– Hé, Panter! – bökte meg finoman Alba a fekvő alakot.

Száraz ajka csendes cuppanással kinyílt, de a szeme csukva maradt.

– Sliva – mondta az egyik törpe, és tett egy lépést előre.

– Hogy mi? – pislogott Alba. – Ezt nekem mondod?

– Sliva – ismételte meg a kisember.

– Ángyod térde sliva! – gurult méregbe a lány.

– Sliva a jelszó. Panter nem mondta neked?

– Hogy mondta volna? – nézett le az ölébe. – Ti kik vagytok?

– Bolgárul beszél… - sutyorogták egymás közt a törpék.

– Egyes számú Jovan Rudar partizánzászlóalj – jelentette alakiasan Albert.

– Na, hát eszerint épp benneteket keresünk – tette vissza maga mellé a fegyvert Alba.

A törpék köréjük gyűltek. „Panter, Panter” – ismételgették, de válasz helyett csak artikulátlan hörgés érkezett. Kigombolták a zubbonyát, lehúzták a nadrágját, megvizsgálták a sebét, és méltatlankodva csettintgettek a nyelvükkel.

– És hogy történt ez a baj? – kérdezte morcos ábrázattal Albert.

– Elveszítettük a kapcsolatot az egységünkkel. Tűzharcba keveredtünk. Egy Ljotics-féle nemzeti gárdista alakulat hátba támadott. Hajszálon múlt, hogy megmenekültünk – majd rövid tétovázás után, a nagyobb nyomaték kedvéért megtoldotta: – A fasiszta kurva anyjukat!

– És te kiféle volnál? – szegezte neki gyanakodva a kérdést Albert.

– Albának hívnak. Bolgár partizán vagyok – jelentette ki, majd sietve pontosított: – Moszkva küldött ide.

Eddig úgy tapasztalta, hogy ez jó benyomást kelt.

– Albert vagyok – mutatkozott be a törpe. – Én vagyok a politikai komisszár.

– De hiszen te beszélsz bolgárul – csodálkozott el Alba.

– Nyolc éven át turnéztam Balkanszki cirkuszával. A társulat nagy része bolgárokból állt, így rám is ragadt valami… – Rápillantott a lány kisebesedett kezére, és jó adag tisztelettel a hangjában kérdezte: – Mióta vonszolod?

– Hát… tegnap óta van így – felelte az zavartan. – Egyre csak azt ismételgette, hogy el kell jutnunk a nagy hegyhez. És ott, az arcvonal mögött meg kell találnunk a partizánzászlóaljat.

– Alighanem a máját érte a golyó – jelentette a szemüveges apróság. – Alattomos sebesülés, át kell vinnünk a bázisra. Megpróbálom összevarrni.

– Guda lódoktor – biccentett felé Albert. – De emberrel is elbánik.

– Nagy úr a kényszer – dünnyögte az orra alá amaz.

– Alba – nyújtotta felé a kezét a lány.

– Az elvtársnő egymagában cipelte el idáig – világosította fel Albert.

A törpék egyszeriben elkezdtek tüsténkedni: összerántották Panter rögtönzött hordágyát, és nekiveselkedtek, hogy vontassák. Alba utánuk baktatott, egyik vállán Panter Steyr Mannlicher puskája, a másikon pedig saját Sten géppisztolya lógott. Csak most érzékelte igazán, mennyire kimerült: mintha minden egyes megtett kilométer külön súlyzóként nehezedett volna a lábára. Albert időről időre hátrapillantott, mintha meg akarna győződni róla, hogy Alba még talpon van. Ne halj meg, Panter, könyörgöm, ne halj meg, mantrázta magában a lány. Amíg csak lélegzel, megyek én is.

A magas ormok árnyéka utolérte őket. Egy sziklás meredély lábánál jártak, teteje valahol a hegy fehér sapkája alatt sejlett fel. A peremét fenyves szegélyezte: a fák törzse egyenesen tört felfelé a szinte függőleges talajból. Fagyott csúcsaik úgy meredtek az égnek, akár a fűrészfogak. Ősi csend honolt, mintha vastag jéglemez fojtása alatt egy mély folyó fekete vize hömpölyögne. Alba beleremegett. Úgy érezte, a hegy egyszer csak rájuk zúdul, és összelapítja őket. Tekintete úgy csapódott egyik bércről a másikra, mint egy kútba esett madár, mely a káván át próbál szabadulni. Belesajdultak a nyakcsigolyái.

