"Szikrázó hajzuhatag, hófehér arc, tökéletesen ívelt szemöldök és stukker" (Interjú Alek Popovval)
"Szikrázó hajzuhatag, hófehér arc, tökéletesen ívelt szemöldök és stukker" (Interjú Alek Popovval)

A hazai irodalom történetében – mondjuk így: objektív, történelmi okokból – a partizánregény műfaja gyakorlatilag ismeretlen, legfeljebb a szovjet szocreál kötelezően lefordított opusaiból alkothatott róla képet az olvasóközönség. Nagy kár nem ért senkit, persze, bár a műfaj futólagos ismerete nagyban hozzájárulhat nem csupán a kortárs szovjet, de több más közép- és kelet-európai kortárs irodalom megértéséhez is, hiszen a napjainkban születő művek a legváltozatosabb módon dolgozzák fel a szocreál irodalmi kánon kultikus műveit – köztük a rendszer legitimációs mitológiáinak egyik kimeríthetetlen forrásául szolgáló partizánregényt. Bulgáriában és a volt jugoszláv tagköztársaságokban például nemzedékek nőttek fel efféle kötelező olvasmányokon, a műfajban generálódott hősök a mai napig példaképnek számítanak, valóságos történelmi szereplőként élnek a köztudatban. Alek Popov (1966), napjaink nemzetközi viszonylatban is talán leolvasottabb bolgár szerzője már a kilencvenes évek óta módszeresen dolgozik az államszocializmus és az azt követő átmenet mítoszainak ironikus-parodisztikus szétforgácsolásán. Legutóbb megjelent kétkötetes regénye, a Palaveev nővérek két szófiai középosztálybeli lázadó fruska kalandjain keresztül mutatja be a második világháború és az azt követő két évtized bolgár, balkáni és nyugati történéseit – meglehetősen sajátos perspektívából. A könyv eladási csúcsokat döntött meg, a belőle készült színdarab kasszát robbantott. Pártállástól függően gyűlölték és imádták, de senki nem állta meg, hogy nevessen rajta. A szerzővel főleg arról beszélgettünk, mitől ennyire menő (kvázi)partizánregényt írni a kétezres években. Krasztev Péter interjúja.

1749: Ez az első múltban játszódó regényed. Elkezdett érdekelni a múlt?

Alek Popov: Pályakezdő íróként sokkal jobban érdekelt a jövő, mint a múlt. Elég sok sci-fit írtam, és még díjakat is kaptam ebben a műfajban. Olvasóim jó része sci-fi-íróként tart számon. A jövő azért vonzott, mert a képzelet szabadságát biztosította számomra. Aztán eljött a pillanat, amikor rádöbbentem, hogy a múlt is legalább annyi szabadságot ad a képzeletnek. Nézőpont kérdése. A második világháború sorsdöntő és dinamikus korszak, mely lefektette a jelenlegi világrend alapjait. Én a Szófia bombázásáról, a felfordulásról, az evakuációról szóló történeteken nevelkedtem. Városi emberek elmennek falura, és egy csomó megpróbáltatáson mennek keresztül. Ki tudja, miért, de a kényszerű kitelepítést izgalmasnak találtam: talán azért, mert a rendkívüli vakációval kapcsoltam össze. A háború és a természeti csapások mindig kísértették az írók képzeletét. Hosszú ideig tipródtam azon, hogyan is lássak neki ennek a regénynek, teleírtam egy csomó oldalt, melyekből egy se került be könyvbe, majd belevettem magam a történetbe, és hagytam, hogy magával sodorjon…

1749: És menet közben szelíden dekonstruálod az államszocialista rezsim hősi partizánmitológiáját.

