Mert hiszen múlt kedden, augusztus első napján nyilvánosságra hozták a Booker-díj longlistjét, amelyet az erre az esztendőre összeválogatott zsűri, vagyis a netflixes Bridgertonból ismert kiváló színésznő, Adjoa Andoh (Lady Danbury) és négy társa érett ítélettel kiválasztott. A listán az utóbbi évek gyakorlatának megfelelően ezúttal is tizenhárom kötet szerepel mindazon regények közül, amelyek tavaly október 1-je és idén szeptember 30-a között kerültek, illetve kerülnek majd az Egyesült Királyság és Írország könyvesboltjaiba. Az utóbbi évek gyakorlatának megfelelően, írtuk, ugyanis 2006-ig (amikor tizenkilenc könyv jutott be a jelölés e körébe) rendszerint ennél jóval több tételből álltak a longlistek.

A díjra esélyes művek és szerzők regiszterének áttekintését az elmúlt napokban már elvégezték a gyors reagálású sajtóorgánumok, és persze megtette azt már jó előre a Booker Prize informatív közleménye is. Innen és onnan, vagy másként innen-onnan tudható tehát, hogy idén négy ír szerző és szintúgy négy elsőregényes író lelhető a hét országot és négy kontinenst reprezentáló listán, amelyre mindösszesen tíz alkotó most első ízben került fel. A fennmaradó három literátor már értelemszerűen szerepelt a Booker lajstromain, s közülük a legtöbb jelöléssel az ír Sebastian Barry rendelkezik, aki 2005 óta most ötödik alkalommal jutott be az 50 ezer fontos pénzjutalommal és páratlan publicitással járó díj jelöltjei közé. A fogadóirodák oddsait figyelve (lásd itt és itt)  mindazonáltal

nem ő tűnik a győzelemre a legesélyesebbnek, hanem a malajziai Tan Twan Eng,

aki eddig három regény büszke szerzője – és mindhárom műve Booker-közelbe ért. Az idén versengő harmadik regénye, a The House of Doors egyik főszereplője pedig nem más, mint Somerset Maugham, s ez a tény korántsem csupán e hírcikk – Maugham-rajongó – tollnokának az érdeklődését keltette fel, hanem megannyi brit könyvkritikusét is. Pláne, hogy a regény cselekménye összekapcsolódik a Maugham-életmű egyik figyelemreméltó és kettős természetű alkotásával, A levéllel, ezzel a novellaként és színműként is ismeretes, megtörtént bűneseten alapuló, gyarmati történettel. Mindenesetre alig pár hét múlva meglátjuk majd, hogy miként is alakulnak Tan Twan Eng és a többiek esélyei, hiszen szeptember 21-én már nyilvánosságra is hozza a zsűri a hat döntős regény szűkített listáját.

*

Múlt csütörtökön, augusztus 3-án a normandiai Sainte-Marie-du-Mont községben 92 esztendős korában elhunyt Jacques Peyroles, írói-újságírói nevén Gilles Perrault, s a köteles gyász jelzése mellett e sorok írója csak bánhatja, hogy a múlt héten – Martin Walser haláláról szólván – már elhasználta a „provokátor” fordulatot csakúgy, mint annak említését, hogy a nekrológok szerzői gondban vannak. A holtáig elkötelezetten szélsőbaloldali Perrault ugyanis

igazi belemenős, sőt krakéler szereplője volt a francia nyilvánosságnak,

és legismertebb művei rendre jókora, olykor egyenesen nemzetközi nagyságrendű botrányokat váltottak ki. Ilyen, közéleti hullámokat verő munkája volt A piros pulóver (1978), amelyet rögtön a megjelenést követően meg is filmesítettek, s amely nyomozói riportkötet nemcsak egy gyermekgyilkosságért kivégzett bűnöző, bizonyos Christian Ranucci ártatlansága mellett érvelt, de jószerint a francia bűnüldözés és igazságszolgáltatás egésze ellen vádat emelt – fel egészen a Ranucci kegyelmi kérvényét elutasító Giscard d’Estaing köztársasági elnökig. Perrault (re)konstrukciója, ha mégoly megkérdőjelezhető volt is, utóbb jelentős mértékben hozzájárult a halálbüntetés eltörléséért folytatott franciaországi mozgalom 1981-es sikeréhez. 1990-es munkája, a Barátunk, a király viszont túlzás nélkül nemzetközi válságot robbantott ki, hiszen e könyvében Perrault a marokkói II. Hasszán király rendszerét, illetve az uralkodó és a francia elit részint titkos, részint tisztátalan kapcsolatát vette górcső alá: francia földön és Rabatban egyaránt hatalmas felzúdulást keltve. Mindemellett írt szépirodalmi igényű regényeket is, például egy komplett trilógiát (Le Secret du Roi, 1992-96), a XVIII. századi francia kémszolgálatot megszervező Charles François de Broglie-val a középpontban. És ha már titkosszolgálat, hát a magyar olvasók és mozilátogatók idősebbjei is jellemzően épp ilyen téma kapcsán ismerhetik a leginkább Perrault nevét, hiszen az 51-es dosszié (1969) előbb könyv alakban, majd Michel Deville filmje gyanánt (1978) egyaránt megjelent hazánkban. Perrault e műve pedig közemlékezet szerint arról szól, hogy egy megnevezetlen titkosszolgálat miként szedi bürokratikus alapossággal és nagy pszichológiai jártassággal ízekre a látókörébe került francia diplomata életét, személyiségét, titkait és legrejtettebb vágyait.

*

És végezetül kutyafuttában egy új könyv, amely a jövendőt, közelebbről könyvalapú kultúránk jövőjét latolja. The Gutenberg Parenthesis – ez az amerikai Jeff Jarvis alig pár hete megjelent kötetének címe, s e mű mintegy továbbgondolja a dán kutató, Lars Ole Sauerberg 2009-ben ugyanezen a címen megjelent dolgozatát, melynek alaptétele szerint a Gutenberg-galaxist történelmi léptékben indokoltabb lenne zárójelek közé helyezhető, bő fél évezredes közjátéknak tekinteni. Jarvis most ezen a nyomvonalon haladva azt vizsgálja, hogy miként is alakult e rendszerhiba története, valamint azt, hogy mi módon menthető át az általunk ismert világ néhány alapeleme a kaotikusabb közeljövőbe, amely jószerint nem is annyira közeljövő, mint inkább jelen. Egyéni szerzőség, szellemi tulajdon, kapuőrök a kultúrában, lineáris narratíva – mi lesz veletek?