– Kopaonik a hegy neve, ami annyit tesz, kapálni – szállt felé Albert hangja. – Ez réges-rég ugyanazt jelentette, mint ma az ásni szó: itt emberemlékezet óta ástak… Ezüstöt bányásztak. Ezért hívják még Ezüsthegynek is. 1942-ig Dragutin Keszerovics velünk szövetséges csetnikjei ellenőrizték ezt a területet. Nagy csatát vívtak a német és a bolgár regulárisokkal. A csetnikeket bekerítették, s végül nagy véráldozat árán, de kitörtek. Azóta hírüket sem hallani.

– Merre van a tábor? – kérdezte Alba némi aggodalommal a hangjában, miközben szüntelenül a barátságtalan szurdokokat kémlelte.

– Majd meglátod…

A törpék egy kőterasz felé vették az irányt, mely fölé a szél kisebb hóhegyet hordott. A peremét éles jégcsapok nőtték be, amitől egy hatalmas ragadozó hal pofájára emlékeztetett. Egyenként leereszkedtek egy csatornaszerű lejtőn, melyet a kőterasz egyik sarkában vájtak ki, és egy szűk, kerek nyílás előtt találták magukat; ez a sűrű sötétségbe vezetett. A fala olyan vörös volt, akár a begyulladt torok.

Alba megérintette a bejárat melletti sziklába vájt jelet.

– Mi ez a hely?

– Sztefan Uros király régi ezüstbányája – felelte Albert, ki tudja, miért, suttogva. – A nép úgy tartja, átok ül rajta, ezért igyekszik elkerülni. Azt gondolják, hogy a bánya már rég kimerült.

Guda elmerült az alagútban, majd kisvártatva a sötétségben felgyúlt egy fénypont.

– Nyomás – hangzott fel odabentről.

A törpék továbbvonszolták a hordágyat a meredek, kavicsos talajon.

– Vigyázz, be ne verd a fejed – figyelmeztette Albert a lányt.

A folyosó hol összeszűkült, hol kitágult. Kanyargott, és mind mélyebbre ereszkedett alá. A legkeskenyebb szakaszokon Alba úgy érezte, valaki megragadja a torkát, és fojtogatja. A törpék nyilván ismertek minden kanyart a tárnában, ezért meglepően gyorsan közlekedtek benne. Alba igyekezett lépést tartani a csapattal, nehogy véletlenül betévedjen egy ismeretlen járatba, és elvesszen. Minél beljebb értek, annál melegebb lett a levegő. Panter időről időre halkan felnyögött.

Hirtelen átsuhant a fején, hogy talán álmodik. A törpék nem igaziak. Hiszen nem is lehetnek valóságosak. Bizonyára még az erdőben fekszik, Panter feje az ölében, a hó szakad körülöttük, erejük lassanként elhagyja őket, végtagjaik elgémberednek a fagytól, sehol egy lélek, csak az agya termeli a halálközeli fantáziákat. És ebben a gondolatban még valami szépséget is felfedezett.

Tapadós, édes-savanyú szag ütötte meg az orrát.

Alba megcsúszott valami trutymákon, és elhasalt. Ujjai belesüppedtek a ragacsos nyálkába. Megszagolta, és elfintorodott. Beletörölte a kezét a zubbonyába. Nem akármilyen undormány…

A csapat közben továbbcaplatott a járatban, Alba magára maradt. Megpróbált felegyenesedni, de megint megcsúszott, és újfent a talajon találta magát. Kisvártatva lépéseket hallott. Albert tért vissza, kormos, öreg lámpást tartva maga előtt.

– Mi ez az okádék? – nyögte Alba.

– Anyám, megint túlforrt a boza! Hé, Boban, Biban! – kiabálta bele a sötétbe.

