- A halál fasza szintagma az amerikai magasirodalomban, és az egyre csak növekvő magyar soft power -
Régóta ment a pusmogás a magyar interneteken, hogy Thomas Pynchon új könyve magyar vonatkozásokkal terhelt. Kezemben az október elején megjelent kötet, a Shadow Ticket (Árnyékmeló), Platón barlangjának árnyai az írói elképzelés szerint, 12 év után az első Pynchon, és nem tudom volt-e már amerikai regény, amelyik leírta volna magyarul az alcímben említett szópárt – kétlem –, de Pynchon (88.) leírta, mintegy forradalmian, mert az egyik legnagyobbra tartott kortárs amerikai regényszerző sokak által utolsónak tekintett könyve jelentős mértékben Budapesten és tágabb környezetében cselekményesül.
A haza nem lehet ellenzékben: mi itt és mi most induljunk a magyar vonatkozások felől! Kezdjük ott, hogy a könyv egy Lugosi Béla idézettel indul (“Természetfeletti, talán, falmelléki duma… talán nem.” – in: Black Cat; 1934), Hollywood Temes megyei Drakulájával adva meg az A hangot. Pynchon írásművészetében már korábban is detektálható volt egyfajta magyar vonzódás, a Súlyszivárvány (Gravity’s Rainbow) a cselekménye idején már halott, de befolyásos fizikus a Harvardról, Laszlo Jamf, a hiányzó demiurgosz, de felbukkan Élő Árpád is, a szimultán gyors-sakk wisconsini nagymestere. A magyar részeket olvasni az új könyvben (Shadow Ticket) néha olyan, mint a hajdani bulvárlap, a Színházi Élet tudósításait VII. Edward walesi herceg és Mrs. Simpson budapesti utazásáról; a trónörökös az alacsony osztálybelivel kötött házasság miatt mondott le a Brit Birodalom trónjáról. A Shadow Ticket számunkra legalapvetőbb helyszíne a Nagymező utca. A pesti Broadway. És az első anglo-amerikai kiadás borítóján a Nagymező-Broadway látható a múlt század harmincas éveiből, fekete-fehér neonfényű éjszaka, a könyvborító jelzése szerint Gyökhegyi Bánk fotóján. Andras Kisery a Substracken mélyreható oknyomozást és elemzést írt bőven a megjelenés előtt, a könyvhirdetések alapján erről a fenoménről. Erősen retusált a fotó, a szociót – villamos, és a várakozó közönség a járdaszigeten, egy ittasnak tűnő kerékpáros a macskakövön – halványítva mellőzték, maradt a fény, a pompa, a talmi ragyogás: André Birabeau Pamplemousse/Déligyümölcs c. darabjának neonreklámja a Művész Színház façade-ján, a hátsó borítóra eső Arizona mulató (a Mai Manó), a fülledt, az érzéki, a délibábos pesti éjszaka kilencven és előttről, ám a kép alapján a tegnap és ma olvasójában is felsejlik a perspektívában az egykori mondén Piaf, ami ma Edith néven fut. Pynchon új regényében amerikai bérszaglász, jazz zenészek, egy eltűnt örökösnő, brit elhárítók, a paranormalitás oszlopszentjei, nácik és bolsevikok, törvényen kívüli motorbiciklisták (ez egy lappangó hunterthompsonikus elem a könyvben), és a nemzetközi sajtmaffia nagyjai adnak itt randevút egymásnak swingritmusban.