AP: Őszintén szólva sohasem tűztem ki magam elé ilyen feladatot: se a regény első, se a második kötetében. Valójában ez nem is történelmi regény a szó szoros értelmében, inkább egy tragikomikus saga-eposz, melyhez a második világháború és az azt követő hidegháború szolgáltatja a hátteret. A második kötet úgy is élvezhető, ha az ember nem olvasta az elsőt. A regény megírását elég hosszú kutatómunka előzte meg, ami kellett ahhoz, hogy hitelesen vissza tudjam adni a kor szellemét, még ha az irónia prizmáján áttörve is szemléltem a történelmet. Ezt a korszakot mélyen áthatotta mindenféle ideológia, évtizedeken keresztül ütötték az emberek agyát ilyen-olyan propagandával, túlzás nélkül kártékony időszaknak is nevezhetném, és úgy tudom, nálunk még senki sem próbált ilyen módon közelíteni hozzá: gátlások nélkül és humorérzékkel. A nevetésben mindig van valami igazság, mely erősebb az ideológiai mantráknál és tabuknál. A nevetés felszabadít. A második kötetben igyekeztem még rátenni egy lapáttal, még abszurdabb szituációkat teremteni és lélektani fordulatokat provokálni. A legnehezebbnek az bizonyult, hogy a második világháború utáni évek értelmezéséhez találjak kulcsot, hiszen az is egy olyan vérgőzös korszak, melynek a traumái a mai napig nem múltak el. Ez nálunk némileg különbözik a közép-európai történelmi tapasztalattól, mert Magyarországon például a holokauszt a legtragikusabb mozzanat, amit az irodalom sokszorosan feldolgoz, de nálunk ez a tömeggyilkoság nem, vagy legalábbis nem így történt meg. A háború utáni események leírásánál arra kellett kínosan ügyelnem, hogy fenntartsam az egyensúlyt a fekete humor és drámaiság között, hogy elkerüljem a fekete-fehér látásmódot és a leegyszerűsítő kliséket. Ez egészen másfajta kihívás, mint a vészkorszakról írni regényt – ott sosem kérdés, kik a tettesek, és kik az áldozatok.

1749: A Balkánon mindig minden másképp van?

AP: Igen, ez az itteni önfelmentő bölcsesség; nem túl rokonszenves, és nem is túl igaz. Én egyszerűen kulturálisan homogén térségnek tekintettem a Balkánt, annak ellenére, hogy a „balkanizálódás” fogalma inkább megosztottságot, törzsi acsarkodást jelent napjainkban. Ha a második világháború éveiről beszélünk, a régióra talán az a legjellemzőbb, hogy a világméretű konfliktus árnyékában, azzal párhuzamosan minden balkáni országban helyi polgárháborúk dúltak. Ezeket a nagy háború szálai fűzik össze, de mindvégig megőrzik a sajátosságaikat. Ezeknek a csatározásoknak önálló történelmük van. Gyakran régebbi ellentétek folytatása, klánok közötti vérbosszú, nemzedékeken át rendezetlen számlák kiegyenlítése, és ezeknek a legjobb esetben csak érintőleges közük van a konkrét ideológiákhoz, melyek nevében a harcot vívják. Szóval a dolgoknak számtalan rétege van, és ha egyáltalán fel lehet ismerni valamiféle rendezőelvet ezek között, az úgy fogalmazható meg, hogy „ahol egyszer vért folyt, ott megint fog”. Az egykori Jugoszláviában a legnagyobb a katyvasz, mivel ott sokszereplős a játszma. Nem véletlenül játszódik ott a regényem legnagyobb része; igyekeztem átadni a felfordulás és az elveszettség érzését, amely teljesen kezelhetetlen a hódító racionális tudata számára.

Visszatérve az első kérdésedre: a magam részéről lezártam a történelemnek ezt a fejezetét. Elolvastam, átéltem, de aligha lépek vissza hozzá. Tisztáztam egy csomó mindent, egyfajta gyógykezelésnek bizonyult, mely mindenki számára hasznos, akit egy kicsit is megérintett az a korszak. És mint minden igazi terápia, ez is fájdalommal jár. Élete valamelyik pillanatában mindenki szembetalálja magát a múlt kísérteteivel, hogy megszabadulhasson tőlük. És azért is, hogy lerázzák magukról az átkot, amely arra kárhoztatja őket, hogy örökké a történelem labirintusában bolyongjanak. Minden kísértet arról ábrándozik, hogy végre nyugalmat leljen. Aztán egyszer csak megszállja a békesség, ha sikerül valamiféle igazságot megfogalmazni.

1749: Történészek már elég sokszor nekifutottak ennek az igazságnak. Talán mégis az egyik nagy kedvenced, Johantan Littel háborús rémlátomása, a Jóakaratúak adja a legérzékletesebb képet a második világháborúról. Ő a történészek módszereivel dúsította a fikciót. Nálad ez hogy történt?

