1749: Szergej Szergejevics, önnek elég sajátosan alakult az írói pályafutása: Nyugaton már régóta jó pár országban megjelennek a könyvei, elismerik, sokan a legjobb fiatal orosz prózaírónak tartják – Oroszországban pedig sokáig jóformán senki sem ismerte a nevét és a könyveit. Ha nem tévedek, még orosz kiadót is nehezen talált. Mi lehet ennek a magyarázata?

Szergej Lebegyev: Gondolom, arról van szó, hogy Oroszország nem akar hallani a múltban elkövetett bűnökért viselt felelősségről. Ha egyetlen formulába próbálnánk sűríteni Oroszország XX. századi történelmét, akkor az így hangozhatna: „bűn bűnhődés nélkül”. Készek vagyunk emlékezni az áldozatokra és megemlékezni róluk, de nem állunk készen arra, hogy a hóhéraik ügyében vizsgálatot végezzünk.

Az első könyvem, amely egy olyan emberről szól, aki megtudja, hogy a nagyapja lágerparancsnok volt, épp az elhallgatásnak ebbe a zónájába hullott bele: Oroszország vakfoltjába.

És nem csak a sztálini bűnökről van szó. Oroszország a posztszovjet időszakban már elkövette a saját bűneit. Több mint negyedszázaddal ezelőtt háborút indított Csecsenföldön. Ez a háború több tízezer áldozattal járt a békés lakosság körében, több százezren lettek menekültek, egész falvak és városok pusztultak el. A törvénytelenségnek az a rendszere, amely ma egész Oroszországot hatalmába kerítette, ott kezdődött, Csecsenföldön, a tisztogatásokkal és a bírósági tárgyalás nélküli leszámolásokkal.

Még sokan élnek azok közül, akik kiadták a bűnös parancsokat, és azok közül is, akik végrehajtották őket. A kortársaink ők. És mit gondol, akad akár csak egy ellenzéki politikus, mondjuk, akár Alekszej Navalnij, aki azt követelné, hogy büntessék meg a bűnösöket? Hogy állítsanak fel egy törvényszéket e célból? Nem, nem és nem.

A felelősség témája riasztja az oroszországi társadalmat. Én pedig éppen erről írok.

1749: Ön regényíró, költő és újságíró is egyben. Ha a regényeit vesszük, amit művel, az egyszerre dokumentarista próza, történelmi kutatás, költői és filozofikus próza; sőt a legutóbbi könyve, A Debütáns mindemellett még thriller is. És hogy ki ne felejtsem, szakmája szerint geológus. Úgy tűnik, úgy él önben együtt mindez, mint a geológiai rétegek. Izgalmasnak találom ezzel kapcsolatban a tények és fikció arányának kérdését a műveiben. Úgy látom, ön tudósként próbálja a lehető legpontosabban megismerni a múlt tényeit, regényíróként és költőként pedig igyekszik lélekkel megtölteni ezt a nyersanyagot.

Sz. L.: A geológia volt a bölcsőm. Apám és anyám is geológus volt. Úgy nőttem fel, hogy ásványokról és ércekről szóló könyvek vettek körül, meg gyönyörű kristályok, fekete-fehér fényképek Északról és Keletről, expedíciós felszerelések… Senki sem nyaggatott, ahogy a szülők néha ezt megteszik, de ez az izgalmas környezet arra ítélt, hogy én is geológus legyek. Amikor a Szovjetunió összeomlott, a geológia mint tudomány és mint iparág gyors hanyatlásnak indult. Ugyanakkor a geológiai térségek megnyíltak a Jack London-féle expedíciók számára, régi, elhagyott bányákban és lelőhelyeken lehetett kutatni.

Ez volt az én geológiai karrierem. Ritka kőzeteket gyűjtöttünk, és múzeumoknak meg magángyűjtőknek adtuk el őket. A Szovjetunió már nem létezett, és az új államok olyanok voltak, mint az újszülött csecsemők. Nem voltak határok, hatóságok, milliós tételekben röpködött a pénz. Kicsit olyan volt, mint a polgárháború időszaka, amit nagyanyám fiatal lányként élt át és elmesélt nekem.