Arra nem panaszkodhatunk, hogy nem színes, érdekes karakterek népesítik be az új Pynchont. A Chandleresque és a noiros hajazás a pulp fictionre nem működne magánnyomozó nélkül. Ám főhősünkről reményeljük, hogy nem “az a metafizikai detektív, aki a kinyilatkozást keresi”. Hicks McTaggart, a korábbi sztrájktörő a Wisconsin állambéli Milwaukee Unamalgameted Ops (“U-Ops”, ahol Crosstown Boynt a főnök, és maga az ügynökség finom célzás Dashiell Hammett Continental Op-jára) magánnyomozó irodájának ügynöke, rutinfeladattal: nagy vagyon eltűnt örökösnőjét kell megtalálnia. Ez azonban egyre nehezebb dió, bűn, kémkedés és a történelem állja útját, szegül vele szemben, a prohibíció és szeszcsempészet mini-Chicagójából (Milwaukee) Közép-Európáig vetődik, csúf intrikákba merül. Hajóútján félvilági karakterekkel – mint a hangzatos Porfirio del Vasto és Glow Tripforth – ismerszik, s bár a hajó nem süllyed, de a zenekar játszik. Swing. Akit keres, az Daphne Airmont, egy komolyabb sajtipari vagyon leendő tulaja, aki egy klarinétossal, bizonyos Hop Wingdale-lel felszívódik az amerikai álom középnyugati világból, hogy a jazz határozza meg életét. Az ő apja, Bruno, “a sajtok Al Capone-ja” tejipari mágnás jó alvilági kapcsolatokkal. Ace Lomax Bruno Airmont jobbkézi embere, a sajt-consigliere, aki ellenőrizni próbálja a magánnyomozói munkát, inkább csak keresztbe tesz Hicks McTaggartnak. Aztán megjelenik Dr. Zoltán von Kiss, paranormális, szupernaturális “apportista” (tárgyakat tüntet el s varázsol elő), budapesti illetőségű spiritiszta médium. A főbb szereplők mellé további, noha rövidebb ideig kiragyogó, de messzefénylő karakterek csatlakoznak, mint Skeet Wheeler, a fiatalkorú bűnöző, Hicks “fogadott fia”, April Randazzo bárénekesnő, aki valamennyire Hicks csaja, vagy Don Peppino Infernacci, a maffia Don, aki létével és munkásságával Hicks és April viszonyát fenyegeti; egy Stuffy Keegan nevű karakter köti össze Amerikát Európával, de a Nagy Depresszióba süllyedt Amerikai Álmot is olyan beszélő nevű kispolgári karakterek szegélyezik, mint Peony néni és Lefty bácsi. Megismerjük Terikét is, a motorbiciklis futárt Pestről, aki a Trianon Triatlon 2000 versenyen is indul, de alapvetően Hickset segíti. Már a névmágia is Bodor Ádámot idézi, hogy aztán az erdélyi motorverseny még inkább csúcsra járassa a transzszilván őrületet. A bécsi rendőrnyomozó, Egon Praediger képviseli az úgynevezett normalitást, az angol elhárítóházaspár (Alf és Pip Quarrender), a szovjet-orosz GPU-ügynök (Vassily Midoff, a négyszemű bolsevik, de felbukkan Sztálin titkosírás-szakértője, Gleb Blokii is) és a német kémek (Schnucki, Dieter és Heinz), akik a pesti dzsungelben igyekeznek rendet vágni.
Amikor arról olvasunk, hogy 1932-ben egy olyan U-13 osztályú osztrák-magyar tengeralattjáró jár a Michigan-tó jege alatt Milwaukee közelében, amelyik nem tette le a fegyvert 1918-ban, s transzatlanti túrára vállalkozott, és a Szent Lőrinc-folyón, valamint a Nagy Tavakon keresztül Milwaukee-ig vonul ortályoskodni 14 évvel post festam, akkor azért az osztrák-magyar olvasó feje megrezdül olvasás közben. Kicsit mint a fantasztikus filmrendező, Werner Herzog regénye, mely Hiroo Onoda történetét, a fegyverét a dzsungelben csak 1974-ben letevő japán katona története. Hogy a K.u.K. Haditengerészet rendelkezett-e tengeralattjáróval, abban nem vagyok biztos, meg kéne kérdezni a Horthy Miklós Tengerészeti Egylet szakértőjét; nagytávot bejárni képes hajói voltak, erre bizonyosság a Mária Terézia és a Zenta rombolók esete, melyek a boxerlázadás idején (1900) a Sárga-tengerig vonultak, hogy az utóbb az admiralitásig emelkedett sorhajóhadnagy – vagy ekkor már Linienschiffskapitän? – kínai sárkánytetkót varrasson a jobb vállára, s később a Magyar Királyság kormányzója legyen. Elég sok időt töltünk a hajdan magyar megyének számított Fiuméban (ma: Rijeka; “the Milwaukee of the Adriatic”) is, Gabriele D’Annunzio olasz költő szabadállami kalandja után vagyunk, megidéződik Igor Bezinović rendező remek, műfaji határokat merészen átlépdelő kurrens filmje, a Fiume o morte erről az időszakról, és Pynchon annyira magyarozza a várost, hogy épp csak a teherrakpartját nem nevezi egykori nevén “Baross Gábor Szabadkikötőnek”.