AP: Littel tényleg mesteri regényt írt a második világháborúról, fantasztikus precizitással nézett utána a történelmi részleteknek. Ő a legvadabb és leglidércesebb fantáziáit vetítette bele a háború történetébe. Az én megközelítésemben a történészkedés csak másodlagos, a történelem arra jó, hogy összetartsa a mesém szövetét. Itt van például a törpés fejezet, ami már magyarul is olvasható. Ilyen a valóságban sosem volt. Ugyanakkor meg nagyon szerettem volna, hogy törpék is szerepeljenek a regényben. Nagyon rokonszervezem az apró emberekkel, meg hát milyen mese az, amiben nincsenek törpék. Eléggé megkínlódtam, míg bepasszítottam őket a cselekménybe, de szívós kitartással és rengeteg piszkozattal végül a helyükre kerültek. Ez inkább a regény műfajából adódik: mitológiai sémákra épül, de mégsem fantasy vagy mese. Ez a keverék meglehetősen kockázatos a regény történelmi díszlete miatt, amely amúgy teljesen valós, de azért remélem, működik az eljárás.

Ez persze nem jelenti azt, hogy ne néztem volna utána minden részletnek. Mielőtt belefogtam volna a regénybe, egy teljes hónapot töltöttem Belgrádban, és rengeteget konzultáltam a Jugoszláv Történeti Múzeum szakembereivel. Keresztül-kasul bejártam a félszigetünket, ahova pedig nem jutottam el fizikailag, oda térképen és fotók segítségével utaztam el. Bolondulok a térképekért, órákig tudok bámulni egy domborzati térképet. De leggyakrabban időutazásokat tettem. Főként a második világháború haditechnikájába merültem bele: fegyvereket, repülőket, hajókat és tengeralattjárókat nézegettem napokig. Leginkább repülőket, nem is véletlen, hogy az egyik főhősnő, Jara életében fontos szerepet játszanak. Elképesztő, mennyire rekonstruálható a múlt a digitális technológiák segítségével. Például szükségem volt egy német tengeralattjáróra az Adrián. Vérmes reményeket nem tápláltam, de egyszer csak felfedeztem, hogy az internetre feltettek egy viszonylag részletes listát a világháborúban használt összes német tengeralattjáróról: merre cirkáltak, ki volt a kapitányuk, mikor süllyesztették el őket. Nem vagyok megszállottan pedáns, de azért elkezdett érdekelni. Kiválasztottam magamnak egy tengeralattjárót, és kiderült róla, hogy épp ezt fogták el a szövetségesek, még a legénység kihallgatási jegyzőkönyveit is megtaláltam. Így szert tettem olyan emberekre és nevekre, akik ténylegesen jártak azon a vidéken, és így szerepelhettek a történetemben. Meglegyintett a valóság fuvallata, ami nagyon felkavart, pedig csak egy apró részletről van szó.

És persze rengeteget olvastam hozzá. Elolvastam egy rakás visszaemlékezést, közülük a leghasznosabbnak Fitzroy Maclean, az „igazi James Bond” memoárregényét találtam, aki Churchill személyes megbízottjaként működött Tito hadseregtörzsében. Áttanulmányoztam, amennyire lehetséges, a szovjet titkosszolgálat akkori szervezeti felépítését, a rangokat, egyenruhákat, ilyesmiket. Belgrádban hozzájutottam több kötegnyi izgalmas dokumentumhoz, ezeknek köszönhetően figyeltem föl a nők szerepére az ellenállási mozgalomban.

Azután belevetettem magam az ötvenes évek angol popkultúrájába, mivel a történet jelentős része Londonban játszódik. Akkoriban elég érdekes divatok hódítottak: a városi fiatalok az úgynevezett Edward-kori, századeleji módi szerint öltözködtek. Ők voltak a teddy boys és teddy girls, szűk farmert hordtak magas talpú cipővel, és elszállt frizurákat vágattak maguknak. Akkor nyitottak egy csomó bolondos alterkocsmát a Sohóban, ahol a főszereplőim találkoznak. Ezeket az utazásokat én módszernek tekintem: azért van rájuk szükségem, hogy megérezzem a kor hangulatát, hogy átteleportáljam magam annak az időszaknak a virtuális világába, meghalljam a zörejeit. Rengeteg korabeli zenét is hallgattam, és ezt megpróbáltam nyelvi eszközökkel visszaadni, már amennyire ez lehetséges: kezdve a harmincas évek berlini szvingjével, Paula Negri Tango Notturnójával, Max Raabe slágereivel, az ötvenes évek zenéjéig, a nagy kedvencemig, az Andrews Sistersig, a karibi calypso zenéig, a The Four Lads nagy slágeréig, az Istambulig, amely épp 1953-ban jött ki. Egy teljes vintage-t össze tudnék gereblyézni ebből a holmiból.

