Még március 22-én történt, hogy 58 esztendős korában elhunyt a nagyszerű bolgár író, Alek Popov, ám ez a halálhír valamiképpen csak megkésve jutott el hozzánk és egyáltalán a magyar nyilvánossághoz. A késés immár jóvátehetetlen, ám azt valamelyest talán enyhítheti, hogy a lexikális adatok felmondása helyett most inkább átadjuk a szót Popov – és általában a jelenkori bolgár irodalom – első számú hazai ismerőjének, Krasztev Péternek, aki összehasonlíthatatlanul hivatottabb arra, hogy értékelje ezt az izgalmas és a magyar olvasó számára is felettébb ismerős mozzanatokban oly dús életművet:   

„Alek Popov a rendszerváltás leghitelesebb irodalmi krónikása volt Közép- és Kelet-Európában. Ennél talán több is: a kortárs történelmi fikció egyik legkiemelkedőbb képviselője – térségünkben, de azon túl is. Ebben az értelemben prózája generációs jelenség, hiszen írói indulása egybeesett az önmagában is groteszk bolgár kapitalizmus első botladozásaival, amit remekül prózává transzformált első novelláiban, például a máig remekműként olvasható A függetlenség napjában és A káposztás ciklusban.

A hektikus történelmi időkben sokkosan kóválygó hősök realitás és rémálom határán zajló hétköznapjait írta le ezekben a szövegeiben.

Egyfajta etűdök voltak ezek, melyekben az amúgy is szürreális kelet-európai valóság megértéséhez keresett még a meglévőknél is abszurdabb támpontokat. Csakhogy aztán belecsöppent egy párhuzamos valóságba, a közigazgatás és diplomácia univerzumába, és ebből a szembesülésből született meg a nagy áttörést hozó Londoni küldetés című regény, melyből aztán film is készült egy-két világsztár bevonásával. A nyelvi csiszolatlanság és a szerkezeti bizonytalanságok felett mindenki átsiklott: a szatíra és a humor, a tökkelütött új elit és a suttyó posztkom plebs párhuzamos szerepeltetése, a közös motivációk és mechanizmusok hajszálpontos bemutatása a rendszerváltás első nagyregényévé tették a könyvet. Hazájában a film megdöntött minden addigi nézettségi rekordot, a könyv hónapokig vezette az eladási listákat.

Azután jött a fordulópont, a Fekete doboz című regény. Ezt éveken keresztül írta, dolgozta át, tudatosan keresve benne a saját írói nyelvét, s így a regénynek több változata is megjelent. Felesége, a foglalkozására nézve dramaturg Deljana Maneva ekkortól vált láthatatlan alkotótársává, aki rendet és struktúrát hozott Popov prózájába (hamarosan az ő regénye is megjelenik magyarul). Közösen forgatókönyveket, többek között a macedón Preszpav című sitcom – extrém vicces – epizódjait jegyezték. A Fekete doboz nem lett siker, pedig "irodalmilag" messze felülmúlta a Londoni küldetést – érzékeny, személyes, pontos, de csak helyenként vicces. Viszont már csiszolódtak a mondatok és a történet fegyelmezett keretek között kanyargott. És aztán a Palaveev nővérek című kétkötetes partizánregény-paródia már újra nagyot szólt: irodalmi thriller, történelmi ürüggyel, amit az államszocializmus iránti olthatatlan nosztalgia kíméletlen paródiájaként értelmezett a közönség – mert az is volt. És igen, ezt követte életműve csúcsteljesítménye, A turáni küldetés... Tele magyar vonatkozással, fricska a nagy keleti ácsingózásnak, ennek az emlékezetpolitikai svindlinek, amivel a populáció agyát próbálják átprogramozni. Hibátlan szerkezetű és nyelvezetű, szellemes, aktuális mű: sajog, amikor olvasás közben röhög rajta az ember. Utána már csak egy novelláskötet jelent meg, amelyet Popov immár súlyos betegen írt; történetek, amelyek még kikívánkoztak belőle. Egytől-egyig kortárs történelmi fikció, de egyben finom biccentés a „nulladik kötete”, a még kamaszkorában álnéven megjelent pornó-scifi novelláskötet felé. Nyugtázhatnánk, hogy ez így kerek. Pedig nem az: a valóság azóta is egyre csak termeli a neki való sztorikat.”