A plot kilövőhelye Wisconsin, az a hely, mely mindmáig túltengő német lakosságával nyomaszt, van is Teutonia csarnok, lehet az utcán, az Imbisswagenben fehér bajor kolbászt kapni, és a legmenőbb bulihelyet Otto’s Oasisnak hívják. Itt-ott elhangzik a Horst Wessel Lied. Fuvallatnyira megidéződnek Elmore Leonard “nácik Amerikában” történetei (az Up in Honey's Room és a Comfort To The Enemy) melyekben Carl Webster US marshall küszködik a háború előtt és alatt titkosan nekivadult német-amerikaiakkal. De még 1932-ben vagyunk, a távolnyugati percepció szintjén még nem Hitler-Sztálin a világ, hanem Mussolini-Lenin; mint a Buenos Aires-i proletárszleng remekírója, a trieszti-porosz származású Roberto Arlt pompás Los siete locos / A hét őrült (1929) c. regényében. A der Führer még csak német Charlie Chaplin, an intelligent young German Fascist. Édesbús dalszövegek pettyezik sűrűn a regényt, de régen studjuk, hogy Pynchonnál a pop nem szalmaláng. Milwaukee nem pont Párizs, dalolják, bár a nagy tó túloldalán autóipari futószalagok mellett pompázó Detroit ekkoriban még büszkén tetováltatta homlokára a Paris in America enképet. Vaudeville és burlesque – 20. századi népszórakoztatások, varieté és dumaszínház sztriptízzel, szól a swing, fekete ajkak rézfúvósokra tapadnak, a szerző állítása szerint a klarinét “zsidó hangszer”, dobokon afrikai ritmusok dobolódnak (vö.: Entartete Kunst).
A swing hullámain érünk a Stupendica fedélzetén Horvátországon és Belgrádon át Bécsbe, ahol nincs olyan törvény, mely tiltaná a kémkedést, ha a hírszerzés nem Ausztria ellen irányul. Minden kém Bécsben akar élni – kultúra, szofisztikáció, barátságos rendőrség, törvényi immunitás – Bécs “ünnepélyesen pszichoanalitikus. De lejjebb a folyón Budapest fizikailag folyamatosan egy Mardi Gras (New Orleans híres karneválja, húshagyó kedd - a szerk.) tivornya a természetfeletti minden színében és formájában. (...) Bécs talán nem való mindenkinek, de Budapest – ajjaj, de Budapest az a nagyváros ebben a pillanatban, ahol a dolgok értékesek és közönségesek, kitűnőek és giccsek, nagyok és kicsik, tucatjával tűnnek el naponta, amivel nem csak a budapesti rendőrségnek okoznak túlmunkát, de a bécsi Interpolnak is”. Antal Gyula, az EMKE főpincére mindent tud. Hicks McTaggart zsebében egy Walter PPK lapul, mint James Bondnak, pesti kontaktja, Dr. Zoltán von Kiss elmondja, hogy nevében a “von” csak politika, az angolszász olvasó azonban egy németes Csókkirályra asszociál. Ízléstelen lámpák köröznek, az olvasó megtudja, hogy az alvilág az Ízléstelen Lámpa negyedéves folyóiratot eszperantóul nevezi (La Lampo Pej Malbongusto), és titkosításra használják, kiterjedt használtcikk-piaci kereskedelme van, és voodoo-szellemben elcsudálkozhatunk, hogy a postai bélyegen Szent István király levágott jobb keze van, de a nagymenők egyiptomi cigarettát szívnak. Magyar nyelvű keresztrejtvény, az is olyan sifrírozás, amihez egy Navajo Code