Geológusként láttam először a Gulag maradványait: barakkok és hidak romjait, régi irtásokat és utakat, kitermelt kövek küklopszi halmait – mintha csak az elpusztított lágerrabok élete gyűlt volna ott össze. Sokkoló élmény volt. Azt hittem, azok a régi táborok már csak memoárokban léteznek. De nem, itt voltak még a földön, csak senki sem látta őket.

Később úgy találtam, hogy a geológia nyelve nagy segítségemre van a múlt feldolgozásában. “A geológia az idővel és a nyomással foglalkozik”  (ez a kedvenc idézetem A remény rabjaiból). A geológia olyan anyagokkal foglalkozik, amiket az idő és a nyomás átalakított, és nem is csak egyszer, hanem háromszor, négyszer, ötször. Tökéletes a párhuzam a szovjet történelemmel, mert a Szovjetunió folyamatosan újraírta a történelmét, tagadva a múltat, és új meg új jövőt hirdetve.

Amellett az ásványok kutatása olyan, mint az izgalmas vadászat. Nem lehet csak a szakmai tudásra alapozni. Kell hozzá intuíció, szerencse, hatodik érzék. A geológus olyan, mint a nyomozó, aki azt kutatja, mi történt több száz vagy több ezer millió évvel ezelőtt, követi az ásványteléreket a tájban, a folyó homok- és kavicságyában, a Teremtés Könyvét olvassa. Egy író és kutató számára ez tökéletes iskola!

1749: Ön öt regényt írt eddig, de mi a legutolsóval, A Debütánssal kezdjük műveinek kiadását. Éspedig azért, mert ez egy nagyon aktuális könyv. Arról mesél benne, hogy a szovjet tudósok hogyan hozták létre azokat a mérgeket, amelyek aztán sok-sok évvel később kezdtek egész gyakran megjelenni a hírekben. Nemrég például épp Alekszej Navalnij. a legfőbb orosz ellenzéki vezető megmérgezésével kapcsolatban. Véletlen egybeesés, hogy ez épp akkor történt, amikor az ön regénye megjelent különböző országokban; mindenesetre a könyv arról is szól, hogy a Szovjetunióban létrehozott gonosz szívósabban él tovább, mint ahogy azt húsz vagy harminc évvel ezelőtt gondoltuk. Milyen formákban él még ez a „méreg”?

Sz. L.: A kilencvenes évek elején Oroszországnak választania kellett: a fejlődés demokratikus útjára lép, vagy folytatja a korábbi, birodalmi utat. Jelcin elnök háborút kezdett Csecsenföldön, és Oroszország visszatért a birodalom útjára, a nemzetek és területek erőszakos úton való bekebelezésének útjára.

Ma Oroszországban szinte senki nem szeretné a visszatérést a kommunizmusba, Lenin, Marx, Engels és az SZKP kultuszához, a kötelező pártgyűlésekhez, a komszomolhoz. Ugyanakkor nagyon erős a szovjet múlt, a birodalom iránti nosztalgia; egyszóval a Szovjetunió földrajzilag és politikailag széthullott, de sok ember, köztük Putyin fejében még létezik mint fantom, mint az erő és hatalom fétise.

1749: Ebben a regényben ön bebújik a kommunista diktatúra szolgálatában dolgozó emberek fejébe. Mondhatni, megszólal a könyvben a lelkük. Honnan vette ehhez az anyagot, mi segített az ábrázolásukban?

Sz. L.: Nem vagyok biztos benne, hogy a regényben a lelkük szólal meg, mert nem tudom, volt-e lelke a szovjethatalmat kiszolgáló embernek. De a belső világuk kétségtelenül megszólal.