A félhomályból két apró, kötényes alak ugrott elő. Ikreknek tűntek. Vehemensen, egymás szavába vágva magyaráztak valamit, közben sűrűn a nyílás felé mutogattak, ahonnan a kellemetlen folyadék kiömlött.

Albert végighallgatta őket, majd Albához fordult:

– Boban és Biban bozafőzők. Mielőtt a fasiszták begyűjtötték volna őket, Pristinában vittek egy boltot. A felsős iskolások még tiltakozást is szerveztek, amikor megtudták, hogy letartóztatták őket, mert ők csapolták a legfinomabb bozát a városban.

– Bozát? – hunyorított Alba.

– Gyere, megmutatom… – bökte oldalba Albert.

Az erjedt gabonaszag egyre erősödött. Alba egyszer csak megpillantott három falnak támasztott bádoghordót, mindegyiket különböző számú fehér rovátkával jelölték. A helyiség meglepően magasnak bizonyult. A sarokban tűz pislákolt, felette egy rémisztő készség bugyogott. Dús hab áradt ki belőle, csorgott le a kormos falon, és terült szét a padozaton.

– Na, itt készítjük. Az ősszel vettünk két tonna kölest egy brezicsei paraszttól. Remek ital lett. Elvtársak, fejtsetek csak le egy kancsóval Albának, hadd térjen magához – rendelkezett Albert.

– Az édesebbikből vagy az csípősből? – érdeklődte készségesen Biban.

Alba megvonta a vállát. Az egész jelenet mintha túl lett volna mindenféle valóságon: az álom megmakacsolta magát, és egyre nyakatekertebb fordulatokat vett.

– Ne, igyál – nyomott a kezébe Boban egy ütött-kopott csajkát.

Alba belekortyolt a sűrű, barnás folyadékba, nagyrészt kíváncsiságból. Furcsa egy íz… Nem tudta eldönteni, tetszik-e neki, vagy mégsem. Újra beleivott. Talán nem is olyan vészes.

– Hallod, még életedben nem ittál bozát? – álmélkodott Albert.

Alba újra az ajkához emelte az edényt. Éhes volt, a sűrű folyadék pedig megtöltötte a gyomrát.

– Ízlik neki, haj, de mennyire ízlik! – ingatta Boban elégedetten a fejét. – Kérsz még? Töltök neked a csípősebbikből, jó? Csak be ne csiccsents, mert elég magas a maligánfoka.

Alba letörölte felső ajkáról az édes kis bajuszt. Biban odakocogott az egyik hordóhoz (amit három rovással jelöltek), telimérte a csajkát, és a kezébe nyomta. Ennek az állaga még jobban ínyére volt. Szinte szénsavasnak érezte. Ráadásul pajkosan savanykás íze mintha egy csapásra feltárta volna az emlékezét. Tudata polcairól lerepült egy könyv, a lábánál landolt, és magától kinyílt.

– Hét! – kiáltott fel. – Bobannal és Bibannal együtt már heten vagytok.

– Hogy mi van? – tátotta el a száját Albert.

– Ti vagytok a hét törpe, ugye?

Albert arca hirtelen elkomorult. Homlokára vastag ráncok ültek ki. Szeme kivörösödött, tekintete villámokat szórt.

– Nem állhatom ezt a mesét! – dobbantott a lábával. – És nem heten vagyunk, hanem huszonöten.

Kézen kapta a lányt és meghökkentő erővel maga után húzta a tárnában.

– Mit képzelsz te? Azt hiszed, hogy vicces törpének lenni? – dühöngött Albert. – Minden gyerek ezeken az átkozott meséken nevelkedett. Apró koruk óta azt beszélik be nekik, hogy mi egy másik fajta vagyunk. Csuklyás-szakállas mókamesterek, kezünkben kalapács és kisbalta… Hejhó-hejhó, a törpeélet jó?

– Hejhó, hejhó… – ismételte elábrándozva Alba. – Emlékszem már. Ki evett a tányérkámból? Ki ivott a pohárkámból? Ki…

– Vegytiszta náci propaganda! – csattant fel Albert. – Az egész ideológiájuk ezekre a kitalációkra alapul.

– Nem akartalak megbántani benneteket. Hiszen ez csak egy mese.