Tracker is kevés, s előbb-utóbb rájön a nyájas olvasó, hogy John Le Carré-paródiát olvasunk röhögve, mikoris elérünk a historický motocyklův részhez, a csehszlovák motorkerékpárokhoz, amikkel a titkos futárok titkos üzeneteket visznek A-ból B-be, mely titkos üzenetekből kiderül, hogy Bruno Airmont nem csak a sajtok Al Caponéja, de egyfajta Dr. Mabuse, sőt Fu Manchu is, és Praediger felügyelő a nyomában, őt McTaggart kilógó nyelvvel követi. A magyar hagyomány szerint a férfi megy be először a vendéglátóhelyre, a nő követi. Ez egy védelmi beidegződés, ha éppen repülő vodkásüvegek fogadnák a sarki háromlépcsősben, vagy repülő bugylibicskák a pusztai csárdában. Ha már itt vagyunk, nem maradhat el az amerikai forgóajtós mondás a magyarról – the Hunky goes second into the revolving door, but comes out first –, és ez még mindig szerencsésebb a clevelandi Rolling Stone-zsurnaliszta és hollywoodi forgatókönyvíró Joe Eszterhás mondásánál. (“Ha találkozol az utcán egy magyarral, gondolkodás nélkül vágd pofán, ő tudni fogja, miért kapta.”) Szó esik a legmodernebb magyar vállalatról, a Tungsramról is – nem véletlen talán, hogy a rendszerváltás után rögtön megvette a GE (General Electric) – és előkerül Terike, aki nevét mégsem Mária Terézia császár- és királynőnkről, hanem a népszerű 19. századi katolikus szentről, Ste. Thérèse de Lisieux-ről kapta. És ekkortájt csudálkoznak el a szereplők, hogy a halálnak esetlegesen lehet pénisze, ahová el lehet húzni. A keresett Daphne Airmont hollétével kapcsolatban Pancho Caramba mond valamit, aki a nő csávójának zenekari társa volt a régi Klezmopolitans együttesben, ami sajnálatosan épp kiment a divatból, és “a zsidó zenészek mostanában valamiért jobban szeretik az angol impresszáriókat”, de Terike, a “benzintyúk” már elindult a Trans-Trianon 2000 Hungary motorversenyen, ami Alsó-Ausztrián, Szlovákián, Erdélyen, a Szlovén Alpokon át visz az Adriához, Fiuméba. A Gerbeaud-ban huszáregyenruhás a kidobóember, és Pynchon talán megelőlegezi, hogy a Holocaust alatt is szólni fog a vibrafon, receg a rumbatök, és peregnek a pergők. A motoros Vladboys – mintájuk talán Putyin Hells Angelse, a sebészfoglalkozású Zaldosztanov “őrmester” vezette Night Wolves –, akik “a Kun Béla vezette Lenin fiúk távozta óta növögettek”, és ők az erőnyerői a Trans-Trianon 2000 Hungarynak. Mint látjuk, Thomas Pynchon szívesen eljátszogat történeti tények fikciós kezelésével, de néha azért van, amit hibának észlelünk. Például a Cselovek sz kinoaparatom / Ember a felvevőgéppel c. zseniális dokumentumfilmről (Dziga Vertov, Borisz Kaufman) minden gyermek tudja, hogy az száz éve nem Péterváron – amit akkor ráadásul Leningrádként ismertek –, hanem Kijevben (ma: Kijiv) forgott. Pynchon az “elkalandozás költője” mondta róla Anthony Burgess (Mechanikus narancs), “akkor született, mikor Hemingway meghalt”, a realizmus helyére a groteszk csavart, a mágikumot, ha tetszik: a gonzót hozta.
