Amerikai pénzügyi mentőöv az irodalmi szervezeteknek, George Sand és a „bolgár Petőfi” kerek évfordulója, valamint Charles Dickens, akivel már megint csak a baj van. László Ferenc kétheti hírszemléje.
Az irodalomtörténet türelmes, kezdjük a pénzzel! A pénzzel, amelyet a tavaly októberben New Yorkban megalapított Literary Arts Fund oszt most ki az Egyesült Államok szorult helyzetben lévő vagy egyszerűen csak támogatásra érdemes csoportosulásainak. A felsőoktatástól az előadóművészetek pártolásáig megannyi ügyet felkaroló Mellon Alapítvány (Andrew W. Mellon Foundation) kezdeményezésére létrejött alapot, amelynek gründolásában olyan közhasznú fundációk vettek részt, mint többek közt a Ford, vagy a „zseniösztöndíjáról” közismert MacArthur Alapítvány, az a fájdalmas felismerés hívta életre, hogy a művészeti ágak közül az irodalomnak jut a legkevesebb támogatás, méghozzá nemhogy az állami, tagállami és önkormányzati büdzsékből, de még a magánszféra jótékonysági szervezeteitől is. (2023-ban például a művészetekre és kultúrára fordított 5 milliárd dollár alig 1,9 %-a.)
A Literary Arts Fund ilyesformán 2031-ig mintegy 50 millió dollárt szánna ennek az – amerikai viszonylatban – krónikusan alulfinanszírozott területnek a dotálására. Múlt csütörtökön pedig már be is jelentették az első évi pénzosztást, amelynek eredményeként összesen 7,7 millió dollár jut 40 nonprofit szervezetnek, jelesül könyvkiadóknak, irodalmi fesztiváloknak, kiadványoknak, műfordítói és rezidenciaprogramoknak. A szabadon felhasználható, általános működési támogatások a hírek szerint jó helyre, azazhogy jó helyekre kerülnek, hiszen a kiválasztott egyesülések és projektek tavaly nem kevesebb mint 10 ezer szerzőnek nyújtottak értékes segítséget és 9 millió olvasóhoz, fesztivállátogatóhoz és érdeklődőhöz értek el. S ahogy az örvendetes hírt a jeles író-költő, a latina Julia Alvarez kommentálta:
„A művészet nem puszta díszlet: létfontosságú a nemzet lelkének táplálásához. Most, amikor országunk fennállásának 250. évfordulóját ünnepeljük, a legszebb születésnapi ajándék, amelyet önmagunknak és egymásnak adhatunk, az lehet, hogy irodalmi nonprofit szervezeteinket bőkezűen támogatjuk pénzünkkel és szeretetünkkel (cariño).”
*
Nagy-Britanniában mindeközben nem szűnik a lassan évtizedes kultúrharc, amelynek egyik legfőbb és legvéresebb hadszíntere a múlt. A múlt, amely kétségkívül merőben problematikus terep, méghozzá a briteknek különösen az, elvégre a gyarmatosítás, a „white man’s burden” öntudata és az egész birodalmi történelem tényleg feladja a leckét a tiszta lapra vágyó jelen számára. Most épp Charles Dickens került e részben terítékre és csócsálásra, mert jóllehet Boz mindmáig az egyik legnépszerűbb angol író gyanánt tisztelendő, ám a nézetei számos ponton menthetetlenül 19. századiak és viktoriánus jellegűek voltak. Ami persze nem is annyira meglepő, hiszen Dickens a 19. században, egyszersmind a viktoriánus Angliában élt – csakhogy ezt a tényt mostanság nem mindenki képes megértően elfogadni.
Az író szívének oly kedves kenti Rochesterben 2022 óta megtekinthető Making of Mr Dickens elnevezésű tárlat munkatársai például nemrég új intézményi eligazítást kaptak arra vonatkozólag, hogy látogatói kérdések felmerülése esetén miként határolódjanak el a kiállítás főszereplőjének ma már sértő és „különösen felkavaró” rasszista előítéleteitől és imperialista kitételeitől – és hogyan ítéljék el azokat. A szerencsétlenül megfogalmazott útmutatás nyilvánosságra kerülése pedig rögtön heves vitát váltott ki, és ebben az emelt hangú, sokszereplős szóváltásban szemre azok képviselik a többségi álláspontot, akik az ügy abszurditását hangsúlyozzák. Ám mivel ez a kultúrharc már mindkét részről rég maga mögött hagyta a mérsékletet, így a részint evidenciákat megfogalmazó, részint valóban oktondin történelmietlen múzeumi állásfoglalást most egyesek már úgy tárgyalják, mint a Dickens eltörlésére tett kísérletet. Ami azért erős túlzás.
*
Az elmúlt napokban két világirodalmi érdekű halálozási évforduló is betelt: egyként 150 éve annak, hogy elhunyt Hriszto Botev és George Sand. A „bolgárok Petőfijének” emlékezetét hazájában egyebek közt nemzeti zarándoklattal, valamint a szabadcsapatot vezető költő utolsó csatájának újrajátszásával ünnepelték, s június 2-án a hagyományoknak megfelelően két percre a szirénák is megszólaltak országszerte, lévén ez az elesett szabadsághősök emléknapja Bulgáriában. A franciák is kitettek magukért, már ami Amantine Lucile Aurore Dupin, azazhogy George Sand évfordulós felmagasztalását illeti. Hiszen az évfordulóra időzítve nemcsak az írónő több regényének (François le Champi, Lélia) zsebkönyv-kiadása jelent meg, hanem Brigitte Krulic új biográfiája is, amely túl az átjáróháznak is beillő szerelmi élet szokott életrajzírói felhabosításán a kimeríthetetlennek tűnő írói és (irodalmi) közéleti működésre helyezi a hangsúlyt. Nyomon követve George Sand politikai elveinek fejlődéstörténetét, s ennek részeként megvizsgálva és értelmezve azt a visszafogott álláspontot, amelyet a nadrágviselésével és nyilvános dohányzásával egykor oly sokakat megbotránkoztató asszony a nők politikai jogainak kiterjesztésével kapcsolatban elfoglalt. S mert ez a kötet már el is jutott hozzánk, így hát nem kizárt, hogy erre a témára kisvártatva visszatérünk még e rovatban.
