Múlt csütörtökön érkezett a szomorú és egyszersmind váratlan hír, hogy egy exeteri kórházban 70 esztendős korában elhunyt Hilary Mantel, akit a magyar olvasó elsősorban és leginkább történelmi regényei, azaz lenyűgöző Tudor-trilógiája révén ismerhet. A Wolf Hall (Farkasbőrben), a Bring Up the Bodies (Holtaknak menete) és a The Mirror & the Light (Tükör és fény) regényhármasa, középpontban az angol történelem második legnevezetesebb Cromwelljével, vagyis a VIII. Henrik által lordkancellárrá emelt majd kivégeztetett Thomas Cromwell alakjával, valóban méltó elismerések sorát és az angol nyelvterületen messze túlterjedő ismertséget szerzett Mantel számára. Elvégre ezek révén vált sok egyéb mellett

a Booker Prize 2009-es és 2012-es nyertesévé a díj történetének legelső, duplázásra képes írónőjeként és britjeként. 

Ám túl történelmi regényeinek a sikerén, valamint e zsáner jelenkori rangjának és ázsiójának érdemi emelésén, Mantel egyéb műveivel, merész és önálló nézeteivel, de éppígy küzdelmes életével is kiérdemelte kora – és immár utókora – részvevő és elismerő figyelmét.

Az évtizedeken át komoly fizikai és egyéb kínok közt élő, s ráadásul sokáig félrediagnosztizált és -kezelt művész, akit mostohaapja a Miss Neverwell névvel illetett, volt szociális munkás és áruházi eladó, majd Botswanában és Szaúd-Arábiában élő geológusfeleség, mielőtt 1985-ben az első regénye megjelent. Ez volt a fekete humorú Every Day Is Mother’s Day, amelynek a hetvenes években játszódó sztoriját rögtön 1986-ban továbbgöngyölítette a Vacant Possession: immár egy évtizeddel később mutatva az értelmi fogyatékkal élő Muriel Axon és környezete diszfunkcionális és sötét epizódokban dús mindennapjait. Ezt követően csak úgy sorjáztak a díjakkal elismert művek: önéletrajzi jellegűek, mint a nyugtalanító szaúdi tapasztalatokat elbeszélő Eight Months on Ghazzah Street, vagy épp történelmiek, mint a valójában még 1979-ben, elsőként befejezett regény, a francia forradalom nagy jakobinus alakjait, Dantont, Robespierre-t és Desmoulins-t a cselekmény centrumába állító A Place of Greater Safety, ez az imponálóan/elkedvetlenítően alapos regénykolosszus.

S Mantel írt mindezek mellett rövidebb elbeszéléseket is, például a gyűlölt konzervatív miniszterelnök, Margaret Thatcher ellen elkövetett képzeletbeli merényletet (Margaret Thatcher meggyilkolása) tárgyalva. Ez a személyes ellenszenvet kibeszélő-szublimáló alkotás azért is említendő, mivel jól érzékeltetheti az írónő közéleti aktivitását és véleményformáló praxisának sarkosságát is. Így a 2014 óta a Dame címet és megszólítást viselő Mantel a katolikus egyházzal és a monarchia intézményével kapcsolatban csakúgy hangot adott ellenérzéseinek, ahogyan azt a tradicionális, ám ettől még mélyen problematikus szerepet is kárhoztatta, amelyre Kate Middleton kiválasztatott: a leendő trónörökös mielőbbi zavartalan megszülésére. Olyan téma volt ez, amelynek 2013-as felvetése akkor egyszerre váltotta ki az aktuális miniszterelnök és az ellenzék vezérének rosszallását, de amelyben a Boleyn Anna sorsának alakulását regényeiben nyomon követő szerző méltán érezhette illetékesnek önmagát.

*

Hilary Mantel egykor kritikusként is működött (filmek szemlésze volt a The Spectator szerkesztőségében), ám ennek az életrajzi mozzanatnak a fölemlítése jószerint szükségtelen az átkötéshez és a kritikusok fontosságának érzékeltetéséhez azon a héten, amikor is majd’ mindenki 

kíváncsian várja az idei irodalmi Nobel-díjas személyének megnevezését.

Hiszen ha máskor netán nem is, ilyenkor okvetlenül el szokás ismerni, méghozzá jó és rossz értelemben véve egyaránt, azt a kánonformáló szerepet, amelyet az irodalomkritikusok mindmáig betöltenek. Meghatározva közegük számára az egyes szerzők és műveik, s egyáltalán az irodalom észlelését, ezzel mintegy mellesleg díjak özönéhez hozzásegítve egy-egy alkotót.

Épp erről szól az angol filozófus és kritikus, irodalomtudós és értelmiségi közszereplő, Terry Eagleton új könyve, a Critical Revolutionaries: Five Critics Who Changed the Way We Read, amely idén tavasszal jelent meg, azóta újabb és újabb recenziók megírására késztetve a többé-kevésbé pályatársakat. A 79 esztendős bölcsész, aki évtizedek óta áll, méghozzá egészen különböző témák kapcsán a – részben saját maga által provokált – viták kereszttüzében, most úgy kapja a lelkes és elismerő kritikákat, hogy könyve öt múlt századi angolszász literátorról szól. T. S. Eliot, F. R. Leavis, William Empson, I. A. Richards és Raymond Williams volt ez az öt férfiú, akik úgy száz éve szoros figyelmüket a nyelv (értsd: az angol nyelv) felé fordították, ellépve az írói életrajzok adataitól meg a mondanivaló és a szépség gumifogalmaitól, egyszersmind új paradigmát kínálva az irodalomértés és az irodalomkritika számára. Persze korántsem mindenestől egybevágó vagy pláne összehangolt módon, lévén ezt a többségében cambridge-i kötődésű ötöst időszakos és tartós ellenszenvek gazdag hálózata kötötte össze – azazhogy választotta el egymástól. Ezt, valamint e tudós fők egyéni közelítéseit és sajátos becsípődéseit rekonstruálja most nagy erudícióval Eagleton: a matematikát odahagyó Empson iskolateremtő (New Criticism) Seven Types of Ambiguity című 1930-as munkájától Leavis mélyen morális indíttatású, de az önkényességtől azért korántsem ment’, kényszeresen kánonrostáló (Great Tradition) ambíciójáig.