Először is: én magam is ezek között az emberek között születtem és nőttem fel. Gyerekkoromban volt egy kedvencem, egy távoli rokon, orvos, aki az általam ismert összes ember közül a legkevésbé volt szovjet. Úgy élt, mintha nem is létezett volna ideológiai gravitáció; lelkesen és nyilvánosan ünnepelte a húsvétot, forradalom előtti románcok lemezeit és orosz klasszikusok ritka kiadásait gyűjtötte, írókkal, festőművészekkel, történészekkel barátkozott… Az egyik bálványom volt – amíg kicsivel később, már a kilencvenes években meg nem tudtam, hogy valójában az orvosi szolgálat vezérőrnagya, és részt vett a szovjet biológiai fegyver kidolgozásában.

A kettős gondolkodás és a konformizmus; az abszolút erkölcsi rugalmasság – ezek azok a tulajdonságok, amik a legjobban izgattak.

Másodsorban pedig sokat kutattam a volt szovjet tagköztársaságok KGB-archívumaiban. Tanulmányoztam, hogyan működött az elnyomás mechanizmusa, a késői szovjet diktatúra rutinja, és azt is, hogyan jelentkezett az erőszak és a bomlás a mindennapokban.

1749: Ami a regény és a valóság kapcsolatát illeti, nem tudok nem rákérdezni Navalnij ügyére. Ön kategorikusan elveti azt a verziót, hogy ebben az ügyben nyugati titkosszolgálatok játszottak döntő szerepet?

Sz. L.: 1917 óta minden rosszat, ami Oroszországban – vagy előtte a Szovjetunióban – történt, a hatalom a nyugati titkosszolgálatok machinációival magyarázott. Ha rosszul működnek a primuszfőzők, ha nem gyullad meg a gyufa, ha a földeken rohad el a termés, ha leesik egy rakéta, ha a peresztrojka nem hozza a kívánt eredményeket – mindenben a CIA a hibás. Milliókat ítéltek el azért, mert állítólag a világ mindenféle felderítő szerveinek kémei voltak. Ezért ha azt hallom, hogy az oroszországi hatalom a nyugati titkosszolgálatokat vádolja Navalnij megmérgezésével, rögtön tudom, hogy valójában ki a vétkes benne.

1749: Oroszországban sokan úgy gondolják, hogy ön és a hasonló írók egyszerűen csak a világban létező valamiféle sötét, „oroszellenes” erők megbízásait teljesítik. Hogyan reagál az efféle konspirológiai vádakra? Úgy értem, mit érez ilyenkor, illetve konkrétan mit válaszol?

Sz. L.: Nevetek. Ha pedig komolyan kell válaszolnom – az előző kérdéssel kapcsolatban már megadtam a választ.

1749: A kritikusok általában kiemelik és méltatják prózájának nyelvezetét. Ez biztosan nem a mai orosz próza szentimentális nyelve, de nem is valamiféle posztmodern nyelv. Mit gondol, milyen hagyományba illeszkednek a könyvei a stílus és a nyelv szempontjából?

Sz. L.: A kedvenc íróm Proust. Csak hát az a helyzet, hogy amikor az „emlékezet” szót használjuk Oroszországgal kapcsolatban, bizonyos értelemben hazudunk. Emlékezet helyett nálunk szakadékok, hatalmas űrök vannak, lyukak sajt nélkül; nem emlékeink vannak, hanem a sötétségben derengő szellemeink, melyek illuzórikusak: félig léteznek, félig nem.

A realista próza nyelve nem alkalmas arra, hogy ezekről a jelenségekről írni lehessen, egyszerűen nem felel meg az anyagnak. Egyszerre analitikus és költői nyelvre van szükség; csak a költészet képes a metaforákon keresztül megragadni ennek az ismeretlennek a körvonalait.

1749: Aligha van a világirodalomban még egy olyan író, aki annyi időt és energiát fordított volna a saját családja kutatására. Négy könyvet is írt e kutatások alapján. Ezt a hatalmas munkát talán ahhoz lehetne hasonlítani, ahogy Karl Ove Knausgård, az autofikció királya írja a saját életét. Mennyiben változtatta meg önt ez a munka: hogy mindent, amit csak lehetséges, megtudott a szüleiről, nagyszüleiről, rokonairól és önmagáról?