*

Múlt kedden, április 2-án azután két idős, díjak sorával elismert, ám ehhez méltóan számottevő magyarországi recepcióval mégsem rendelkező világirodalmi nagyság elhunytát jelentették a hírügynökségek. Igaz, kettejük közül az 1934-ben született John Barth pályaindulásának két ikerszövege, a szerző és a kritika által egyként előszeretettel összepárosított két regény, Az úszó opera (The Floating Opera, 1956) és Az út vége (The End of the Road, 1958) azért megjelent magyarul, az utóbbi ráadásul két kiadásban. Ezek még azzal együtt is hökkentően érzékletes betekintést kínálnak írói világába, hogy maga Barth utóbb következetesen korai realista művek gyanánt hivatkozott e regényeire. S ez annyiban okvetlenül helytálló megállapítás, hogy például Az úszó opera első renden annak kimerítően alapos beszámolóját kínálja, hogy a regény hőse és elbeszélője, az öngyilkosságot tervező, majd e szándékáról lemondó Todd Andrews mit tett és gondolt 1937. június 21-én kora reggeltől késő estéig. De csupán első renden, hiszen Barth e regénye (amint utóbb megannyi más műve is) dugig van tömve megannyi más dologgal, így többek közt bő szavú filozofálással is, ami kezdetektől fogva sokak kritikáját kiváltotta. Mindenesetre írói teljesítményét, útját és ambícióját, s egyszersmind irodalomtörténeti jelentőségét, úgy lehet, érvényesebben reprezentálja 1966-os elbeszéléskötete, a Lost in the Funhouse, amely szerencsénkre ugyancsak olvasható magyarul (Bolyongás az elvarázsolt kastélyban), s amely már alcímével jelzi, hogy Barth ekkorra

pionírként mélyen behatolt a posztmodern sűrűjébe: Széppróza nyomtatásra, magnóra és élőbeszédre.

 Utóbb is e posztmodern és egyúttal a metafikció eminens képviselője maradt, bár ez irányú működésének két alapműve, a The Sot-Weed Factor (1960) és a Giles Goat-Boy (1966) mindmáig nem olvasható magyarul. Így idézzük hát ezek helyett Barth oly találó és persze önvallomásos meghatározását, amelyet egy interjújában a posztmodernről adott:

„A posztmodernizmus az, amikor az ember egyszerre köti meg a nyakkendőjét, magyarázza lépésről lépésre a nyakkendőkötés folyamatát, és cseveg a férfi nyakravalók történetéről – s mindezek ellenére mégis tökéletes csokornyakkendőt sikerül rittyentenie.”

*

Április 2-a másik nagy irodalmi halottja, a 90 esztendős korában a dél-franciaországi Apt községben elhunyt Maryse Condé volt, akiről legutóbb tavaly tavasszal olvashattak e rovatban, amikor 2021-es – mint azóta kiderült: utolsó – regénye, a L'Évangile du nouveau monde ott szerepelt a Nemzetközi Booker-díj shortlistjén: jelentős részben a férj, lejegyző és fordító Richard Wilcox munkálkodásának eredményeként (The Gospel According to the New World). Ez a tollba mondott pályazáró alkotás, amely az Újtestamentum motívumait vegyíti a karibi folklórral, éppúgy nem olvasható magyarul, mint Condé gyakorlatilag teljes életműve – dacára az alkotó visszatérő jellegű Nobel-esélyesi emlegettetésének és a 2018-ban elnyert „alternatív Nobel-díjának” (Den nya akademiens litteraturpris). Mégis megkockáztatható, hogy a regény, amelynek főhőse, az Isten fiának sejtett Pascal önnön eredetének nyomait kutatja, jól reprezentálja Condé írói működésének fővonalát. Hiszen a Guadeloupe-i születésű írónő megannyi műve hasonlóképpen eredt a tartósan feledésre ítélt, sőt intézményesen eltörölni kívánt karibi és afrikai múlt nyomába. Így próbálták fellelni őseiket, a múlthoz és annak térben is távoli világához kapcsoló köldökzsinórjukat az első regény, az 1976-os Hérémakhonon és az 1981-es Une saison à Rihata hősnői, hogy azután Condé kétrészes nagyregénye, a Ségou (1984-85) epikus elbeszélését nyújtsa a mai Mali területén élt bambara ősök kultúrájának és az arra lesújtó rabszolga-kereskedelem és gyarmatosítás újkori tragédiájának. Az írónő feszültségteremtésre készségszinten képes nagy mesélő volt, s ezt olyan művei is remekül igazolhatják, mint az 1989-es Traversée de la Mangrove. Ez a regény egy karibi tradicionális falusi halottvirrasztás közegében idézi fel azt a sokféle hatást és ellenhatást, amelyet e zárt közösségbe a holtában is nyugtalanító idegen férfi hozott. S persze feszültségben, mágiában, de éppígy az afroamerikai-és-női elnyomottság témájának kifejtésében is egyként erős az 1986-os Moi, Tituba, sorcière…Noire de Salem, amely az 1692-93-as salemi boszorkányhisztéria idején vallomástevő vádlottként és vádlóként is szereplő rabszolganő, Tituba életének és tetteinek elbeszélését kínálja.