A sokoldalú W. S. Maugham, akinek fél évszázadnál is hosszabb alkotói pályája még a 19. század végén, a nagyvárosi naturalista nyomorirodalom jegyében indult (Liza of Lambeth [‘Liza, Lambethből’, 1897), évtizedről évtizedre létrehozott jelentős műveket: nemcsak a századelő emlékezetes nevelődési regénye, az Örök szolgaság (Of Human Bondage, 1915) fűződik a nevéhez, de a két háború közötti időszak irodalmi-művészeti, illetve színházi életének atmoszferikus ábrázolása is (Sör és perec [Cakes and Ale, 1930]; Színház [Theatre, 1937]), nem beszélve a Gaugain élettörténetét modellként használó Az ördög sarkantyújáról (The Moon and Sixpence, 1919). Húsz regény és több kötetnyi útirajz mellett harminc darabot írt, és a 20. század egyik legsikeresebb színpadi szerzője lett (a színműveiből, regényeiből és novelláiból készült filmadaptációknak is köszönhetően a harmincas években az egész világon nem volt író, aki nála jobban keresett volna). A magyarul Ashenden, a hírszerző címmel megjelent kötet novelláinak köszönhetően

John Le Carré és mások joggal látták benne a valódi kémirodalom megalapítóját – talán mert Maugham az első világháború idején valóban dolgozott is a brit hírszerzés kötelékében

 –, ahogy Hitchcock A titkos ügynökét is ezek a szövegek inspirálták. Mai perspektívából talán mégis novellistaként tűnik a legizgalmasabbnak, a többkötetnyi termésből is főként a Csendes-óceáni szigeteken és a Távol-Keleten, részben gyarmati-birodalmi környezetben játszódó elbeszélések: ezek rajzolják ki azt a képzeleti régiót, amelyet „Maugham-országként” tart számon az irodalmi emlékezet. Már író-nemzedéktársai is ezeket a műveit tartották a legnagyobbra, köztük Evelyn Waugh, Graham Greene, Isherwood és még az egyébként birodalomellenes Orwell is. A huszadik század középső harmadának egyik legbefolyásosabb kritikusa, Cyril Connolly Maughamról írott nekrológjában így fogalmazott: 

„Ha minden más el is tűnik, megmarad egy történetmesélő világa, amely Szingapúrtól a Marquesas-szigetekig terjed, és amely kizárólagosan és örökre Maugham, a verandák és prahuk [kis maláj és indonéz vitorlások] világa, ahová – akárcsak Conan Doyle Baker Streetjére – a boldog és örök hazatérés érzésével térünk vissza”.

Maugham évtizedeken át járta a világot, de nem csak azért, hogy anyagot gyűjtsön elbeszéléseihez. Az Angliában tisztes férjként és családapaként élő író számára a hosszú, gyakran több hónapig tartó utazások egy másik, titkos élet lehetőségét jelentették: mindenhová elkísérte férfi szerelme – hivatalosan az író titkára –, az amerikai Gerald Haxton, aki 1914-től haláláig, harminc éven át volt fontos része Maugham életének. Nagy-Britanniában nem is lehettek volna együtt, hiszen Haxtont 1919-ben deportálták, és be sem léphetett az országba. Együtt járták be a Távol-Keletet is, ahol az elbeszélések nyersanyagának egy részét a társaságkedvelő Haxton szerezte be. 1910-től kezdve az immár jómódú Maugham óceánjárón, első osztályon utazhatott, ráadásul az ünnepelt szerzőt kézről kézre adták az angol gyarmati tisztviselők és ültetvényesek, akik megtisztelve érezték magukat, ha vendégül láthatták a híres vendéget.

Az 1916-17-es hathónapos csendes-óceáni utazás végterméke a hat déltengeri történetet tartalmazó 1921-es The Trembling of a Leaf (‘Megrezdül a falevél’), benne Maugham leghíresebb elbeszélése, az eredetileg „Mrs. Thompson” címmel megjelent „Eső” („Rain”), amely mind színpadon, mind a filmvásznon nagy siker volt, és önmagában egymillió dollárnál többet hozott Maughamnak. 1921-ben hat hónapig utazgattak Brit Malájföldön, két évvel később beutazták Indokína nagy részét, a riksától a folyami gőzösig sokféle közlekedési eszközt igénybe véve, majd 1925-ben újabb négy hónap következett Brit Malájföldön; ezekből az utazásokból született az a két novelláskötet, az 1926-os The Casuarina Tree (‘A kazuárfa’) és a hét évvel későbbi Ah King (a cím Maugham és Haxton szingapúri szolgájának neve), amelyekben a malájföldi novellák zöme, tizenkét elbeszélés megjelent. E szövegek jelentős része magyarul is olvasható, az Egy távoli gyarmaton, az Eső, a Téli utazás és az Oroszlánbőr című kötetekben – némelyik több helyen is.