Sz. L.: Szovjet családban születtem. Vagyis olyan családban, amelyben nem beszéltek a múltról, ahol az a legtávolabbi kamrába volt elrejtve. És én ezt normálisnak gondoltam: rendben, semmit sem tudni a legközelebbi rokonainkról, és el kell fogadni a felnőttek hallgatását.

Szilánkok vagyunk. Szilánknak érzem magam. Van egy kedvenc családi fotóm, amely 1924 táján készülhetett. A dédapám háza előtt fiatalok állnak a kerítésnek támaszkodva. Van épp csak középiskolát elvégzett gyerek, vannak katonák, tisztek, papok, hölgyek, valakiknek épp románcuk szövődik közülük. Nagyon régi a fotó, sok mindent már nem lehet kivenni rajta, az arcok kísértetszerűek. Na és harminc évvel később, a repressziók és a második világháború után már csak egy ember volt életben közülük: a nagymamám. Senki más. Teljes megsemmisülés. Szilánkok, foszlányok és szellemek. És néhány olyan ember, aki egész életére arra ítéltetett, hogy viselje az életben maradottak magányosságát. Hát ezt tette Sztálin.

A családomban a szovjet kor minden borzalmas stigmája jelen volt koncentrált formában, egymásba fonódva.

Arisztokrata felmenőink voltak – ez elég volt hozzá, hogy agyonlőjék az embert. Sok volt a pap a családban – ez is elég a kivégzéshez. És végül, német gyökereink voltak – elég hozzá, hogy az államvédelmi hivatal megvádoljon kémkedéssel, és agyonlőjenek. A nagymamám pedig egész életére megrémült mindettől, és hallgatott még a késői szovjet években is. Én pedig, az utolsó szovjet nemzedék gyermeke még hittem a vörös zászlóban, a Szovjetunió nemes történelmében…

Így hát azt is mondhatom, hogy újra kellett írnom, újra kellett alkotnom önmagam; megszületett egy új ember: az ember-a-történelemben.

1749: Javasolná ezt a szellemi tapasztalatot mindenkinek? Én például nem vagyok biztos benne, hogy mindent szeretnék tudni a családomról. De ami fontosabb, ahogy már utalt is rá, Oroszország, úgy látszik, nem akarja tudni mindezt. Ön akkor miért ragaszkodik annyira a múltban való ilyen fájdalmas vájkáláshoz a konkrét családok szintjén?

Sz. L.: Őszintén szólva semmihez sem ragaszkodom. Csak javasolok egy utat és módszert. A nyolcvanas évek végén és a kilencvenes évek elején, amikor ránk zúdult a sztálini bűntettekről szóló rengeteg publikáció, az emberek, nekem legalábbis úgy tűnik, köztük a művészek és írók is kicsit naivan álltak hozzá a dologhoz. A fő, hogy kimondjuk az igazságot, és az Igazság, mint egy orosz mesehős, majd mindent magától rendbe hoz. Lényegét tekintve ez nagyon szovjet eszme, a szocialista realizmus egyik fő szüzséje: hogy az ember hogyan változik meg egyik napról a másikra, miután találkozott a helyes eszmei agitátorral.

Csak hát az emberek nem változnak meg egyik napról a másikra, és az igazságot – különösen ami a múltat illeti – fájdalmas hallani. Én pedig igyekszem a könyveimben éppen azokkal beszélgetést folytatni, akik nem akarják hallani.

1749: Az első regénye, A felejtés határa 2011-ben jelent meg. Azóta rendszeresen hasonlítják ezt a könyvet Szolzsenyicin és Salamov munkáihoz. Önhöz melyikük áll közelebb?

Sz. L.: Egyértelműen Salamovot választom. A Kolimai elbeszélések zseniális mű. Salamov személyében az irodalom, maga Melpomené múzsa ott találta magát, ahol, úgy tűnhet, semmilyen írói alkotás nem lehetséges; de paradox módon Salamov, aki a klasszikus irodalom halálát posztulálta, alkalmatlanságát a XX. század iszonyatos tapasztalatainak leírására, valójában arrébb mozdította az irodalom határait, a forma és tartalom új egységét hozva létre; a salamovi művészet magában az írás architektonikájában rejlik, nem a tartalomban jelenik meg, hanem a ritmusban, a részek és az egész, a kimondott és a kimondatlan  viszonyában; egyszerre archaikus és abszolút modern, megfelel a láger mint jelenség, mint modernista projekt lényegének, amely az embert visszahajítja az ősi időkbe, a sötét archaizmusba, az anticivilizációba.

