Jeanne d’Arc személyes névmásai, Charles Dickens levelei és Jack Kerouac tűzőrségi feljegyzései. Nyelvpolitikai viták és irodalomtörténeti gyarapodások heti beszámolónkban.
A százéves háború nagy francia hadvezére, Domrémy(-la-Pucelle) legnevezetesebb szülötte, vagyis Jeanne d’Arc bizonyosan sohasem tartozott a teljességgel egyezményes megítélésű történeti alakok sorába. Shakespeare rosszéletű boszorkánynak ábrázolta, Voltaire kifigurázta, s jóllehet az orléans-i szűz mára immár rég Franciaország védőszentje gyanánt tisztelt, azért a római katolikus egyház szembeötlően lassan, csupán 1920-ban jutott el a következetesen férfiruhát viselő Johanna kanonizációjának aktusáig. Mozgalmas utóéletének legalább ennyire izgalmas vonulata az is, hogy ki mindenki, azaz hányféle különböző irányzat és mozgalom tette meg Jeanne-t a maga jelképének és/vagy előfutárának: a francia monarchista nacionalizmustól a Le Pen-i Nemzeti Frontig, de éppígy a brit és ír szüfrazsettektől a rabszolgaság eltörléséért küzdő amerikai hölgyekig, no és persze a XX. és XXI. századi radikális feministákig.
Így tehát voltaképpen nem is olyan meglepő, hogy Jeanne d’Arc alakja körül legújabban is fellángolt a vita: ezúttal épp egy Londonban bemutatott új színdarab apropóján – és nem mellesleg a nyelv- és genderpolitika kapcsán. A Shakespeare’s Globe műsorán ugyanis augusztus 25-e óta ott szerepel Charlie Josephine kortárs drámája, az I, Joan, amelyben a címszereplő immár a gendersemleges they/them személyes névmást alkalmazza önmagára, s nagyjelenetében kijelenti: „Én nem vagyok nő. Én egy kib…ott harcos vagyok.” S ha ehhez még hozzátesszük, hogy a darab szerzője és az előadás címszereplője egyaránt nembinárisként címkézi önmagát, máris körvonalazódhat előttünk a produkció ügy jellege, amelyet egyébiránt a színház művészeti igazgatója, Michelle Terry emelkedetten argumentált, de ettől persze még vitatható kísérőszöveggel is megtámogatott.
Ebben a szövegben korántsem perdöntő érv gyanánt (elvégre a dráma deklaráltan nem tart igényt a történeti dokumentum hitelességére) arról is szó esik, hogy az említett névmás-használatot az Oxford English Dictionary egészen 1375-ig visszamenőleg igazolta az angol nyelvben. Erről a nyelvtörténeti érdekességről ehelyütt mindössze azért érdemes szót ejteni, mivel a premiert jóval megelőzően kipattant és az óceán túlpartjáig is elérő vitában visszatérő kifogás, sőt vád, hogy a nembináris alakok felléptetése történeti drámákban, sorozatokban stb. menthetetlenül abszurd és suta módon ahistorikus fogás. Hiszen, ahogyan azt a harcosan jobboldali amerikai publicista, Matt Walsh tweetjében szellemességére büszkén kivágta: „a nembináris kategória nem is létezett egészen 14 másodperccel ezelőttig”. A konzervatív irányból érkező, jó előre borítékolható kritikáknál mindazonáltal meglepőbbnek tűnhet, hogy Johanna darabbéli pozícionálása a (radikális) feministák szintén heves ellenérzéseit is kiváltotta, elvégre számosan közülük ebben a fennforgó esetben – és általánosságban is úgy vélik: a biológiai nem jelentőségének ilyetén csökkentése, azaz itt éppenséggel
Jeanne d’Arc nembinárisként való értelmezése a női szabadságmozgalmak emblematikus hőseinek és előfutárainak élcsapatát apasztja.
*
Továbbra is Londonban maradva, úgy félórányi sétára a Globe színháztól, túl a Temzén, a Doughty Street 48-as szám alatt, vagyis a Charles Dickens Múzeumban tizenegy eddig ismeretlen Dickens-levél vált megtekinthetővé. Az akár online is felmérhető és számba vehető gyűjteményi gyarapodás (benne meghívó, úti beszámoló, de még panaszlevél is akad), amely egy 2020-as vásárlás révén került a múzeum birtokába, újra csak megerősítheti vonzalmunkat a meghökkentően modern és a világ iránt kiapadhatatlan érdeklődést tanúsító angol író íránt, akinek frappírozó sokoldalúságáról, alak- és szerepváltásairól e rovatban magunk is lelkesen peroráltunk már. S éppígy a remélt gazdagodás érzésétől eltelve várhatjuk a novembert, amikor is az amerikai Rare Bird Books kiadó és a Sal Paradise Press olyan Jack Kerouac-szövegeket készül megjelentetni, amelyek eddig még sosem kerültek kinyomtatásra. Desolation Peak – ez lesz a hagyatékból frissiben összeválogatott írásokat tartalmazó kötet címe, rögtön a borítón utalva arra a mindössze kéthónapos (na jó, egész pontosan 63 napos), azonban az írói (ön)mítoszban mégis igen komoly jelentőségre szert tett időszakra, amelynek során
Kerouac 1956 nyarán tűzőri munkakört töltött be közel a kanadai határhoz,
a Washington állambeli Cascade-hegység Desolation Peak nevű magasulatán. Ha igaz, csupa olyan szöveg kerül most majd elénk az Úton szerzőjétől, amely intim és mély betekintést kínálhat számunkra Kerouac útkereséseibe, hangulatváltásaiba és írói kísérletezéseibe, hang- és stíluspróbáiba.
