Hadiösvényen
Fotó: youtube.com
Hadiösvényen

6 perc világhír! Kulturkampf Winnetou körül és búcsú egy nagyszerű amerikai költőtől: gyászhír és haditudósítás László Ferenc heti jelentésében.

A múlt héten megint egyszer azzal a máskülönben oly ritka jelenséggel szembesülhettünk, hogy egy könyves hír bekerült a mainstream tömegmédia tudósításaiba, s ami még meglepőbb fejlemény: a vonatkozó téma itthon és a nagyvilágban egyaránt túlélte a 24 órás hírciklust. Természetesen a Winnetou körül Németországban kipattant vita híre bizonyult ennyire érdekfeszítőnek, s miközben valójában csupán igen kevés bevégzett tényről számolhattak be a sajtómunkások, a kitüntető és motivált médiaérdeklődés szintúgy könnyen megérthető, akárcsak az, hogy miért épp Winnetou alakja, illetve Karl May indiános univerzuma kapcsán támadt német földön a teljes megosztottságot érzékletessé tévő, (nem is annyira) kisded Kulturkampf.

Az ilyen esetekben rendszerint oly viszonylagos kiindulópont, illetve kiváltó ok, ürügy és apropó gyanánt ezúttal egy film elkészülte és bemutatása szolgált. Augusztus 11-én került ugyanis a német és az osztrák mozikba a Der junge Häuptling Winnetou (A kis Winnetou) című családi western kalandfilm, amely már előzetesen komoly és heves támadások céltáblájává vált, mint – úgymond – a rasszista sztereotípiákat és a kolonialista történelemhamisítást romantizáló, bűnös giccs. A premiert követően ezek az ifjúsági filmhez mérten meglepően indulatos bírálatok csak még hangosabbak lettek, s erre a hangulatra reagált augusztus 19-én a gyermekkönyvek kiadásának egyik piacvezetője, a Ravensburger Verlag. A cég ekkor bejelentette, hogy leállítja a filmhez kapcsolódó két gyerekkönyv, valamint egy matricásalbum és egy puzzle forgalmazását.

A kulturális kisajátítás veszélyét, illetve a sokszínűség és az érzékenység fontosságát hangsúlyozó nyilatkozat, akárcsak a tárgyalt döntés nem Karl May műveire, azaz nem a klasszikus Winnetou-történetekre vonatkozott – ám ez a tény innentől kezdve rögtön mellékessé, sőt szinte észrevétlenné vált.

A reakciók ugyanis mindkét oldalról kezdettől fogva a Winnetou-kultusz és a May-univerzum egészét támadták vagy védték.

Méghozzá olyan szenvedéllyel, hogy az egyszerre bizonyította Winnetou (meg Old Shatterhand és közös kalandjaik) jelentőségét a német kultúrkör számára, valamint a más témák kapcsán felgyűlt woke- és antiwoke-indulatok emelt szintjét. Merthogy nem kétséges, Winnetou és a May-féle romantikus indiánvilág a németek szívügye hosszú nemzedékek óta. „Ismerjük Goethét, de Karl Mayt olvassuk” – hangzik a most többek által idézett német önjellemzés, és ebben nincsen semmi túlzás. A százezrek által látogatott Elspe-i Fesztivál és a Bad Segeberg-i Karl May Fesztivál máig kitartó sikere éppúgy bizonyság erre, mint az NSZK-NDK korszak Winnetou-filmjeinek egykorú és tartós közönségsikere: alakította bár bennük a nemes apacsot akár Pierre Brice, akár Gojko Mitić. (A friss vita kapcsán most egyik-másik német tévécsatorna ezeket a filmeket is levenné a műsoráról, ám ilyesmi már korábban is fölmerült, akkor tartós következmények nélkül.)

A publicisták, kommentelők és trollok összecsapása számára mindazonáltal azért is ideális terep a May-univerzum, mivel az ifjúságnevelő és eszményteremtő romantika meg a nemes indián vonzó képzete valóban problematikus elegyet alkot olyan sztereotíp, leereszkedő vagy épp lealacsonyító és bántó képzetekkel, amelyeknek sértő jellegét nyilvánvalóan nem a rajongóknak kellene megítélniük.

Csakhogy mint a woke- és ellenwoke-csatározások során annyiszor, úgy ennek a témának a mérlegelése is rögvest félresiklott:

például az olyan nyelvpolitikai pandúrkodások révén, mint amilyennel a ZDF próbálkozott az elmúlt napokban, „az i-betűs szó” mellőzésére intve netes platformjainak hozzászólóit – előbb zordan, majd hangnemet váltva. S persze az indulatos védők és az éppily indulatos támadók körében is hiánycikknek bizonyult a más nézetek és a múlt iránti empátia. Vagyis az a fogékonyság, amely oly üdítően jellemezte a radebeuli Karl May Múzeum vezetőjének, Robin Leipoldnak a nyilatkozatát. Ő ugyanis a romantikus fantáziavilágot teremtő Karl May és Winnetouja mellett érvelve is elfogadta, hogy vizsgálódás tárgyává lehet tenni akár a rasszista sztereotípiák, akár a kulturális kisajátítás témáját – csak éppenséggel nem az olvasás helyett és ellenében.

*

A múlt héten egy jelentős amerikai irodalmár haláláról is értesülhettünk, hiszen híre érkezett annak, hogy Cincinnatiban 67 éves korában elhunyt Dean Young. A részint a New York-i iskola – Frank O’Hara, Kenneth Koch és John Ashbery nyomdokába lépő – második nemzedékéhez sorolt, részint a francia szürrealistákkal rokonított költő jelentőségét és vonzerejét jól jelzi a tény, hogy ő volt – és nagy valószínűséggel

jó ideig ő is marad a kortárs amerikai költészet egyik legtöbbet utánzott alkotója.

Hatását alkalmasint még magyar művekben is méltán felismerhetjük, mondjuk Krusovszky Dénes költészetében, aki számos Young-verset magyarított ihletetten. Akárcsak Mohácsi Balázs, aki egyebek közt az éles, egyszerre ironikus és szarkasztikus humorú amerikai neoszürrealista A kritikusoknak (To the Critics) című költeményét is lefordította e nyitósorokkal:

„Majdnem kész van már sisakom,
és ha meglesz, átszáguldok majd
a világűrön, amíg már nem lesztek
képesek különbséget tenni
köztem és más égi objektum között,
úgyhogy tisztelni fogtok végre, […]”

Young fanyarsága oly átütő, hogy a nekrológpátosz nem tud belekapaszkodni ebbe a látszatra oly alkalmatos költői képbe. Ám azt már lehetetlenség kihagynunk, hogy a művész, akinek kezdősorait a The New York Times az ellenállhatatlan jelzővel illette, legutolsó kéziratát augusztusban e mondattal zárta: 

„The best endings are abrupt.”

A legjobb befejezések váratlanok.

A cikk szerzőjéről
László Ferenc

Kritikus, történész, szenvedelmes ismeretterjesztő. Legutóbbi kötete: Honi bestiárium (Jaffa, 2022).

Kapcsolódó
Koronák és kánonok
László Ferenc | 2022.09.29.