Ja, igen, és majd’ elfelejtettem: a képregények. Ez a képregény aranykora. A háború dinamikája, a hőskultusz és a technikai újítások megteremtik a közeget a szuperhősök számára. A popkultúra fontos esztétikai tényező a regényben. A helyzet azonban akkor is az, hogy ennek a hatalmas anyagnak csak töredéke került be közvetlenül a szövegbe. Inkább hozzásegített ahhoz, hogy megérezzem a korszellemet, a lőpor szagát, a táncok ritmusát, a harisnyatartók pattanását. A többi csak a képzelet műve.

1749: A feminista kritikusok nagy elégtétellel nyugtázták az első partizán szuperhősnők debütálását a bolgár irodalomban, de mint említetted, a jugoszláv ellenállásban tényleg léteztek hasonlók.

AP: A Palaveev-ikerlányok, bevallom, teljesen a hatalmukba kerítettek. Több mint hét évet töltöttem velük, a regény írásának folyamán alighanem eléggé emancipálódtak attól, aki kitalálta őket. Két kajla tinilányból valódi egyéniséggé nőtték ki magukat. Ráadásul annyira bájosak, hogy semmi kedvem nem volt megválni tőlük. A kalandvágy, a nyughatatlan lélek mindenképp közös bennem és bennük. Én is nagyon megátalkodott kölyök voltam kiskoromban. Ők semmiképp sem makulátlanul pozitív hősök, ami bizonyos mértékben tükrözi a saját felfogásomat az emberi természetről. Sőt, az is előfordulhat, hogy valaki szívtelennek látja őket. Hajlamosak az eltévelyedésre, vannak gyenge pontjaik, de az erkölcsi iránytűjük mindig megmutatja a helyes irányt, ettől pedig semmilyen ideológia nem tudja őket eltéríteni. A legjellemzőbb tulajdonságuk, hogy mindig előre tekintenek, és soha nem tekintik magukat áldozatnak. Lehet, hogy erőltetettnek tűnik a párhuzam, de a jelenlegi belgrádi és szófiai kormányellenes tüntetések fiataljait épp ilyennek látom – vagy legalábbis ilyennek szeretném látni.

És igen, a hősi irodalmi mítoszainkba nem fért bele a feminitás. Pedig az erdők és hegyek nem kizárólag a férfiak terepei. Még ha fizikailag nincsenek is jelen, a vágyakozás, a képzelet női alakokkal népesíti be ezeket a helyeket: sellőkkel, tündérekkel, vadleányokkal. Az efféle női jelenlét felfogásához azonban külön érzékre van szükség. Az első pillanattól kezdve biztos voltam abban, hogy testvérlányokról akarok kalandos sagát írni, aztán menet közben ikrekké lettek. Szerintem alig van vonzóbb, mint egy női karakter az akciófilmben. Annál is inkább, mert ez egy komikus regény: keveredik benne a paródia, a travesztia és a groteszk. Két szemrevaló lány pont megfelel erre a szerepre. Ráadásul a balos forradalmi mozgalmakra eleve jellemző, hogy a nők tevékenyen részt vesznek bennük. Vegyük megint Jugoszláviát a második világháborúban. Az ellenállásban két, egymással versengő csoport harcolt: a csetnikek és a partizánok. A titói partizánok soraiban több ezer nő masírozik, a csetnikek között szinte kivétel nélkül szőrös-bajszos ábrázatokat látunk. Titónak sikerült vonzó, mondhatnám szexi arculatot kialakítania a mozgalmához, és ez nagyrészt a masszív női jelenlétnek köszönhető. Volt például egy partizánlány, akit Sztana Tomasevicsnek hívtak, és a fényképét 1943–44-ben egy csomó nyugati lap lehozta. Kiköpött fotómodell. Hihetetlenül szép: szikrázó fekete hajzuhatag, hófehér arc, tökéletesen ívelt szemöldök és stukker a derekán. Tito nagy spíler volt: piárszempontból telitalálatnak bizonyult ez az arculat. És mit csinálnak közben Drazsa Mihajlovics csetnikjei? Halálfejes-lábszárcsontos lobogók alatt feszítenek, pödrik a bajszuk, és dermesztő tekintettel bámulnak a kamerába. Mit mond a nyugati nagyérdemű: anyám, micsoda tőrőlmetszett bunkók! Pedig Drazsa Mihajlovics egyáltalán nem volt vadember, inkább jómodorú és gáláns katonatisztnek mondanám. De a végelszámolásnál Tito nyert. Mert sikerült bevonzania a női figyelmet. Ez kicsit súlytalan magyarázatnak tűnhet, de valamennyi igazság azért akad benne.