– Ja, és pont az ilyen bárdolatlanságok miatt nem vesz bennünket komolyan senki!

Egy tágas terembe értek, melyet néhány karbidlámpa világított be, s többtucatnyi, szétszórtan elhelyezett faggyúgyertya egy durván ácsolt, hosszú asztalon. Kétoldalt újabb törpék foglaltak helyet, csajkákból és konzervdobozokból döntötték magukba a bozát, és élénken tanácskoztak valamiről. Egyszeriben mind elhallgatott, tekintetük az újonnan érkezők felé fordult. Az arcukra vetülő árnyék játéka azt az illúziót keltette, mintha ábrázatuk egyes elemei hiányoznának.

– Ez itt Alba – mutatta be egykedvűen Albert.

Az egyik törpe felállt az asztaltól, és közelebb lépett hozzá. Valamivel magasabb volt a többieknél, arányaiban közelített egy átlagos felnőtthöz, egyenruháját a méretére szabták. Vörös csillagos katonasapkáját a bal váll-lapja alá csúsztatva hordta. Derekán bőr pisztolytáska lógott, melynek a vége majdnem a térdét verdeste. Nem viselt szakállt, csak antracitfekete, hegyes bajuszt. Jóval fiatalabbnak tűnt Albertnél, már amennyiben a homályban ez megállapítható volt.

Albában felötlött, hogy Panterre hasonlít. Egy kicsinyített Panterre.

– Baszara – mutatkozott be.

– Ő a parancsnokunk – toldotta meg Albert egy csipetnyi féltékenységgel a hangjában.

– Hallottuk, hogy megmentetted Panter elvtárs életét – vette fel a beszélgetés fonalát Baszara.

Albert megpróbált tolmácsolni, bár Alba szinte mindent értett, mivel a két nyelv, a szerb és a bolgár a hétköznapi használat szintjén hasonlónak bizonyult.

– Ha még nem értesültél volna róla: Panter mentett meg bennünket a fasisztáktól… – fűzte tovább Baszara lelkesen. – Már épp készültek feltenni bennünket a lengyelországi vonatra. De ő kelepcét állított nekik a nisi országúton, és kiszabadított minket. A sírig hálásak leszünk neki!

– Mindhalálig, mindhalálig… – hangzott az asztal felől.

– És miért pont Lengyelországba? – csodálkozott el őszintén Alba.

– A bánat tudja. Fasiszta seggfejek. Ahelyett, hogy a háborújukkal törődnének, ahol amúgy sem áll túl jól a szénájuk, bennünket zaklatnak – ingatta a fejét. – Azt beszélik, építenek egy várost csak törpéknek. De ki tudja, min jár az agyuk. Még senki sem jött vissza Lengyelországból, hogy elmesélje, mi zajlik ott…

– A partizánok az hitték, a konvoj túszokat szállít, és nagyon meglepődtek, mikor megláttak bennünket – folytatta Albert. – Fogalmuk sem volt, mit kezdjenek velünk. És mi sem tudtuk, mitévők legyünk. Egy óvatlan pillanatban megint levadászhatnak bennünket. Mondom, legyünk hát mi is partizánok. Ti? Partizánok? Röhögnek. Egyet rúg a puska, üstöllést Bécsig röpülsz. Mit Bécsig, Bécsen is túl. Tovább kacagnak. Bántott, hogy őszinte legyek. Csak Panter állt ki mellettünk. Nincs igazságotok, elvtársak. A harcban mindenkinek jut feladat, mondta. Tudok egy helyet, ahol elbújtatjuk őket. Ez lesz a mi titkos hadtestünk az arcvonal mögött. Hadtáputánpótlás-bázist és egészségügyi állomást építenek ki. Ezzel idehozott bennünket. Csak ő tudta, hol vagyunk…

– Hát isten hozott, Alba elvtársnő! – köszöntötte ünnepélyesen Baszara. – Panter barátai a mi barátaink.

– Engem Bubának hívnak – taszigálta odébb Baszarát meglehetősen tiszteletlenül egy hegyes orrú, dús keblű perszóna; vörös kendővel fogta össze fekete loboncát, amitől még dögösebbnek látszott. – Panterért a tűzbe megyek!