Maugham újfajta szerzői identitást és nézőpontot képviselt a brit gyarmati irodalomban. A 19. század végén Rudyard Kipling nemcsak a birodalom apologétájaként pozicionálta önmagát, de olyan íróként is, aki belülről ismeri Brit Indiát. A mai Malajzia és Indonézia területén játszódó regényeket és elbeszéléseket is író, lengyel születésű Joseph Conrad, aki egyszerű matrózból lett tengerészkapitány, szintén saját tapasztalatból ismerte a gyarmati gépezet működését, amelynek az őslakosokat és a gyarmatosítókat egyaránt elembertelenítő voltát A sötétség mélyén (Heart of Darkness, 1899) című kisregényben és több más szövegében vitte színre. Maugham teljesen más pozícióból szólalt meg. Sikeres és ünnepelt middlebrow szerzőként érkezett a Conrad által már „bejárt” Brit Malájföldre és Indokínába (a „Neil MacAdam” című elbeszélés nyíltan reflektál is a conradi írásmódtól való távolság jellegére), bevallottan a helyi ügyekben járatlan vendégként, valójában turistaként, aki ugyanakkor hírnevének, gazdagságának – és persze brit útlevelének – köszönhetően mindenütt az autoritás pozíciójából szólalhatott meg: ennek köszönhetően 

a legeldugottabb borneói kaucsukültetvény vagy daják falu leírásában sem bizonytalanodik el az a látásmód, amelyet Mary Louise Pratt „birodalmi tekintetnek” nevezett.

A történetek egy részében „önmagaként” megszólaló elbeszélő több elbeszélésben színre is viszi ezt az írói pozíciót: több elbeszélés is úgy indul, hogy az író csak úgy utazgat Keleten, témát keresve. Az 1929-es „Délibáb” (Mirage”) felütésében például ezt olvassuk: „Várnom kellett pár napot, nem akadt semmi dolgom” (Tandori Dezső fordítása). A Haiphong városában időző elbeszélő kávéházakban üldögélve szemléli a város nyüzsgő életét, amelyet „elragadóan tarkának” talál, ám ennél nem is akar előrébb jutni az „őslakosok” mindennapjainak megismerésében és megértésében. A város fehérre meszelt, szürke tetős házai „kellemes kompozíciót alkottak. A kép megfakult eleganciája vízfestményekre emlékeztetett. […A kép] engem, nem is tudom miért, egy ifjúkoromból ismert öreg cselédre emlékeztetett; Viktória-korabeli maradvány volt, fekete selyem kesztyűt viselt, és kendőket horgolt a szegényeknek”. Vagyis a látvány eleve képként jelenik meg, amelyet az elbeszélő mind esztétikai értelemben, mind a személyes asszociációs mezőben az angol hagyományhoz kapcsol. Ebben nem különbözik Maugham leghíresebb keleti környezetben játszódó regényének, A festett fátyolnak (The Painted Veil, 1925) főszereplőjétől, a sekélyes Kitty Fane-től, akinek számára a kínai valóság – a nyüzsgő város, a különös szokások, a lakosságot tizedelő kolerajárvány – nem több, mint színes háttér, festett fátyol.