Ha már klasszikus film: felbukkan a regényben a horvát terroristák magyarországi kiképzőtábora, Jankapuszta – a mozisták Jancsó Sirokkó c. filmjéből emlékezhetnek –, vö.: I. Sándor jugoszláv király meggyilkolása Marseille-ben (1934); talán erre mondta az LA Times kritikusa, hogy a könyv úgy sötét, mint egy vámpír zsebe, és olyan finom a keze, mint egy ékszertolvajnak. Chandler szűrődik át a negyvenes évek nagy musicalrendezőjének, Busby Berkeley művén, de ettől még kicsit fanyalgó az amerikai kritika, és kicsit az angolszász olvasók is fanyalognak a Redditen. Pedig jó arányban adagolja a Mester a paranoiát, a társadalomkritikát és a szürreált. A The New York Times kritikája hol underground képregénynek – az anyag a kritikus, Dwight Garner szerint Robert Crumb feldolgozásáért könyörög –, hol pedig azt állítja, hogy több Pynchon-regény nagyvászonra álmodója, Paul Thomas Anderson, ha filmre vinné ezt a könyvet, akkor mindenképpen a musicalformát kellene választania. Ha már Anderson: az Inherent Vice / Beépített hiba (regény: 2009; film: 2014) után a magyarul még nem olvasható Pynchon-regény, a Vineland (1990) alapján készült mozi One Battle After Another / Egyik csata a másik után (2025) az év filmje szvsz, a hetvenes évek baloldali forradalmárjait, a Weather Undergroundot teszi át Trump-Amerikába remekül. Pynchon Shadow Ticketje áthallásos, reflektál a mára, a mai Amerikára – még nem fasiszta, de –, Trumpra, és arra a rezsimre, amit ma már világszinten kishazánkhoz kötnek – mint egyfajta új-autoriter hatalomgyakorlás globális modellálását. És Pynchon csúcsra jár, nagy pynchoni pillanat az Egyik csata a másik után c. most futó Paul Thomas Anderson-film is – ami a Boogie Nights és a Magnolia szerzőjének már második Pynchon-átirata (Inherent Vice / Beépített hiba, a főszereplő Doc Sportello magándetektív szerepében a különösen remek Joaquin Phoenix) – ami a korábbi, Vineland c. regény alapanyagát teszi át a mába hatalmasan, a hatvanas évek Weathermen szélbal terroristáiból csinál mai anti-trump forradalmárokat French75 néven, ami valójában egy pezsgőkoktél neve.
Évtizedek óta halljuk a reklámszakmai kifejezéseket, hogy brand, brandesítés, meg a politológusok gyakran jönnek olyannal, hogy soft power, ami az imágó hatalmát jelenti emberek nagyobb halmaza, például országok esetében, és ha belegondolunk, akkor az elmúlt két hónap sokat tett Magyarország intellektuális brandje érdekében, növelve a puha hatalmat. Krasznahorkai Nobel-díja, David Szalay Bookerje nagy dolgok, és az sem kis dolog, hogy szerény nemzetünkkel, s annak szálláshelyével foglalkozik az egyik legnagyobb élő amerikai prózaíró. Növelik ezek az országimázshoz kapcsolódó “puha hatalmat”, ha már elmúlt a labdarúgás, nem sikerült a sokszáz milliárdos csoda, és akkor talán az intellektuális ágazatokba lenne érdemes fektetni, ér ez is annyit, mint az agyaggalamb-lövészet.
Sőt!
Thomas Pynchon: Shadow Ticket. Jonathan Cape, London, 2025.