– A nővérnéném – jegyezte meg Baszara észrevehető büszkeséggel. – Voltak velünk más asszonyok is, de ők inkább hazamentek, vagy rokonoknál rejtőztek el. Csak ő maradt velünk. Mi cirkuszi artisták vagyunk. Úgy értem, voltunk…

– Baszara késeket hajigál – pontosított Buba. – Le is tudja nyelni a pengét. Kést dobni én is tudok, de lenyelni nem merem. Pristina és Zágráb között ő a legjobb késhajító. Csak egyszer hasította föl a fülcimpám. Anyám, ne sirass! Itt van, e – lebbentette félre a haját. – Csak egy olyan van, aki hozzá mérhető, egy bizonyos Anton Ljubljanából, de az meg annyira bolond, hogy nem talál magának asszisztenst.

– Eszerint kollégák vagytok! – kapta fel a fejét Alba, és Albert felé nézett.

– Ő nem artista – világosította fel Buba. – Csak a pénztárban ült, és jegyet árult. Nagyon kiművelt srác. Ezért választottuk politikai komisszárnak. Annak idején meg akarta szervezni a cirkuszi alkalmazottak sztrájkját, de Balkanszki uraság elfenekelte a derékszíjával, és kirúgta. Kapzsi kapitalista disznó! Feladott bennünket a németnek, nehogy megvonják tőle a működési engedélyét. Ezért egyszer még meglakol!

Az asztal körül ülő apró alakok mozgolódni kezdtek, s Alba kisvártatva egy nyüzsgő kis gyülekezet kellős közepén találta magát. A törpék tülekedtek körülötte, könyökkel lökdösődtek, egymás szavába vágva magyaráztak neki. Egymáson túllicitálva igyekeztek bemutatkozni, közelebb furakodni hozzá, megnézni és megérinteni. Darko, Malin, Zoran, Csendo, Garo… A nevek záporoztak Alba agyára, de emlékezete képtelen volt egyszerre ennyit információt befogadni.

Ekkor a sötétből hirtelen felbukkant Guda könyékig feltűrt ingujjal, vértől csatakos kézzel. Valaki rögtön megkínálta egy csajka bozával, de ő bosszúsan félrelökte.

– Hagyjál már ezzel a bozával! Hozz inkább pálinkát!

Alba félresodorta az aprónépet, és közelebb lépett hozzá.

– Hogy van Panter?

– Megmarad – felelte kurtán a törpe, megragadta a felé nyújtott palackot, belekortyolt, és hangosan kiöblögette a száját a folyadékkal. – Hú, de jó ez! Ne, gluggyolj bele te is – adta át Albának az üveget.

– Látni akarom.

– Most alszik.

– Nem ébresztem föl – erősködött a lány; a tüzes ital mintha egyben magabiztosságot is ömlesztett volna az ereibe.

– Jövök én is! – tolakodott Buba.

– Hagyd már, hadd pihenjen – húzta hátra Baszara. – Ne haragudj, Alba elvtársnő, a néném néha kissé túl heves.

A folyosó vége kisebbfajta szobává szélesedett, leginkább egy ablaktalan kajütre emlékeztetve. Panter egy vastag szalmazsákon feküdt, patyolattiszta fásliba bugyolálva. A levegőben jódillat terjengett.

Alba a fejéhez kuporodott, s kezével megérintette a homlokát. Kitapintotta a halántéka felé kúszó ütőér nyugodt ritmusát.

– Boja! – rezdültek alig láthatóan az ajkai.

Nem érkezett válasz.

– Boja… – ismételte meg Panter.

– Nem vagyok Boja – szállt felé egy távoli hang a feje fölül.

Panter résnyire nyitotta a szemét. Tudta, hibát követett el, de nem volt sem ideje, sem ereje, hogy jóvátegye. A fáradtság és a fájdalom feneketlen vermet vájt belé, s ez a mélység most végleg elnyelte. Alba meggyötört, de továbbra is szép arca most egyre távolodott, mígnem egyszer csak gombostűfejnyi, magányos fényponttá zsugorodott a messzeségben.