1749: Az elmúlt fél évet Budapesten töltötted a Közép-európai Egyetem vendégművész-programjának ösztöndíjasaként. Az új regényed cselekménye egy másik korszakban játszódik, van benne egy magyar szál is, de a helyszín továbbra is a tágan értelmezett „átmeneti térség”. Eszerint a korszak változik, de a cselekmény helyszíne marad?

AP: Említettem, hogy nagyon hosszú ideig nem tudtam kijönni a nővérek világából. Amikor aztán végre újabb témák után néztem, belevágtam egy forgatókönyvbe, amely ugyanolyan kalandos politikai szatírának indult, mint az első regényem, a Londoni küldetés. Aztán lassan kinőtte magát, a forgatókönyv ötlete elhalt, alighanem regény lesz belőle. A téma kicsit demográfiai, kicsit migrációs, de alapvetően a térségünkben folyamatosan zajló identitás- és gyökérkeresésről szól, hogyan keresik az „átmenet” társadalmai az eleiket keleten. A kérdés valahol úgy vetődik fel, hogy mi lenne, ha az ázsiai rokonok is felfedeznének bennünket maguknak; egyszer csak úgy döntenének, hogy újra hont foglalnak, és tekintettel a rokonságra, beköltöznek hozzánk. Végeztem is egy pár hetes terepkutatást Dél-Szibériában, Tuvában, ahonnan állítólag az ősi bolgárok elindultak új hazát keresni – megrázó élmény volt. Innen ered a regény magyar szála is, mert a térségünkben a bolgárokon kívül a magyarok a másik olyan nép, amely a keleti eredetéből akar magának identitást faragni. A tudós magyar karakterem – akit többek között Kőrösi Csomából, Vámbéry Árminból és Goldziher Ignácból gyúrtam össze – elindul keletre megkeresni a magyarok hátrahagyott őseit. Ehhez az ösztöndíjas időszakomban végigolvastam egy fél könyvtárnyi magyar keletkutató és utazó írását és a róluk szóló szakirodalmat, elképesztő mennyiségű történetet gyűjtöttem össze – aminek a háromnegyede, persze, megint kimarad a regényből.

Nem lőném le előre a poént, ezért csak annyit mondok, hogy ebben a pillanatban úgy gondolom, ez lesz az utolsó olyan könyvem, mely az „átmenet” mitológiáit próbálja meg dekonstruálni. Kezd elegem lenni az átmenetből, ugyanis egyre inkább meggyőződésem, hogy sohasem ér véget. Ráadásul, mint láthatjuk, a Nyugat is folytonos változásban van. Nem kéne többé ilyen módon gondolkodnunk a folyamatokról: soha nem érünk el egy végső pontot, amely után a problémák megszűnnek. Kicsit a kommunizmus felé vezető útra emlékeztet ez a szemlélet. Akkor is állandó átmenetben voltunk: hol a kapitalizmusból a szocializmusba, hol a kezdetiből a fejlett szocializmusba. Ha lenne valami, ami kisegíthetné az országainkat ebből az egyhelyben toporgásból, akkor az az oktatás és a kultúra lenne. Az egyetlen jó, ami az államszocializmusról elmondható, hogy nagy erőfeszítések árán megteremtette ennek a feltételeit. Erre jött egy demokratikus állam, amely egy tollvonással áthúzta az egészet, és harmadikvilág-beli modelleket kezdett követni. Így hát ne csodálkozzunk azon, hogy a problémáink is harmadikvilág-beliek. És ezt már nem találom olyan viccesnek, hogy a regényeimben tréfálkozzak vele.

 

Névjegy
Alek Popov (1966)

Bolgár író, forgatókönyvíró. Legutóbbi kötete magyarul: Testgyomok (2014, Napkút)

A cikk szerzőjéről
Krasztev Péter (1965)

Kultúrantropológus, irodalomtörténész, a BGE Kommunikáció Tanszékének docense. Legutóbbi szerkesztett kötete (Jon Van Tillel közösen): The Hungarian Patient: Social Opposition to an Illiberal Democracy (CEU Press, 2015)