagyobb partnere.

George Gilder (1939) legutóbbi könyvsikere a hasonló álláspontot (más helyzetben) védő Life ​After Google – The Fall of Big Data and the Rise of the Blockchain Economy (2018).

A legtöbb televíziókészülék és számítógép-monitor katódsugárcsövekkel (CRT) működött még a kétezres években is, amelyek valóban egy vagy több elektronpisztollyal ellátott vákuumcsövek; ezeknek a sugarait manipulálták a foszforeszkáló képernyőn történő képmegjelenítésre.

A tranzisztort már az 1950-es években bevezették a modern elektrotechnikába, amelynek máig a legfontosabb láncszeme. A tranzisztor félvezető eszköz, vagyis ilyen anyagból épül; elemi félvezető anyag a szilícium, a germánium, a szelén; sajátosságuk, hogy fajlagos ellenállásuk az elektromos áramot vezető (kristályos fémek, pl. ezüst, réz, alumínium, vas) és a szigetelő anyagok ellenállása közé esik. A tranzisztoros számítógépek már az 1960-as években kiszorították az elektroncsöveseket.

A My Cousin, My Gastroenterologist öndefiníciója szerint sem regény, hanem tizenhét lazán kapcsolódó darabból álló novellafüzér. (Így aztán meglehetősen indokolatlan számon kérni rajta a koherencia, az egészleges történet, az önazonos szereplők vagy kidolgozott karakterívek hiányát.) Mivel Wallace érvelésében újra meg újra megrovóan hangsúlyozza, mennyire nem regényszerű Leyner szövege, nem javíthattam „novellafüzér”-re azokat az eseteket, ahol a műfajával jelöli meg. A „rövidtörténet” (ami az egyes novellákon belüli kisebb egységeket jelöli) az eredetiben parodic vignette, aminek a fordítására kínálkozna a „vicces betét(történet)”; azért döntöttem mégis (főleg a korai Garaczi László recepciójára tekintettel) a „rövidtörténet” mellett, mert a „betéttörténet” esetében értészavaró lenne, átfogó történet híján mégis miben betét. Leyner egyébként azóta szintetizálta gyógyszerreklám- és prózaírói hivatását: a kétezres években három „non-fiction” esszékötetet is kiadott kvázi-orvosi vagy diagnosztikai témákban.

A Pepto Bismol savlekötő, jellegzetesen rózsaszín a csomagolása és ő maga is.

Végül, továbbolvasóknak (!) ajánlom a jelen esszé felvezetéseként 1993 nyarán a Review of Contemporary Fictionben megjelent terjedelmes és sokat idézett interjút, ahol Larry McCaffery többek között a gondolatmenet hátteréről, korábbi műveiről és nemzedéktudatáról kérdezi az épp a Végtelen tréfán dolgozó szerzőt.

*

A szöveg eredeti címe és megjelenési helye: David Foster Wallace: „E Unibus Pluram. Television and U.S. Fiction.” Review of Contemporary Fiction, 13:2 (1993: Summer). A fordítás forrása: David Foster Wallace: A Supposedly Fun Thing I'll Never Do Again: Essays and Arguments. Back Bay Books, 1997, 21–83.

Copyright © David Foster Wallace, 1997.