Ugyanakkor Szolzsenyicint, aki kezet fogott Putyinnal, a KGB alezredesével, saját művei elárulójának tartom.

1749: A lágerek rémálma után Sztálin ma bizonyos közvéleménykutatások szerint az egyik legnépszerűbb történelmi személyiség Oroszországban. Hogyan lehetséges ez?

Sz. L.: Először is, azt gondolom, ez a Sztálin iránti érdeklődés nem magától alakult ki. Az állam egészen határozott erőfeszítéseket tesz ebben az irányban. Természetesen senki sem mondja nyíltan, hogy Sztálin nagyszerű ember volt, állítsunk neki emlékművet. Inkább afféle suttyomban végzett műveletről van szó – lépésenkénti rehabilitációról. Úgy gondolom, a mai oroszországi hatalom  általában véve cinikus ideológiai tekintetben. Instrumentálisan viszonyul hozzá. Füstfüggönyre van szüksége, és a rezsim bármilyen eszközt felhasznál, hogy az emberek ne arra figyeljenek, ami az orruk előtt zajlik, hanem valami gyönyörű, érdemtelen rágalmakkal bemocskolt múltról elmélkedjenek. Ezért elővesznek bármi olyan dolgot a múltból, ami ideológiai értelemben olyan hatásos, mint a Kalasnyikov géppisztoly – lőni lehet vele.

Annak arányában, ahogy erősödik a rendszer autoriter jellege, egyre inkább nem demokratikus legitimációra van szüksége. E legitimáció céljaira a múlt különféle szakrális konstrukcióit használják. És persze Sztálin, mint az ország kemény vezetőjének a képe, akinek az idején a fél világ félt ettől az országtól, a világ egy harmada pedig a része volt, egyszerűen elkerülhetetlenül felbukkan ezen az úton.

Másfelől vannak egyszerű dolgok, amik szintén fontos szerepet játszanak a múlt feldolgozásában. Ha ezt az alakot semmilyen bíróság nem ítélte el; ha mindazzal kapcsolatban, amit a szovjet rezsim művelt, semmilyen jogi döntés nem született; ha a kilencvenes években nem vezettek be semmiféle lusztrációs intézkedéseket, amiket hol több, hol kevesebb sikerrel alkalmaztak Kelet-Európa különböző országaiban, akkor Sztálin visszatérése elkerülhetetlen folyamat. Olyan, mint a halott Tengiz Abuladze filmjében, a Vezeklésben. Újra és újra vissza fog térni. Mert az ilyen dolgokat nem lehet csak úgy elhajítani. Nem mondhatjuk, hogy az egészet egyszerűen elfelejtjük, és majd aztán átgondoljuk, hogy s mint. Sztálinra túl sok érzelem volt rávetítve, mindenféle elképzelések a jóról és a rosszról, az igazságról és a hazugságról.

1749: Az online magazin, ahol ez az interjú megjelenik, közöl egy részletet az Augusztus gyermekei című regényéből. A Kutyakirály történetét.  Ez annyira hihetetlen történet, és ugyanakkor olyan tökéletes allegorikus ábrázolása Oroszországnak, hogy nem is tudom, mit gondoljak. Igaz történetről van szó, vagy zseniális fikcióról?  

Sz. L.: A kilencvenes években, amikor Északon dolgoztam geológiai expedíciókon, nemegyszer hallottam történeteket arról, hogy valamilyen volt lágerőr visszatért a a peresztrojka idején bezárt lágerbe, újra megnyitotta, és valamilyen távoli terület uralkodója lett, ahol a lakosság minden további nélkül elfogadta őt mint új hatalmat. Nagyon orosz szüzsé ez, és legendaként terjedt szájról szájra.