Nagy-Britanniában idén, amint arról már jó előre szó esett e rovatban, az olvasás nemzeti éve zajlik: a királyi család tagjaitól az írókig és az ilyen-olyan celebekig sokakat csatasorba állítva az olvasás, a könyvkultúra népszerűsítésének nemes ügyéért. A sikerre érdemes akciók sora mellett egy parlamenti jelentés is megszületett most ebben a témában, és a múlt héten az oktatási minisztériumhoz is eljuttatott dokumentum elkészítése során meghallgatott szakértők aggasztó látlelete csakoly figyelemreméltó, mint a helyzet orvoslását célzó javaslataik. Az előbbin kezdve, a jelentés megállapítja, hogy az olvasás pozíciójának számottevő romlása a tanulóifjúság körében nem tudható be pusztán a kütyük világméretű uralmának, hiszen „Nagy-Britannia olyannyira elmarad a nemzetközi átlagtól, hogy a visszaesést nem lehet csupán a képernyők térhódításával magyarázni”. Ezzel kapcsolatban különösen a serdületlen és serdülő fiúk helyzete tűnik siralmasnak, mert ahogy azt már a National Literacy Trust tavalyi is felmérése jelezte: amíg a 8 és 18 év közötti lányok 39,1 %-a olvas szívesen a szabadidejében, addig a fiúknál ez az arány mindössze 25,7 %. (Talán a mind kevesebb férfi tanár, talán az olvasói férfi példaképek hiánya miatt, vagy netalán azért, mivel a gyermeklányok inkább kapnak könyvet ajándékba, mint a kisfiúk…)

Az általánosságban is nyugtalanító helyzet javítására a szakemberek többek között a National Year of Reading jelentős meghosszabbításával tennének kísérletet, egy teljes évtizedre kiterjesztve az idei erőfeszítéseket. A héten épp új miniszterelnök irányítása alá kerülő kormányzatot pedig komoly elkötelezettség vállalására késztetnék a jelentéstevők: a Nemzeti Olvasási Garancia (National Reading Guarantee) megteremtésével, amely a születéstől a 18 éves korig biztosítaná a gyermekek számára, méghozzá a családi és társadalmi háttértől függetlenül, hogy az olvasás és az olvasás öröme az életük szerves részévé váljon. (Például a minden újszülöttet automatikusan megillető könyvtári olvasójegy révén.) S habár a jelentés az olvasás tág meghatározását alkalmazza, azért több szakértő is fölhívta a figyelmet a könyvkultúrát megillető külön figyelemre: „elismerve azokat a sajátos előnyöket, amelyeket a hagyományos könyvek nyújtanak”.

*

Ezekben a napokban mintha minden, de minden az Odüsszeiáról szólna a nagyvilágban – hála Christopher Nolan új filmeposzának. Nemcsak a bulvárcikkekben, a filmkritikákban és a kultúrharcos irályú vagy szimplán csak savazó trolli epeömlésekben, feltűnésvágyó pro és kontra hitvallásokban, hanem a könyves világ legkülönbözőbb szegleteiben is. S ez nem is oly meglepő, miután már a film elkészültének puszta híre elegendő volt ahhoz, hogy az angolszász világban bő 70 %-kal nagyobb példányszámban keljenek el a rövidebbik homéroszi eposz legkülönbözőbb kiadásai, mint tavaly. S jóllehet, természetesen akad publicista, aki büszkén felvállalja és hirdeti az antik alapmű iránt táplált, legfeljebb félinformációkon alapuló viszolygását, azért a komolyabb írások túlnyomó többsége inkább Homérosz javára fordítaná a „Nolan-hatást”. Például újra felhívva a figyelmet Emily Wilson 2017-es, egyszerre ünnepelt és sokak által vitatott, jelen idejű Odüsszeia-fordítására, egyszersmind olvasásra felkínálva a homéroszi témák azon kortársi szellemű feldolgozásait, amelyek Margaret Atwood, Tom Stoppard vagy éppenséggel a görög mítoszokat derűs beleérzéssel újramesélő Stephen Fry nevéhez fűződnek. E sorban említhető Madeline Miller, az Akhilleusz dala és a Kirké című regények szerzője is, aki a New York Times Book Review podcastjában magyarázta el, miért is nem kell megijednünk a homéroszi eposzoktól, de akár még Vergilius Aeneisétől sem. S úgy tűnik, a film felhajtó hatását még a tudományos könyvkiadók is a siker reményében lovagolják meg, immáron nagyobb közönség reményében meghirdetve például a heidelbergi ókorász, Jonas Grethlein idevágó okos kötetét.

*

Befejezésül igazi exkluzív tartalom következik: Pál Ferenc beszámolója, amelyben a brazil online könyves folyóirat, a Quatro, cinco, um legutóbbi számát szemlézi. Innentől tehát az e téren legavatottabb kultúraközvetítőé a szó:

A lapszám kiemelt helyen tudósít arról, hogy hogy idén Lídia Jorge-nak ítélték a portugál világ legjelentősebb irodalmi elismerését, a Camões-díjat .Az 1946-ban született írónő hosszú időt töltött Mozambikban és Angolában, és ottani élményeiből született meg első regénye, az 1970-es évek végén megújuló portugál irodalom egyik jelentős alkotása, az O dia dos prodígios (’A csodák napja’). Lídia Jorge a rangos irodalmi elismerést két utolsó regényéért, a 2022-ben megjelent Misericórdia (’Könyörület’) és a tavaly kiadott Diante da manta do soldado (’A katona köpenye előtt’) című műveiért kapta. A Misericórdia – az írónő szavaival – „győzelem a halál fölött”: megrendítő emléket állít édesanyjának, akit a Covid-járvány idején veszített el.

Az internetes folyóirat megemlékezik João Guimarães Grande Sertão: Veredas (’A nagy füves pusztaság: vízfolyások’) című regényének új kiadásáról is. Az idén 70 éve született regény egy öregedő jagunço [földesúri zsoldos – L. F.], Riobaldo hosszú vallomása, amelyben visszatekint fegyveres ifjúságára, Diadorimhoz fűződő különös kapcsolatára, valamint a jó és a rossz örök küzdelmére. De a regény nemcsak fizikailag idézi fel az észak-keleti vidéket, hanem nyelvileg is, egy önálló és erős brazil irodalmi nyelvet alkotva, amely zseniális újításaival állandóan kihívások elé állítja olvasóját, ahogyan Silviano Santiago író, irodalomtörtész írja a könyvről:

„Az olvasó a regény első sorától kezdve nehézségekkel szembesül. Néhány oldallal később megtalálja ezek igazolását az irodalmi nyelvhasználatot teljesen kiforgató mondatban ’ ‘quem mói no aspr’o, não fantaseia’ (’aki a nyers valóságot őrli, nem képzelődik’) A regény barbár szövege a valóságban és nem a képzeletben fogan meg. Az író szétmorzsol minden egyes szót, ahogyan a malom is megőrli gépezetével a búzát a fogyaszthatóság érdekében. A portugál és a vele rokon nyelvek sok ezer szavának megőrlésével válik hitelessé a regény elbeszélőjének és főszereplőjének beszéde.”

Nem véletlen, hogy a Grande Sertão: Veredas hetven évvel megjelenése után is újra és újra megszólítja a brazil olvasókat: nemcsak történetet mesél, hanem magát a portugál nyelvet is újrateremti.