Az elbeszélő tekintet megkérdőjelezetlen autoritása ugyanakkor nem jelenti egyúttal azt is, hogy Maugham a brit birodalom lelkes híve lett volna: ahogy többször is kifejtette, őt nem foglalkoztatta a gyarmati rend igazságos vagy igazságtalan volta. Más kérdés, hogy a birodalmi identitás biztonságából megszólaló apolitikusság valójában a birodalmi sztereotípiák kritikátlan újramondását is eredményezheti. Az is tagadhatatlan ugyanakkor, hogy 

a birodalomépítésnek és a „vadak civilizálásának” mítosza és romantikája teljes mértékben hiányzik Maugham írásaiból;

a birodalmi gépezet ezekben a szövegekben ennek a világnak a minél olajozottabb működtetését jelenti, és a klubjaikban kártyázó, iszogató és hetekkel korábbi angol képes lapokat olvasó nyugati szereplők és az őslakosok élete a végtelenbe tartó párhuzamos vonalakként folyik egymás szomszédságában. Az ezekben a novellákban szereplő angolok a civilizációs küldetés illúziójával – néhány elvakult misszionáriust leszámítva – már rég leszámoltak. 

Az őslakos szereplők többnyire láthatatlanok, vagy csak a tetszetős keleti háttér részét képezik,

miközben a novellák emberi tartalma kizárólag a fehér (majdnem mindig angol) szereplők interakcióiból bontakozik ki. Ezzel Maugham is tisztában volt: az Ah King bevezetőjében úgy fogalmazott, hogy elbeszélései csak „technikai értelemben” nevezhetők egzotikusnak. Őt az idegen környezetben élő, Anglia sűrű társadalmi szövetéből kiszakadt angolok érdekelték, az ő személyes drámáikat írta meg. Talán a leggyakoribb téma a házasságtörés („Lábnyomok a dzsungelben” [„Footprints in the Jungle”], „The Back of Beyond” [‘Az Isten háta mögött’], „A levél” [„The Letter”]), előfordul vérfertőzés (az egyik legjobb novellában, „A könyveszsák”-ban [„The Book Bag”]) és szerelemféltésből elkövetett gyilkosság is. Első látásra azt gyaníthatnánk, hogy a novellák tanulsága a birodalmi fölény burkolt hirdetésében merül ki, amennyiben 

az Angliától való tartós távollét a személyiség széthullásához és a civilizációs normák leépüléséhez vezet:

zabolátlan szenvedélyhez és erőszakhoz („A levél”-ben a finom, mértéktartó úrinő arca állati vonásokat ölt magára, amikor a gyilkosságról beszél), alkohol- és ópiumfüggőséghez. Maughamnál ugyanakkor nem arról a conradi modellről van szó, amelyben az európai szereplők belső sötétsége a trópusi sötétség hívásának engedelmeskedve tör a felszínre; egyrészt az otthontól elválasztó távolság önmagában is gondokat okoz – a Maugham által megjelenített gyarmati pszichopatológia fontos összetevője az anyaország iránti nosztalgia –, másfelől pedig itt hozott anyagból dolgoznak a szereplők: 

az egzotikus, társadalmilag légritka közeg főként arra jó, hogy nyíltabban törjenek a felszínre és pontosabban rajzolódjanak ki az Angliában elfojtott vagy szublimált késztetések.

Az események általában drámai vagy tragikus véget érnek (ritka az olyan novella, mint az „Eső” ellentörténeteként is olvasható „A harag kelyhe” [„The Vessel of Wrath”], amelyben a szexuális elfojtás és a hedonizmus közötti konfliktus komikus feloldást nyer), de az erőszakos végkifejlet forrása olykor nem is szexuális szenvedély, hanem éppenséggel az anyaországból hozott, szenvedéllyé váló sznobizmus. Ez utóbbi leghátborzongatóbb példája a teljes joggal Conrad „A haladás előőrse” („The Outpost of Progress”) című remekléséhez hasonlított „Egy távoli gyarmaton”; míg a Conrad-novella két, kényszerű összezártságban élő európai gyarmati tisztviselőjét egyértelműen a birodalmi gépezet nyomorítja meg, a Maugham-szövegben a környezet inkább csak olyan közeget szolgáltat, ahol a gyarmat ügyvivője és helyettese közötti konfliktusból kibontakozó gyilkosságba torkollhat: Angliában ők ketten aligha kerülnének kapcsolatba egymással, s ha mégis, ellentétük rituális, szublimált formákban fejeződne ki.

Az elbeszélések olykor nyíltan színre is viszik azt a pillanatot, amikor elfordítják tekintetüket a titokzatos Keletről. A „Hányódó roncsok” („Flotsam and Jetsam”) antropológus szereplője egy hónapokig tartó őserdei expedícióról visszatérve az őt vendégül látó ültetvényes házaspár életét tanulmányozza etnográfusi figyelemmel (a tanulmányozott törzsről semmit nem tudunk meg), míg a magyarul a túlságosan egyértelmű „Maláj vér” címmel megjelent „The Yellow Streak”-ben (az angol idióma, noha faji alapja van, gyávaságot jelent) a kutatóútról visszatérő bányamérnök hiába vendégeskedik egy őslakos faluban, a hangsúly az itteni időtöltés fárasztó  „monotóniájára” esik. A sötétség mélyént idéző conradi pillanatokban, amikor elindulhatnának az őserdő mélyére vezető folyón, a Maugham-novellák nem hatolnak be a mélybe, szemérmesen elfordítják tekintetüket ettől a sötétségtől – hogy aztán az angol szereplők nem kevésbé sötét belső tájaira vezessenek. „A könyveszsák”-ban az elbeszélő azért utazik egy el távoli kisvárosba, hogy találkozzon a helyi szultánnal és megnézzen egy „víziünnepélyt” (Rózsa Vera fordítása). A szultán szívesen mesélne a többnejűség gyakorlati nehézségeiről, amelyek azonban az elbeszélőt nem érdeklik, és inkább egy vérfertőző kapcsolatban élő angol testvérpár és a lányba reménytelenül szerelmes férfi történetét írja meg. A méltán híres víziünnepségről nem esik szó. A „Neil MacAdam” zoológiai kutatóexpedícióra induló főszereplőinek számára valóban helyszín az őserdő, amely azonban végül csak arra szolgál, hogy a szó szoros értelmében elnyelje a férje fiatal segédjébe reménytelenül szerelmes orosz feleséget.

A Maugham-novellák „egzotikussága” ekként – ahogyan ezt az író jelezte is – tulajdonképpen megtévesztő,

és talán nem véletlen, hogy a gyarmati-birodalmi téma épp azokban a szövegekben jelenik meg a legizgalmasabb módon, amelyeknek elsődleges tere és ideje nem Brit Malájföld. A „Kerti mulatság”-ban egy gyarmati tisztviselő váratlanul megözvegyült felesége hazatér családjához, s miután megelégeli, hogy szülei nem értik, miért nem gyászol „illendően”, mindenkit megbotránkoztat a kiábrándító és véres valóság felidézésével. Az én személyes kedvencem Maugham gyarmati elbeszélései között a híres hajótársaság nevét címként viselő – magyarul nem olvasható – „P. & O.”, amely egy Angliába tartó, a gyarmati világból hazatérő angolokkal és írekkel teli hajó fedélzetén játszódik. Az otthonáról és saját farmról álmodozó ír ültetvényest megállíthatatlan csuklással kezdődő rejtélyes betegség támadja meg; alkalmazottja szerint maláj „felesége” átkozta meg, akivel éveken át együtt élt, és aki így állt bosszút a férfin. A karácsonyi ünnepségre készülődő, az angliai társadalmi szabályok öntőformájához egyre jobban illeszkedő utazóközönségről remek portrét festő elbeszélésben Gallagher betegsége egyre inkább afféle gyarmati fertőzéssé válik, amelytől valójában egyik utas sem mentes, a férfi halála pedig rituális áldozat, amelynek köszönhetően a közösség többi tagja megtisztulva térhet vissza az anyaországba.

Noha Cyril Connolly – némi birodalmi gőgtől sem mentes – vélekedése szerint a világnak ez a része örökké Maugham kizárólagos felségterülete marad, ez még az angol irodalomon belül sem így alakult. Anthony Burgess az ötvenes években, a gyarmati uralom utolsó néhány évében élt itt (a gyarmati oktatásban dolgozott), és Malayan Trilogy (‘Maláj trilógia’, 1956–59) című regényciklusa is utal az íróelődre (Burgess előszót is írt Maugham malájföldi novelláinak 1969-es kiadásához). Maugham életének számos motívuma visszaköszön Burgess Földi hatalmak (Earthly Powers, 1981) című világregényében: a főszereplő Kenneth Marchal Toomey (sikeres middlebrow író, akit homoszexualitása kettős életre kényszerít) egyik modellje Maugham volt, akinek műveiről – elsősorban, de nem csak ezekről a remek malájföldi és déltengeri novellákról – igazán eshetne több szó.